Életemben most először voltam a bécsiek operaházában, mégpedig Irina Brook friss Szentivánéji álom rendezésének ötödik estéjén. Korábban láttam egy-egy magyar vonatkozású produkciót a Volksoperben, illetve júliusban a Muth Színházban, de ez most mégis a STAATSOPER (!!!), amely hírnevét és minőségét tekintve valószínűleg a legjobb három operaház egyike a világon, és hozzánk mindössze 3 órányi buszozásra van. (Ahogy a Flixbus menetrendjét látom, szombaton még előadás után is vissza lehet érni, de mivel ez csütörtök volt, mi visszafelé az Oszkár telekocsit választottuk.)
Vörös Szilvia és Peter Kellner - a királyi pár tanulmányozza a mesteremberek előadásának műsorát
Természetesen az lehet az ideális megoldás átlag jövedelemmel rendelkezőknek, ha négy olyan ember összefog, akit az opera igazán érdekel, és elosztják a költségeket, és ez esetben élvezetes beszélgetéssel telhet el az egész idő, amely – ha realisták vagyunk – magyar mezei nézőknél leginkább a rendkívül olcsó állóhelyekért való sorban állás 3-5 óráját is magába kellene, hogy foglalja. Miután a bécsi operaházban 567 (!) ilyen hely van, a ruhatár ingyenes, és fel van készülve a kempingszékek befogadására is, jó idő esetén én még ebben a verzióban is látnék előnyöket, és ezúton is keresek partnereket ilyen kirándulásokhoz. Van olyan ismerősöm, aki évtizedeken keresztül gyakran eljárt ide, és hatalmas előadásokat nézett meg állva, és most rá gondolva is írom ezt a bejegyzést.
Bár mi ezúttal – ajándékba kapott jegyekkel – a földszint negyedik sorából láthattuk meg a házat, és ez, hogy ez megtörténhetett, még valószínűtlenebbnek tűnik azután, hogy egyszer már egy állóhelyes próbálkozásom kudarcot vallott. (Igen, egyszer írtam arról is, hogyan NEM láttam Anna Netrebkót az Anyeginben.) Most alaposan megszemléltem, hogy is néznek ki ezek a bársonnyal bevont korlátok, amelyekre minden személy számára ugyanúgy fel van szerelve egy-egy tablet, hogy NYOLC nyelv közül választva (!) olvashassák az előadás szövegét, ahogy ezt a drága jegyek megvásárlói is megtehetik. (Nincs kivetítve semmilyen felirat a színpad fölé, így nem is zavarja azt, aki úgysem olvasná, vagy más nyelven olvasná.) Komfortosnak tűnt a hely, és így már értettem, hogy az állók között nemcsak diákok voltak, hanem még szépkorúak is.
Lawrence Zazzo és Erin Morley - a tündérkirály és neje
Az előadás kivételesen magas zenei minőségét megtapasztalva elmondhatom, hogy igen, akinek netán a MÁO műsora, amely jelenleg csak egyetlen játszóhelyre korlátozódik, nem elég, annak igenis reális alternatíva Bécs. Ráadásul egy ilyen kaland, még akkor is, ha csak fél napra, de kiszakít a saját életünk folyásából, még esélyesebb, hogy ünneppé válhat, mint egy átlagos színházi este. Azt hiszem, hogy törvényszerű egyébként is, hogy ha minél több energiát/időt/pénzt teszünk bele egy előadás megtekintésébe, azt ezzel arányos módon jobban is értékeljük.
Az előadást nézve-hallgatva valóban meggyőződhettem arról, hogy valóban létezik olyan eset, hogy egy szereposztásban MINDEN (=az összes!) szerep IGAZÁN jó énekesekre van kiosztva, még az aprók is. Nincs kompromisszum, a néhány sorra is ütős énekeseket kerítettek, akik akár ugyanitt lehetnének főszereplők is. Ezek az énekesek nemcsak ebben a verzióban, de bármilyen felfogású rendezésben is alkalmasak lettek volna a feladatra, sőt ezt a produkciót lemezre is érdemes lenne velük felvenni. (És eszembe jutott, hogy nem egy operát épp a bécsi operaház felvételéről “tanultam meg” még gimnazista koromban…)
Büszkeséggel töltött el, hogy itt lép fel, sőt társulati tag (!) a mi Vörös Szilviánk is, itt, ahol a napokban énekel Placido Domingo, és Ferruccio Furlanetto is, és még számos más, leginkább a youtube-ról ismert sztár. A Szentivánéji másnapján Vörös Szilvia fellépett az Árnyék nélküli asszonyban is. Tavaly volt két emlékezetes beugrása is: Berlioz “Les Troyens” c. operájában Anna szerepét énekelte Joyce DiDonato mellett, a Nabuccoban pedig Fenenát. Idén feltűnése várható még az Anyeginben, a Varázsfuvolában és a Ruszalkában is. (Tavaly utóbbira készültem, de elbénáztam, viszont lesz még idén januárban és februárban is, ezt megint kitűztem magamnak. A Ruszalkát a MÁO még sosem mutatta be, jegyzem meg csak úgy, immár legalább a 15. bejegyzésben.)
Vörös Szilvia volt az oka az utunknak, rá voltam kíváncsi, aki 2014 szeptemberében egy 15 perces Kékszakállú-részlet előadásával fogott meg, és azóta szemmel tartottam a fellépéseit. Elmondható, hogy ő is a mi nagyon erős mezzoszoprán-gárdánk tagja, akiket nyilvánvalóan nem lehet megfelelően foglalkoztatni itthon, így csak az nyugtathat meg minket valamennyire, ha tudjuk, hogy közülük néhányan külföldön kapnak megfelelő feladatokat, és ha mi nem is hallhatjuk őket, tényleg megbecsült helyzetben vannak.
Vörös Szilvia helyzete megnyugtatónak látszik, fiatal énekesként egy társulatra alapozó operaházban dolgozhat, ahol méltó partnerei vannak, kap elég feladatot, és persze innen is van módja vendégelőadásokat vállalni. (Tavaly Laura volt Brüsszelben a Giocondában, hogy egy példát említsek a vendégjátékaira. Januárban pedig Helsinkiben fog Juditként debütálni, és ráadásul lemezt is készítenek vele. Minden esély megvan rá, hogy ezt a felkérést ezek után hasonlóak fogják követni – remélhetőleg itthon is.
Ebben az előadásban Vörös Szilvia Hippolyta, a legyőzött amazonkirálynő volt, akinek az esküvői jelenetében csúcsosodik ki az egész előadás, ide érkeznek a kavarodás után két szabályos párrá alakított szerelmesek, erre készül el a mesteremberek színdarabja is.
Ez a Hippolyta elegáns fehér ruhájában hódító jelenség, és finom jelzéseiből érzékeljük, hogy már túl is lépett legyőzetésén, mivel vonzónak találja a vőlegényt. Legszívesebben hanyagolná az esküvői ceremóniát, semmi kedve az amatőr műsort is megnézni, amit épp az ő tiszteletére tanultak be. Helyenként nem tehet mást, elneveti magát, bár helyenként azért is, mert ez a „Pyramus és Thysbe” - előadás annyira kínos.
Valóban olyan, mintha olyanok adnák elő, akik még sosem jártak színházban. Ahogy ül, és felváltva nézi jövendőbelijét és azt színjátékot, amit hivatalból kellene, már előre vetíti, hogy Athén királynéjaként milyen élet vár rá: apró kellemetlenségekkel teli, helyenként unalmas, de mély feszültségektől, konfliktusoktól mentes.
Ez az alakítás önmagában is jellemzi az egész produkció hangvételét, pontosan illeszkedik az egészbe, és jó kiindulópont. Nagyon más, mint amilyen feldolgozásokhoz eddig szokva voltam. Akinek fogalma sincs a történetről, azoknak különösen ideális, nézőbarát.
Korábban két színházilag és zeneileg is nagyon magas színvonalú produkciót láttam egyébként ebből a Britten-műből. 2001-ben Zsótér Sándor rendezésében „a bicikliset Szolnoki Apollóniával”, amelyre 18 év távlatából már csak kimondható, hogy örök emlék, majd 2016-ban Szabó Máté munkáját, amelyről részletesen írtam is. Mindketten mélyebbre ástak, mint a bécsi előadás alkotói, és a darab kapcsolatrendszerében meglévő a feszültségeket is feltárták. Bevállalósabbak” voltak, mint a Staatsoper most bemutatott gyönyörű előadása, de hát a jóval kisebb szegedi színházban, illetve különösen a Solti teremben könnyebb kockáztatni mind a vezetőségnek, mind az alkotói csapatnak.
Irina Brook rendezésére, ha egyetlen szót kellene használnom, azt mondanám, hogy lekerekített.
Egy romantikusan omladozó palotabelsőt tervezett állandó helyszínnek Noëlle Ginefri-Corbel, amelyik egyszerre ad otthont a tündéreknek, a mesterembereknek, az erdőben menekülő szerelmeseknek és persze az athéni királyi párnak. A hangulata az elsődleges, és a nagy üres tér, amit ezek a falak közrefognak, és ezt szolgálják Jean Kalman fényei, és ehhez igazodnak Magali Castellan jelmezei is, amelyeket a tündérekre adott. Mintha egy álmot látnánk, amelyben egy-egy valóságra utaló mozzanat is megjelenik. Hippolyta esküvői ruháját civilek is viselhetnék, a négy szerelmes pedig valamiféle egyenruhát hord, amelyről az angol bentlakásos iskolák juthatnak eszünkbe, és lehet, hogy a rendező is erre gondolt. (Jó lenne tudnunk azért, hogy ugyan van-e ilyen kötelező egyenruha (akár valamely egyetemen) Ausztriában, nem mellékes, hogy milyen asszociációkat akartak kiváltani a helyi nézőkből, akiknek elsősorban szánhatták az előadást.)
A közönség soraiban – a ruhákból kiindulva – bőven voltak az elegáns bécsi polgárokon kívül turisták is, akik farmerbe és pulóverbe öltözve nálunk is tipikusan megtöltötték a legdrágább helyeket, amíg a mi Operaházunk nyitva volt. Valószínűleg nekik – akár „egyszer vagyok Bécsben úgyis!” jelszóval – nem lehet megfizethetetlenül sok a 210 eurós helyár, ahol mi is ültünk. (Ahogy láttam, az előadás elején a jegyszedők feladata az üres helyek megszámolása, és ez annyira nem lehetett strapás: háromig egy óvodás is elszámol, ennyi hely maradt üresen a földszint jobb oldalán ezen az estén, bár a szünet után néhányan, akik az épület miatt jöhettek és nem vérbeli operarajongók, azért távoztak.) A közönség megjelenését tekintve, messze alatta maradt az összkép a várakozásaimnak: az általam eddig felkeresett külföldi helyszínek közül messze Prágában voltak legigényesebben öltözve a nézők, de a bécsiek azért még így is jelentősen elegánsabbak, mint az a közönség, amelyet idén márciusban Hamburgban, Luxemburgban és Párizsban láthattam. (Ez nem nagy szó, ezeknek a városoknak a legjobb koncerttermeiben szinte mindenki átlagos utcai viseletben jelent meg.)
Ez az előadás a történet elmesélését tekinti elsődlegesnek, a rendező nyilvánvalóan nem akart semmilyen saját víziót ránk kényszeríteni, és az ilyen rendezői hozzáállásnak a nézők túlnyomó része nagyon szokott is örülni. Csak a darabot játsszák le nekünk, annak is a felszíni rétegét, valóban nem akarják kiemelni azokat a pontokat, ahol a saját életünkre esetleg ráismerhetnénk és megrendülhetnénk. (Az említett Zsótér-előadás annak idején ezzel a plusz-ambícióval is rendelkezett, ezzel a zenével és történettel is rólunk akart beszélni, emlékezetes szakmai sikert aratott, bár a beszámolók szerint a szegediek ezt a szándékot keményen elutasították, és sokan távoztak el az előadás szünetében.)
gyülekező közönség
A Staatsoper kénytelen a lehető legmagasabb színvonalú, de mégis biztonsági játékot játszani, ha meg akarja az öt emeletét tölteni (2284 fő fér el!, akiknek az erős többsége hónapokkal előre megvehette a nem olcsó jegyét). Ezt a tényt láttam ennek az előadásnak a hátterében, amelyre valóban rá is mondhatnánk, hogy „ez a remény színháza”, mert annyira problémátlannak érzékeljük általa az életet. Hozzáteszem: a negyedik sorban ülve, elképzeltem magam jómódú bécsi bérletesnek, akinek nem tétel egy (de akár több) földszintre szóló éves bérlet megvásárlása. Nem kizárt, hogy a Staatsoper célközönségének valóban alapvetően zavartalan az élete, és esetleg kisebb kellemetlenségek várnak rájuk, esetleg néhány apró párkapcsolati konfliktus, amelyek elsimítása nem esélytelen. (Hatalmas kontraszt volt az előadás után három órában két Münchenbe szakadt magyar vendégmunkás élettörténetének igazán kemény fordulatait is meghallgatni. Ahogy kiderült, két nappal később egy prózai előadás előkészítésének is beillett ez a beszélgetés, ld.: A félelem megeszi a lelket.)
Hermia és Lysander - Rachel_Frenkel és Josh Lovell
A Szentivánéji álom történetét megnézve akár nagyon durva előadás is készülhetne, hiszen párkapcsolati konfliktusok tömkelegét vonultatja fel. Hippolytát harcban győzte le Thézeusz, és ez akár a megerőszakolását is jelenthette. Oberon és feleségének házassága régen megromlott, látjuk, hogy a férj egy egészen alpári tréfával alázta meg a feleségét, aki átélheti, hogy milyen az, amikor valaki beleszeret egy méltatlan személybe, majd megvilágosodik előtte az illető valódi természete, és mélyen csalódik. A fiatal szerelmesek történetéből, illetve Puck keveréséből egészen világos, hogy a szerelem esetleges, és az is, hogy ki mellett ragadunk végül, és mindenki felcserélhető, senki nem pótolhatatlan.
Demetrius és Heléna - Rafael_Fingerlos és Valentina_Nafornita
Ha ezeket összeadjuk, akkor a Szentivánéji álom világa minden, csak nem rózsaszín, és akár sötétebb tónust használva is elmesélhető. Az, hogy a színen néha feltűnik egy mű-kígyó (de minek?). a szereplők életének fenyegetettségét nem egészen képes visszaadni. Aki ismeri Britten zenéjét, az érzi, hogy abból mégsem csak a harmónia árad, nem is a legkönnyebben befogadható, és így mondhatja a rendező, hogy megtett mindent azzal, hogy a zenét hagyta érvényesülni a lehető legjobb énekesek kiválasztásával.
ÉS igen, ezt az álláspontot el is lehet fogadni, mert ennél jobban összeállított szereposztást nehéz lenne akár elképzelni is a darabhoz – ezt nem győzöm hangsúlyozni, mert ez a produkció legfőbb értéke: a kétségbevonhatatlan zenei minősége. (Miközben néztem, még az is eszembe jutott, hogy egy-egy énekes mennyire alkalmas lenne a Figaróban is…)
És most már legyen szó a többi énekesről is egyenként:
Előadás előtt készült saját fotó a színlapról
Az előadás tapsrendjében a közönség elismerése érvényre is jutott, nagyon örültek mindenkinek, de a leginkább mégis a Puckot játszó Théo Touvet-nak, aki – ahogy az előadás trailerében is érvényesül – hihetetlen akrobatikus ügyességgel mozgott, jól beszélt és (kicsit) énekelt is. Nem most látom először, hogy egyetlen táncosnak nagyobb sikere van, mint az összes énekesnek, nagyon sok operaelőadás balettbetétje az, amit a közönség a leginkább megünnepel. A test látványával lehet, hogy erősebben lehet üzenni, mint a hanggal? – úgy tűnik, hogy erről van szó.
Puck - Théo Touvet
Pedig, ha ezt a szereposztást megnézem, akkor valóban nagy teljesítmények sorakoznak egymás mellett.
A legbravúrosabbnak Lawrence Zazzo (Oberon) és Erin Morley (Tytania) tűnt, akiknek mintha mennyiségileg is valamivel több és nehezebb énekelnivaló jutott volna, de emlékezetes Peter Kellner Thézeusz szerepében Vörös Szilvia közvetlen partnereként. A négy szerelmes – Josh Lovell, Rafael Fingerlos, Rachel Frenkel és Valentina Nafornita - egységes csapatot alkotott, és valóban az volt a benyomásom, hogy bárhogyan is összepárosíthatóak lehetnének, mert talán együtt a legjobbak, amikor mind énekelnek.
A mesteremberek a darab leghálásabb szereplői, nagyon szeretünk nevetni. Szentivánéji álmot látva mindig felidéződik bennem Csányi János rendezése, amelyiket még 1995-ben láttam, Mucsi Zoltánnal, Scherer Péterrel, Szabó Győzővel – akik „nem hagytak benne semmit a jelenetükben”. Ezt operaházi helyzetben persze nem lehetett megteremteni, de jól szórakoztunk ezen a csapaton is, amelynek a tagjai Peter Rose, Wolfgang Bankl, Benjamin Hulett, Thomas Ebenstein, Clemens Unterreiner voltak, mind igazi profi, más-más, de izgalmas egyéniség, még a legkisebb szerepben fellépő legifjabb (felnőtt) szólista is.
William Thomas is az oroszlánt énekelte hatalmas játékkedvvel, a figurává átlényegülve és nem utolsó sorban imponáló hangi adottságokkal. Már elkezdte a nagy karriert Glyndebourne-ban, ezzel a szereppel itt debütált, elég hamar a csúcsra juthat, ha nem vigyáz, és aztán évtizedekig ott kell majd maradnia. Jó lenne a pályáját követni, jutott eszembe („ide nekem ezt az Oroszlánt is”), de azonnal leintettem magam. Mostanára - bár kissé rezignáltan -, de elfogadtam, hogy egyáltalán senkinek a pályáját nem áll módomban követni, nemhogy újonnan "felfedezett" külföldi énekeseket.
A többi énekes eszméletlen profizmusa szintén jól érvényesült, és előadás után számos rajongó olyan ambícióval jelent meg a művészbejárónál, hogy az előadás plakátját MINDENKIvel aláírassa, mert nyilván észlelték, hogy itt most nemigen lehetne egy-két énekest kiválasztani, a teljes csapat osztályon felüli teljesítményt nyújtott. Megjegyzendő, hogy a hat gyerek-szólista is a helyzet magaslatán volt.
Összességében elmondhatom, hogy ezzel az előadással egyik gyerekkori álmom ténylegesen valóra vált, és még talán sokkal jobb élményként, mint ahogy számítottam rá. Nagyon sokat számított a személyes érintettség is, Vörös Szilvia jelenléte miatt szinte azonnal otthonosnak éreztem a helyet. Bízom benne, hogy még sokáig marad, és idővel mások is csatlakoznak hozzá, és okot adnak arra, hogy egy hasonló kalandot ismét bevállaljak.
PS. Fotók: a bécsi Staatsoper képeit Michael Pöhn készítette, és a honlap galériájáról származnak, ahol továbbiak is megtekinthetőek.
