A múlt hét eseménydömpingje (Purcell Kórus és Erkel Kamarazenekar, Kálmándy-gála és Gyöngyösi-mise - ami a koncerteket illeti) után a hét újabb kihagyhatatlan programmal kezdődött: Ferruccio Furlanetto ismét Magyarországra jött és az ő estjével vette kezdetét ez az újabb eseménydús hét, így ezzel folytatom:
V. okt.7. hétfő - Erkel Színház - Ferruccio Furlanetto dal- és áriaestje
Ez volt a harmadik alkalom, amikor élőben hallottam az olasz basszistát. 2014 őszén először, amikor egy kültéri programra hívták, de aztán az utolsó pillanatban mégis az Operaház épületében került sor a Szabadság Gálára, majd 2016. januárjában, amikor a Müpában adott dalestet. Mindkét eseményt megörökítettem, így most nem idézem vissza.
Örültem volna, ha a múlt hét után tarthatok egy szabadnapot, és inkább a megíratlan élmények feldolgozásával szerettem volna törődni, de éreztem a belső kényszert, és bár általában nem szeretem a gálákat, azt éreztem, hogy most is ott van a helyem az Erkelben.
Sokkal kevesebb nézőt vonzott be a basszista, mint két nappal korábban Kálmándy Mihály, de ennek fő oka: a néző szeret énekesekhez is kötődni, és Furlanetto mégsem tűnik fel nálunk olyan gyakran, hogy ne tudnánk jól kezelni a hiányát.
Számos kolléga, különösen sok basszista jelent meg így is miatta, akik nyilván másként is láthatták ezt a mezei nézők számára hatalmas teljesítményt.
Az énekes., akit Natalia Sidorenko kísért zongorán, és akinek még a lapozója (Makai Szilvia) is kivételes művész, összesen két órát énekelt, egyetlen szünettel. Nem volt vendégfellépő, egyedül kitöltötte a teljes időt, ami rendelkezésére állt.
Cseles módon, az első részben volt a dalest, amelynek műsora átfedésben volt a 2016-os vendégszereplés programjával. A dalok nagyobb része komor hangulatú, központi témájuk volt a halál, és mutatta, hogy az énekes saját jószántából merre tájékozódna, ha a közönség nyitott lenne rá. Brahms "Négy komoly ének"-e után Muszorgszkij "A halál dalai és táncai" következett, majd a dalciklusok után két rövidebb mű Rahmanyinovtól: a "Csendes éjszakák" és a "Tavaszi vizek".
Jó volt látni az énekest, aki nyilván kifinomult énektechnikájának köszönhetően maradhatott ilyen aktív, és van jelen a nemzetközi operaéletben még most is, bár már több mint 40 éves pályafutásra nézhet vissza. Az, hogy ez lehetséges, remélhetőleg erőt ad a megjelent kollégáknak, hiszen itt a bizonyíték, hogy lehet hosszú is egy ilyen pálya.
Ami zavart, az a közönség reakciója volt: ugyanúgy, ahogy 3 éve is, széttapsolták a dalciklusokat, sokan voltak jelen, akik nem érzékelték, hogy ez nem szerencsés, mert megtöri a hangulatot. (Legutóbb is ennek a témának szenteltem a fél bejegyzésemet.)
A második részben a programban feltüntetett nyolc ária mellé még egy Borisz Godunov-részletet is hallhattunk, amelyről látszott, hogyha a fellépőn múlna, akkor nem olasz slágerdarabokkal foglalkozna, hanem az orosz repertoárral.
A közönség minél jobban ismert egy zenét, annál jobban tudott örülni ezeknek, annál nagyobb volt a taps, különösen azért, mert ezeket az énekes is kotta nélkül mutatta be. Igen, sokkal szuggesztívebb egy előadó, ha ránk néz éneklés közben és nem a kottára, ezeket díjazza a közönség igazán, még akkor is, ha más darabok előadásához még nagyobb bravúr kellene. Így volt ez a Kabátáriával (Bohémélet), a Sarastro-áriával, a két Figaro-áriával, Fülöp áriájával és különösen Leporello Regiszterárájával, amelyekben játszott a művész, nemcsak énekelt. Ezekhez képest valamivel ritkábban hangzik fel Zakariás imája a Nabuccóból, nem is beszélve Az alvajárók és a Don Quijote részletekről, de ezúttal még ezeket is hallhattuk, ráadásul szünet beiktatására sem volt szüksége.
A koncert másnapján kedden egy július elejéről elhalasztott Horváth Csaba előadásra mentem a Trafóba ("El valahova"), amely az Armel Operafesztivál segítségével valósulhatott meg két operaénekes és zenekar közreműködésével. Erről is nemsokára jönnie kell külön bejegyzésnek.
