Székely Csaba legújabb bemutatója is tanmese, melodrámai hangvétellel, amelybe azért nem kevés humor is vegyül. Szünet nélkül száz perc. Az előadás sokkal jobb, mint a darab, amelyhez igazán első osztályú színészek kellenek, és vannak is, „csak jókkal” nem működne. Sztarenki Pál rendező jó hármasfogatot válogatott össze, akik mind egészen alkalmasak a szerepeikre, és képesek arra, hogy ezt a kellően valószínűtlen történetet mégis eladják nekünk.
Azoknak érdemes elsősorban megnézni ezt a játékot, akik szeretik Schneider Zoltán, Elek Ferenc és Sztarenki Dóra színészetét, akik ráadásul így együtt sehol máshol nem láthatóak. Az előadás komoly kérdéseket is felvet, és elsősorban ezek átgondoltatása céljából íródott. Jelen esetben ne laza kikapcsolódásra számítson az, aki a Rózsavölgyibe jegyet vesz.
Van egy közkedvelt darabtípus, amelynek alapja, hogy kettő (esetleg több) idegen összeismerkedik, találnak valami közös pontot, egy időre leomlanak köztük a falak, és bevonják egymást a saját életükbe. Néha ezt egyetlen találkozásnak, máskor több elszigetelt alkalomból álló folyamatnak mutatják be, de a lényeg mégis az, amikor látunk két embert igazán egymásra hangolódva létezni a színpadon, amikor a közös pontok erősebbnek látszanak, mint a nagyon nyilvánvaló szakadék, amely közöttük tátong. A hatás annál erősebb, minél nagyobbnak látszott a két ember közötti alkati különbség. A Rózsavölgyiben is több hasonló dramaturgiájú előadás található, ilyen például a Kései találkozás, amely elsőként az eszembe jutott.
Szeretjük az ilyen előadásokat, nyilván azért, mert titokban vágyunk a hasonló szituációkra, a mély beszélgetésekre, amelyekhez nem lehet garantáltan hozzájutni, nem úgy, mint a megbízható minőségű előadásokhoz. Még a PUF-ra is kaphat egy jó jegyet, aki nagyon koncentrál a jegyértékesítés első napján, de azt, hogy egy másik ember igazán nyitottan forduljon felénk, ritkán lehet elérni. Többször valósul meg egy-egy ilyen helyzet a véletlennek köszönhetően egészen idegenek között, ez a személyes tapasztalatom.
A „Semmit se bánok” szintén erre épít, van két teljesen eltérő alkatú, életkorú és sorsú ember, akik egymásra találnak ebben a történetben. Eladják nekünk a színészek, hogy mindez lehetséges, a kőszívű férfi meg tud lágyulni. Mi is meglágyulunk, és megértjük, hogy mennyi mindent megérhet valakinek, hogy végre egy másik emberhez nem a felületen tud kapcsolódni, hanem valóban közel kerülhet hozzá.
A központi szereplő a Securitate egykori kínzótisztje, az átalakulás, avagy a csoda az ő lelkében történik meg. Schneider Zoltánnál hirtelen nemigen tudnék alkalmasabbat mondani a szerepre, mert hiába morog és kiabál sokat, mégis szerethető az alkata. Neki el lehet fogadni a gyilkosságokat és a kínzást is, különösen azért, mert azt is elhisszük neki, hogy valóban elvből tette mindazt, amiről szó van, nem érdekből.
Valóban lényeges kérdés általában is, hogy miként értékeljük saját cselekedeteinket mi, és mennyire foglalkoztat az, hogy mit gondol róluk a világ. És még egy másik kérdés: tudunk-e változni, van-e olyan erős hatás, amelyik képes arra, hogy a saját megszokott világunkból kirobbantson minket.
Az előadás egy lerobbant lakásban játszódik (díszlettervező: Enyvvári Péter, jelmeztervező: Cselényi Nóra), és sem a miliője, sem a témája miatt nem éreztem, hogy éppen a Rózsavölgyi Szalonba kívánkozna – egy pinceszínházi környezet jobban illene hozzá. Ugyanakkor az, hogy intim tér kell a játszásához, és nagyon jó színészek, továbbá a darab lehetőséget ad néhány fontos kérdés átgondolására mind alátámasztják, hogy miért esett a színház választása épp erre, miért vállaltak belőle magyarországi bemutatót.
A színészek tompítják azt az érzetünket, hogy egy tandrámát látunk (hasonló volt nemrég az Öröm és boldogság), de ha jobban megnézzük, az ókori görög drámák többsége is ilyen – a történetnek meglepő fordulatai vannak, túlságosan klappol minden benne, és van egy jól körülírható tanulsága.
Schneider Zoltán, a nyugdíjas kínzótiszt alapállapota a punnyadás, és ezt szinte azonnal érzékeljük is. Ez az ember nem jár el sehova, otthon nézi a tévét. Mindenkivel kiabál, aki közelít hozzá. Emészti a múltját? Látszólag nem érintette meg mindaz, amit elkövetett mások ellen. Felcsattanásai fülsértőek, de szándékoltan azok. Érezzük, hogy majd szétveti az energia, nem neki való a bezártság, amely önkéntes börtönnek is felfogható. Túl sokat még csak nem is mozog ebben az odúnak is beillő lakásban. Ami nagyszerű: le tud halkulni. Át tud hangolódni a hozzá (nem várt és nem is megérdemelt ajándékként) betoppanó Lizára, a szomszéd lányára, aki ugyanúgy természetesen fogadja el a bántalmazott szerepét (meg sem próbálja elkerülni napi verését), ahogy a volt szekus korábban menetrendszerint bárkit megkínzott, akit kellett.
Valóban mesterkélt a helyzet, de a két színész miatt beleéljük magunkat, és nem tehetünk mást, drukkolni fogunk annak, hogy a kapcsolat tartós legyen, már csak azért is, mert titokban mindenki számít a csodára.
Amennyire Schneider Zoltán minden szempontból alkalmas a szerepre, ugyanaz a helyzet Sztarenki Dórával, aki a tizenhatéves ártatlan gyereklányt átéli, és közeli ismerősünkké teszi. A figura belső szépségét nem nehéz észrevennünk. Azt mondtam, szerethető a kínzótiszt, és ez így van, minden információ ellenére, amit megtudunk róla menet közben. Vannak ilyen emberek, akiknek hajlamosak vagyunk mindent elnézni, még azt is, amit ellenünk követtek el, nemhogy azt, amit jó régen és másokkal. Mindig hihetünk abban, hogy majd képesek lesznek megjavulni. Hozzá viszonyítva még háromszorosan jobban fogjuk szeretni ezt a törékeny lányt. Ha tévében menne, azon sem csodálkoznék, hogy lenne, aki még gyűjtést is kezdeményezne a megsegítésére. (Eszembe jutott, hogy régen Isaura felszabadítására volt hasonló nézői felbuzdulás.)
Kevesebb jelenetben, de igencsak hangsúlyosan van jelen Elek Ferenc is, akinek életútján az látszik, miként lehet a mindenkori rendszerhez odasimulni, és előnyökhöz jutni. Nála az elvek nem játszanak szerepet, csak az érdek. Benne volt a kínzásokban ő is, aki most is csak arra tud hivatkozni, hogy akkor parancsot teljesített. Átérezzük a kontrasztot, és közben talán kis fenyegetettséget is érzünk – ez az utóbbi típus sokkal masszívabb, nem lesz szívbeteg az elfojtásai miatt, és köztünk van még mindig.
Ezen a vasárnapon az előadás már ötödik alkalommal találkozott a közönségével, már be volt járatódva. De ahogy az lenni szokott, néhány keresett darabnak van dupla-napja is. Én a délutánit láttam. Schneider Zoltán, a lakás tulajdonosaként, Kiss Fabióla, színházi titkár segítségével visszaállítja a játékteret a kezdeti állapotába, otthonosan tesz-vesz, mikor már valóban csak egy-két ember lézeng a kávézóban . Jól esne persze gratulálni, de valahogy azt érzem, hogy még benne van a figurába, a saját terében pakolgat. Ezt az embert pedig jobb nem zavarni, a végén még szerepben fog válaszolni. (Hatalmas teljesítmény ezt egy nap kétszer is eljátszani, az átalakulás útját a szereplővel bejárni még egy nyilvánvalóan profi színésznek is. Kétszer megnézni is az lenne.) Mindeközben Mucsi Erika nézőtéri felügyelő, aki a színház elválaszthatatlan része, visszarendezi magát a Szalont, kedvesen búcsúztatja az utolsó nézőket, türelemre inti a lépcső alján várakozókat. Eközben már megy is CD-ről a Figaro, mint háttérzene, így még egy kicsit hallgatom, és aztán már jöhet is az esti közönség, és kezdődhet minden előlről.
PS. A képeket a Rózsavölgyi Szalon fb-oldaláról töltöttem fel.
