Nem az első és nem is az utolsó olyan előadása ez a Radnóti Színháznak, amelyről úgy távozunk, hogy Pál András alakítása marad meg legerősebben. Ez most evidencia, ő viszi a vállán a „Moliére the passion” című produkciót, miatta kihagyhatatlan. Ez éppen az a kategóriájú szerepformálás, amelyre jár a kritikusok díja is, de ha - tételezzük fel - valami elképesztően különleges évadunk lesz, és módunk lesz még valami hasonló kaliberű színészi teljesítményt látni, valaki mást, akire ilyen gigantikus feladat (és megtanulandó szövegmennyiség!) hárul, Pál Andrásra még akkor is jelölések tömege kell, hogy zápozzon - jut eszembe a pálya szélén álló nem-kritikus megfigyelőként.
A nyílt próba közben is érezhető volt már az alakítás különlegességének az előszele, de az egészet kellett látni ahhoz, hogy ez így kimondható legyen. Ez előtt muszáj meghajolni, Pál András talán még azokra a nézőkre is elementáris hatással lesz, akik az egész előadást nem tudták teljes mértékben elfogadni vagy/és élvezni, sőt akiknek maga az ábrázolt színpadi alak egy kicsit sem lesz rokonszenves.
Tóth Zsófia és Pál András az I. felvonásban
Luk Perceval, Feridun Zaimoğlu és Günter Senkel darabja igazán nagyigényű, nagyívű, négy nagy Moliere főmű kivonatát rejti magában némileg átírva. A négy mű – a Mizantróp és a Don Juan az első részben, a Tartuffe és A fösvény a másodikban – változó mértékben és módon lett átalakítva, az a benyomásom, hogy mindig az első darabból hagytak meg többet, és a második lett esszenciájára tömörítve, de ezt példány nélkül nem tudnám még magam előtt sem igazolva látni. Miután nem ismerem az eredetit, amelyet mi Forgách András fordításában hallunk, akár az is lehet, hogy Garai Judit dramaturg és Hegymegi Máté rendező tömörítette tovább a művet.
Miután most már néhány nap eltelt a megtekintés óta, határozottabban állíthatom, hogy jobb lett volna vagy még sokkal jobban és rövidebben összegyúrni a négy történetet, vagy éppen ellenkezőleg: jóval kevésbé tömöríteni a Don Juant és A fösvényt is, és megadni azoknak is a saját idejüket. Lehetett volna ez egy maratoni ötórás előadás, három szünettel. (A József és testvérei bizonyította az idő relativitását, ha a közönség nem unja az előadást, nem menekül.) Ami történt – három órában, egy szünettel – az nekem ebben a formában egy nézésre befogadhatatlannak tűnt még így is, hogy kialakult valamennyi előadásnéző rutinom, és a Radnóti teljes társulata iránti pozitív elfogultsággal voltam-vagyok és leszek jelen a színházban. Elmondhatom, hogy sikerült pozitív hangulatban menni, nem voltam fáradt - sőt, messzemenőkig hálás voltam az előadás közben is a sorsnak, hogy itt lehetek és nem máshol. Mindennek ellenére mindkét felvonás vége előtt 15-20 perccel mégis azt éreztem, hogy ez innen már sok, jó lenne most kicsit levegőt venni.
Moliere egyetlen darabjának előadása közben sem éreztem hasonlót, fel sem merült, hogy túlságosan terhelné a befogadót, vagy netán kihívás megérteni és figyelni közben, de most ez a négy mű együtt ENGEM agyonnyomott. Nem biztos, hogy a legjobb párhuzam, de azt éreztem, mintha tollpihék tömegét tömörítették volna össze, és annak a súlyát nem bírnám el.
Tóth Zsófia, Sodró Eliza, Kováts Adél és Pál András
Mi lehet a célja ennek az átiratnak? Milyen pluszt ad – ha nem is Moliere összes darabja együtt - „mindössze” négy nagyon karakteres mű, amelyben végig a negatív jellemvonásokkal is felruházott hősre koncentrálunk? Vagy most is az az eset van, hogy a kevesebb mégis több lenne?
Maga a darab, az átirat megosztó, és nyilván a néző hátterétől függ, hogy miként hat rá, de ami biztosan kijelenthető: a magyartanárok nem lélegezhetnek fel, ennek az előadásnak a megnézése nem vált ki kötelező olvasmányt, sőt úgy érdemes menni, ha valaki mindegyikkel előre tisztában van. Az előadás nem arra készült, hogy kivezényelt diákcsoportok nézzék, és bár a színlap nem tartalmaz semmilyen karikát, a meztelenség és a trágár kifejezések feltétlenül szűrőt jelentenek. Kivételek lehetnek persze, el tudok képzelni olyan fakultációs csoportot, amelyik az előadás segítségével jó alaposan elemzi a szerzőt.
Ezen túl is felmerült bennem a lehetőség, hogy aki semmit nem tud egyik darabról sem (vagy csak a kötelező olvasmány Tartuffe-re ismer rá), azt kevésbé terheli a befogadás, mivel nem próbálkozik minduntalan kapcsolódni a kiinduló művekhez, tehát valószínűleg kevesebbet vesz le az egészből, viszont ez a folyamat nem fárasztja le túlságosan. (A teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy hallottam olyan csoportokról, amelyeknél a diákoknak jobban tetszett az előadás, mint a kísérőtanároknak, és ennek ilyen oka is lehet.)
Rétegdarab ez, ugyanakkor a Radnóti nézőtere nem is túl nagy, így az nem kérdéses, hogy van-e létjogosultsága. Forgách András verses szövege, amely szlenget is bőven tartalmaz szellemes, szórakoztató, és néha szívesen megállítanánk a szereplőket, hogy egy-két fordulatát megemésszük, kedvem lenne elolvasni is, ha hozzáférhető lenne.
Fekete Anna díszlete egy bonctermet idéz, amelyről nem tudtam eldönteni, hogy esetleg az eredeti szerzők utasítását követi-e, vagy rendezői ötlet (ez az esélyesebb), de az ötletgazda személye a néző számára nem is lényeges. (Az azért számít, hogy hány boncteremben IS játszódó előadást látott - én többet, így nem tűnt eredetinek.) Az sem mellékes, hogy a csempézett felületre nézve kinek milyen asszociációja támad – ez a hideg tér a Bernd Róza menzáját is eszünkbe juttathatja. A különbség nem akkora.
Ezt a látványvilágot egészíti ki Kálmán Eszter jelmeztervező, aki a központi szereplőre több jelenetben is vörös kezeslábast ad, bár nagyon sokszor le is vetkőzteti. A többieken a krémszín dominál, és így elég markánsan kifejeződik, hogy mindenki más csak háttér „Ő” azaz a Pál András által életre keltett szereplő történetében.
A testnek, a meztelen húsnak kiemelt szerepe van, és a szövegben is sok szó esik a testiségről, a vágyról és a szerelemről is. Ahogy egy alkalommal a második részben említésre is kerül: folyton olyanok beszélnek a szerelemről, akik képtelenek szeretni.
Mindent akar ez a szerep Pál Andrástól, ő pedig egészen odaadja magát az előadásnak, testestül-lelkestül, gátlásait levetkezve. Nehéz lenne valaki mást megnevezni a magyar színházi életből, aki ezt az egyszerre vonzó és taszító, nyomasztó és provokatív, intellektuális és ösztönös figurát hasonló kisugárzásúvá tudná tenni. Egészen egyértelműen az övé, és ha külön játszanák a négy darabot, akkor is így lenne – lehetne mindnek a főszereplője hagyományos előadásban is. Hatalmas energiák áradnak felénk, letaglózó önmagában az is, ahogy ezt a gigantikus szövegfolyamot ránk és partnereire árasztja, szinte elsodor minket.
Schneider Zoltán - Pál András - Orgon és Tartuffe (Szokodi Bea fotója)
Helyenként még ezt lehet fokozni: nagyon erősen megmaradt bennem, ahogy a második rész első felében – mint Tartuffe és Orgon – meztelen felsőtesttel dől neki a korlátnak, mellette Schneider Zoltán ugyanígy, és beszélgetnek. Korántsem mondható rájuk, hogy tökéletesek, és esztétikus látványt nyújtanak, de nagyon igaziak. Mi nézők, akik szintén messze vagyunk a tökéletességtől, már attól is megnyugodhatunk, hogy van aki természetesen vállalja magát előttünk. Tőlük elfogadjuk a trágár kifejezéseket, mert menet közben úgy is érezzük, hogy ez a darab szereplőihez feltétlenül hozzá is tartozik.
Zaklatott kérdések záporoznak ránk, a főszereplőből süt a szenvedély, mi pedig valóban megváltásra várva nézzük, mert jól esne, ha valaki végre tényleg megmondaná nekünk a tutit, hogyan kellene élni. Ez viszont nem tudható meg sem Moliere összes művéből, sem ebből az előadásból – inkább csak az ellenpéldák tömegével szembesülünk, a zsákutcákkal, amelyek persze a klasszicista szerzőtől származnak.
A bejegyzés eddigi részét most már többször átdolgoztam, és elakadtam, mert igazán méltatlan, hogy mindeddig nem kapott hangsúlyt a KÖZEG. Pál András alakításának kiemelkedéséhez NAGYON KELL ez a minőségi háttér, az egyénileg is egészen kitűnő kollégák csapatmunkája.
Orgonék együtt - Tartuffe nélkül
A Moliere által megírt figurák jellemvonásai megmaradnak, azokon az átirat készítői nem változtattak jelentős mértékben. Látunk három markánsan más nőtípust Kováts Adél, Sodró Eliza és Tóth Zsófia által, akik közé Pernelle-néként Gazsó György csak alkalmilag csatlakozik be. (Jól áll neki a női szerep is.) Mindenkinek megvan a Moliere-től kapott legfőbb jellemzője, ott van köztük a féltékeny, az élveteg, az ártatlan szerelmes, és ezeknek a variációit is éppen úgy lehet követni az előadásban, ahogy a főhős átalakulási folyamatát. És persze vannak a férfiak, akik közül Porogi Ádám a rezonőr/barát, aki érintett, illetve a vetélytárs-kívülállók: Rusznák András, Vilmányi Benett és Lengyel Benjámin. Mindenkinek helye van ebben a Moiliere-univerzumban, mint apró fogaskerekek, úgy illeszkednek össze, de mindenki ki-kivillan, jó pillanatokhoz juthatnak ők is.
Feltétlenül javaslom az előadás megtekintését azoknak, akik a felsorolt színészeket kedvelik, netán kedvük van egy tömény Moliere élményhez.
PS. A Radnóti Színház képeit használtam a Fb-oldalukról, illetve egy képet Szokodi Bea fotós oldaláról, ahol még 56 nagyszerű kép megtalálható, keressetek rá!
