Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Mostanában úgy látszik, hogy Nándorfehérvár-Belgrád kapcsán sokkoló élmények jutnak. Két éve is megviselt, amikor végül NEM utaztunk ide egy ismerős családhoz, mivel minden ruhám bepenészedett, és előbb ki kellett mosni, viszont akkor egy meglehetősen jó Stiffelio előadás jutott kárpótlásul. Idén a Hunyadi-kaland kapcsán leginkább a jegyszedőket sajnáltam a kiállt megrázkódtatásokért (a közönség elviselhetetlennek tűnt), jelenleg Marina Abramović performansz-kiállításán a biztonsági őröké minden részvétem, elsősorban a napi nyolc óra alatt őket érő hanghatások miatt. (Ők köszönik, de jól bírják, ignorálják mindazt, ami körülöttük történik – ezt válaszolták a kérdéseimre. Semmi nem olyan rossz/jó ezek szerint, mint ahogy azt kívülről hisszük.)

IMG 20191028 094636

Nem akartam megnézni a kiállítást, igazán durva egy élmény volt így is, hogy pont a mi idősávunkra – hétfő reggel 10 óra - élő művészek részvétele nem esett, de számos fontos következtetést vontam le, méginkább letisztázott bennem dolgokat, amelyek a színházra vonatkoznak, és ami miatt azonnal tudtam, hogy erről muszáj lesz írni.

I.ELŐSZÖR a kiállításról:

A belgrádi múzeumban a művész régen megvalósított, és akkor még radikálisabb hatást kiváltó performanszainak relikviái láthatóak, sőt ezek egy része videón is nézhető. Van, amelyik olyan hosszú, hogy több napig is ülhetne előtte a látogató, és annyira nem is eseménydús.

IMG 20191028 105526

A legfontosabbak vetítési időpontjai ki is vannak írva, de nem ismerős volt, mert találkoztam velük már a facebook-on és a youtube-on is. Aki nagyon akarja, Belgrádba utazás nélkül is megismerheti a művész leghíresebb munkáit. (A róla szóló wikipédia oldalt is mellékelem, ha van, aki nem ismerné így sem.)

Összegezve elmondhatom, hogy a múzeumban a legmegnyugtatóbb hely a toalett volt, ahova kevésbé hallatszott be az egyik központi elhelyezésű videóból származó sikoly, amely egyébként a többszintes kiállítótér minden zugában jól hallható volt. Ha már zajok: ahogy belépünk az épületbe, azonnal géppuskaropogás fogad. Aki előre nem tájékozódott, hogy ki is ez a performansz-művész, és mik a céljai, nem mondhatja, hogy nem próbálták elriasztani és figyelmeztetni. Még itt a kapuban is el lehet gondolkodni, hogy biztosan kell-e ez az élmény, vagy sem.

Nem, nem kellemes bent lenni, nincs egy olyan installáció sem, amely netán gyönyörködtetne, elringatna, kikapcsolna minket a saját életünkből.

Még a legártatlanabbnak kinéző is azt nyomja ezerrel – persze közvetett módon -, hogy változtassuk már meg az életünket, amely ráadásul nem tart örökké, azaz tényleg nagyon nem mindegy, hogy pergetjük le a napjait.

IMG 20191028 102609

Ahogy a fenti képen látszik: rizzsel kevert lencse, amely egy hosszú asztal közepére van felhalmozva. Mellé kellene ülni, és a kikészített papírlapra szétválogatni, megszámolni (!) és felírni a számokat. Ez lenne a kiállítás legnyugisabb feladata, ahol legalább nem szembesülünk sem valakinek a megalázásával, sem a fizikai szenvedés látványával.

Itt van a teljesen értelmetlen feladat, és vannak is néhányan, akik leülnek, csinálják.

Erről nekem nem egy játék jutott eszembe, hanem kifejezetten az, hogy a mi hétköznapi életünk is tele van hasonlóan értelmetlen feladatokkal, amelyek elvégzése megkerülhetetlen, de néha az is tudja ezt, aki a feladatot kiadja. A kiállítás látogatóján múlik, hogy személyes életéből milyen példákat tud sorolni, és az méginkább, hogy amikor magában hülyeségnek minősíti ezt a tevékenységet, akkor lép-e még egyet, valóban eszébe jutnak ezek az asszociációk, és felmerül-e benne egyáltalán a változtatás igénye.

A kiállítás tanúsága szerint Marina Abramović évekkel korábban sokkal durvább helyzeteket is bevállalt. Napokig kiállította magát egy múzeumban, ahol hétköznapi módon – de evés nélkül! – létezett, és itt most be is rendezték ezt a közeget, ahol ezt a kísérletet megvalósította. Ennél is nagyobb próbatétel volt, amikor 72 tárgyat tett ki egy asztalra (köztük festékeket, fűrészt, késeket, pisztolyt megtöltve), és felajánlotta, hogy a látogatók ezeket használhatják, és bármit megtehetnek vele. (Később elismerte, hogy ez túlzás volt – a múzeumőrök mégis közbeléptek, amikor valaki az életét fenyegette.)

A fentiek mellett egy hagyma elfogyasztása önmagában nem annyira tűnik különösen jelentős dolognak, de annál figyelemreméltóbb a vele elmondott szöveg, amelyet ki is függesztettek a falra, és én az angol nyelvű változatot be is fotóztam:

IMG 20191028 101827

Ez a szöveg, és az egész kiállítás felfogható egy üvöltésnek is, vagy egy olyan – nem is néma – sikolynak, amit Munch híres festményén láthatunk. Ezeknek a régi performanszoknak a nyomait látva akár örülhetünk, hogy élőben nem kellett részt venni bennük, de kis fantáziával így is elképzelhetjük.

Nem tudom, hogy hányan vennék szívesen, ha egy ajtókeretben egymással szemben álló teljesen meztelen férfi és nő között kellene áthaladniuk úgy, hogy szükségszerűen mindkettőjüket súrolnák közben. (Az ön-kiállítók csak annyit kértek, hogy ne lépjenek a lábukra, ha egy mód van rá.) Ez a feladat szintén jóval többet fejez ki, és talán az is benne van, ahogy az élet szükségszerűen – az értelmes vagy értelmetlen feladataival – elválaszt egy párt egymástól, és ez ellen kifejezetten nagy energiák bevetésével lehetne csak tenni.

Nem úgy működik a világ, ahogy jó lenne, túl sok benne a felesleges fájdalom, amelyet akár nem is szándékosan, csak pusztán figyelmetlenségből okozunk másoknak. Gyerekkoromban nem értettem, hogy mit is takar a "jóra való restség", de most már látom, hogy miről is lenne szó, és nem mindig egyszerű azt tenni, amit leginkább tenni kellene.

A fentiek alátámasztására a további példákat nem sorolom, a kiállítás nyitva 2020.01.20.-ig (jegyek akár itt előre vehetők, de nincs tömeg), ha valaki kedvet kapott, öt óra alatt elautózhat ide Pestről is, illetve utána kereshet a művésznek a neten, ha nem vágyik kalandokra.

II.Ami miatt úgy éreztem, hogy írnom kell minderről, az most jön csak.

Nem volt jó élmény bent lenni, valóban nem élveztem egyetlen percet sem az egészből, viszont nem mondhatom, hogy felesleges volt megnézni. Hasonló élmények értek az utóbbi időben nem egy színházi előadás során, amikor szintén nem arról szólt az este, hogy kapcsolódjunk ki, hanem a színház kifejezetten provokál minket, minden erővel arra akar ráébreszteni, hogy ne legyünk bambák, ha egyszer nem jó nekünk, akkor igenis változtassunk az életünkön, a megszokott vágányokat hagyjuk el - néha megéri a nehezebb utat választani. A szembesítés fájdalmas dolog, de valóban szükséges.

Végignézve a kiállított performanszokat, mindről az sütött, hogy ilyen nyavalyás az élet, és így is fog maradni, ha nem következik be minél több ember fejében egyfajta szemléletváltás. Naivitás ilyesmiben reménykedni, de valóban arra lenne szükség, hogy az emberek abba tegyenek energiát, hogy mások életében valami módon ezt a szenvedést képesek legyenek csökkenteni, akkor előbb-utóbb nekik is könnyebbé válna a helyzetük.

A művészetnek persze a kellemetlen szembesítő feladatán kívül van egy másik is, amelyiket a legtöbben szívesebben vesznek: a fájdalomcsillapító, elandalító. Van, amikor azt érezzük egy előadás hatására, hogy most jó nekünk, és hajlamosak vagyunk elfeledkezni minden másról. A művészek ez által azt hiszem, hogy feltétlenül „a segítő szakmák” művelőihez hasonló helyzetben vannak, és mivel az életünket könnyebbé-kellemesebbé teszik, csökkentik benne a szenvedést, értéket hoznak létre akkor is, ha nem ez a fő céljuk, és emellett netán emberi mivoltukban egyáltalán nem különbek, mint akárki más. De ez a plusz attól még megmarad, és ezeket az embereket nagyon meg kellene becsülni – a saját érdekünkben.

Ez jutott eszembe a kiállításról, és persze az, hogy talán az előadások-koncertek által lehet a legegyszerűbben feltöltődni, és nagyon sok esetben – ha valaki jól tud magának választani – nem túl kockázatos a helyzet. Vesz egy jegyet, elmegy a megadott helyszínre, és feltehetően néhány órára jól fogja érezni magát, sőt jó esetben akár napokig is eltarthat az utóhatás.(Egy rossz előadást könnyebb kiheverni, mint egy rossz beszélgetést vagy kellemetlen találkozást, mégsem megy annyira mélyre.)  Ami lényeges: alapesetben jóval kisebb energia befektetése elég a színháznézéshez, mintha netán sportolna, kirándulna az illető, és egyáltalán nem kell elköteleződni hosszú távra, mintha állatot tartana, vagy egy baráti kapcsolatot ápolna valaki, hogy ne is beszéljünk az ezeknél szorosabb emberi kötelékekről. Talán kevesebb örömmel jár, mint a fent említett dolgok, de sokkal nagyobb mértékű benne a szabadságelem, és mégis ad közösségi élményt is, hiszen mások társaságában élőben nézzük meg az előadást, és jó esetben még a szünetben is van mód megközelítőleg húsz percnyi beszélgetésre. Önmagában semmiképp nem elég, hogy csak erről szóljon az életünk, de segít a fő tevékenységek végzésében. (De tényleg jól kell választani...)

Ps. Még Belgrádról annyit: épp felújítják a híres emlékművet, de nem ezért nem fényképeztük a várat: nem mutatta fotogén arcát nekünk ezen a reggelen. (Még tegnap meghallgattuk viszont közösen a Hunyadit, és ez mégis érdekes élmény volt éppen ebben a városban.) Galambóc vára pedig – ma hétfő lévén – nem volt látogatható, pedig érzem, ha ide sikerül bemenni, jobban éreztük volna magunkat, mint Marina Abramović kiállításán. De erről a “de szép a kilátás és milyen kellemes őszi meleg van” élményről mégsem írtam volna bejegyzést.

IMG 20191028 141905

Galambóc - most elsőször nem láttuk, hogy mi van bent

Címkék: Marina Abramović

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr115269186

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.