Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Nagyon sok kommentet olvastam már Vidnyánszky Attila Csárdáskirálynő rendezéséről, nemigen tudtam elkerülni, hiszen nyár elején már bemutatták a Margitszigeten. Igyekeztem nem odafigyelni, hogy mindentől függetlenül magamnak el tudjam dönteni, hogy milyen az előadás, de az feltétlenül eljutott hozzám, és nyilván az Operettszínház törzsnézőihez még inkább, hogy megosztó.

Ennek oka pedig elsősorban az lehet, hogy a nézők többségének már van egy vagy több „saját verziója”, amelyiket szeretett, és azt fogja számonkérni, és kevésnek fogja tartani ezt az eredetinek nevezett, 1916-os változat alapján készült verziót, amely szintén hallhatóan tartalmaz vendégszövegeket. (A színlap nem tünteti fel a dramaturg nevét, pedig kellett lennie.)

Az elmúlt hetekben nagy vihart kavart egy Mohácsi János átdolgozás, amely Molnár Ferenc Deliláját érintette volna. Az örökösök nem érezték, hogy Mohácsi szövege Molnár elegáns stílusához illeszkedne, így nem fogadták el azt. Mohácsi János viszont sok éve úgy nyúlt hozzá a Csárdáskirálynőhöz, hogy ezt a nagyon ismert és szeretett operettet meg tudta még emelni, a szereplők közül sokat egyénített és gazdagított. Ez után nekem is egyértelműen kevés ez az új változat, ugyanakkor ha csak ezt láttam volna először, és operettkedvelő lennék, valószínűleg nem lenne kifogásom. Nyomokban most is utalnak arra, hogy mindez az I. világháború közben történik, és a szereplők képesek ilyen csip-csup ügyekkel foglalkozni, amíg mások ölik egymást. (De tényleg, milyen apa az, aki háború alatt inkább elintézi, hogy a fia vonuljon be, nehogy rangon alul nősüljön?)

Az általános tapasztalataimhoz mérve, nagyjából ilyen egy klasszikus operett, amelyik nem akar semmi különöset mondani a világról, pusztán szórakoztatni akar. Manapság az sem kevés, ha három órára sikerül ténylegesen kikapcsolódni a saját életünkből. (Nem véletlen, hogy azok a színházak vannak a legjobban tele, amelyek erre képesek.)

Mivel gyerekként nagyjából tízéves koromban ismertem meg az operett műfaját, szerettem volna, ha a fiam, aki már túl van a Figarón, Wagner teljes Ring-ciklusán és nem egy korhatáros felnőtt előadást is nagy örömmel nézett az elmúlt hónapokban, köztük az egészen friss Shaxpeare-mosót is, lássa, hogy milyen is egy operett, döntse el magának, hogy kell-e ez neki, vagy sem.

Ezen a délutánon az Operettszínház ugyanúgy teljesen tele volt, ahogy ezt korábban is megszoktam, és főleg nyugdíjasokkal. Nem csoda, nekik különösen lényeges szempont lehet, hogy még világosban haza tudjanak érni. Az előadás pár perccel több, mint három óra, így a bejáratnál már gyülekezett az esti közönség is. Elképzeltem, hogy hányan lehetnek a zenekarban, tánckarban és kórusban, akik dupláznak – nem könnyű helyzet.

Cziegler Balázs díszlete igazán gyönyörű és praktikus is, most kapott díjat a kritikusoktól A viharért, de nem lepne meg, ha néhányan ezt a gramofon formájú díszletet is felírnák a következő listájukra. Berzsenyi Krisztina jelmezei illenek a háttérhez és a korszakhoz is, olyanok, amilyet a néző és talán a fellépő színésznők is kedvelnek. Jó benyomást kelt ez a látvány, és a közönség talán ezért is kezdett a nyitány alatt tapsolni. Pfeiffer Gyula volt a karmester, akire a játék folyamán többször utalt Bóni, aki még az árokba is leugrott, bár azt nem láthattam, hogy a nagybőgőkkel is kapcsolatba lépett-e, ahogy aztán énekelte.

A szereposztás szükségszerűen meg volt „kettőzve-hármazva” (van ilyen szó?), hiszen a hétvégi napokon gyakran van két előadás egymás után. Bevallom, nekem szeptemberre csak ez az egy jó időpontom volt, a hónap elejéről a BFZ-turné miatt muszáj volt elhalasztanom, így teljesen véletlen volt, hogy épp kikkel láttam. Ránézve a kimaradt nevekre, csak az ütött szöget a fejemben, hogy Laki Péter is Bóni, aki tavaly a Figaróban egy tenor szerepet énekelt, akinek a váltópartnere Erdős Attila, aki pedig bariton. Ami azt illeti, Laki Péter engem Basilióként meggyőzött arról, hogy érdekes színész, biztos vagyok benne, hogy a saját szereposztását éppúgy képes vinni a vállán, ahogy ma tette Erdős Attila.

A többi szereplő –a főbb szerepekben: Fischl Mónika, Vadász Zsolt, Dézsy Szabó Gábor - is érezhetően odatette magát, és persze Siménfalvy Ágota, akinek nagyobb szerepet reméltem. (Neki aztán sokkal jobb lett volna, ha a Mohácsi-féle változat van. Évekig csak miatta jártam az Operettbe, nagyon vártam mindig, hogy ismét „felfedezik”, és nagyobb feladatokat kap. Még továbbra is bízom ebben, örültem, hogy legalább ő volt ma délután a soros.)

Bojtos Lucáról eddig az volt a benyomásom, hogy operaénekes, de most úgy néz ki, hogy egészen természetesen tud operettet is játszani, mozgásán és stílusán nem érvényesül semmi operettes manír, nagyon szerethető Stázi volt tényleg, egészen hihető volt így románca Bónival. (Még Vadász Zsolt Edvinjének házastársaként is el tudtam képzelni, jól illettek egymáshoz.)

Az előadás nekem, aki már láttam néhány (élőben azért nem sok) Csárdáskirálynőt, és a fiamnak is egyformán Erdős Attila alakításáról szólt elősorban, ő vitt magával minket, bár nem érkeztünk túlságosan ráhangolódott állapotban a színházba, még a délelőtti futóverseny eseményeivel voltunk elfoglalva, ahol vizet osztottunk.

erdos-attila-original-138843

Erdős Attila viszont beváltotta a hozzáfűzött reményeimet, amelyeket még akadémista korában ébresztett, majd egy Sevillai borbély és egy Kékszakáll előadáson tovább erősített.

A legegyszerűbb azt mondani rá, hogy született táncoskomikus, jó hanggal, kirobbanó energiákkal, vonzó külsővel, szerethető színészi alkattal – minden adott ahhoz, hogy az Operettszínház befutott nagy sztárja legyen. Sokat használ, hogy játéka természetes, és valóban behálóz minket is, nemcsak a színpadi hölgyeket, és még bonbont sem kell bevetnie. Erre a frenetikusan eleven alakításra elmondhatjuk, hogy „igazi tűz” hevíti, amilyen valamelyik dalszövegben kerül említésre. (Vagy inkább a hiánya?) Ez a Bóni valóban mindenkinél felfokozottabban él a színpadon, ennek tudok nyomot hagyni.

Az, hogy a szerelem és a család között vívódó Edvin mire jut végül, sokkal kevésbé tűnt érdekesnek, mint ez a fiatal férfi, aki elég nagy káoszban él, azt se tudja, hogy mit akar, és olyan, mint egy poénosra vett Don Giovanni, amikor éppen minden nőnek egyszerre udvarol.

Én ez után biztos voltam, hogy nem akarok még egy előadást megnézni még ma, de a fiamat odakísértem egy másik színházba azért, aki büszke is volt magára, hogy már ide is egyedül mehet. Miután hazajött, elkezdte a „jányok, a jányok”-at énekelgetni. Ebből azt szűrtem le, hogy mélyebben hatott rá az előadás, és nem lesz olyan nehéz egy másik operettre visszavinni, ha úgy hozza a sors/műsor.

Ps. Az előadásról alig van elérhető fotó a neten, néhány kép a színház honlapján megtekinthető, így csak remélem, hogy lesz valaki, akinek van és küld, vagy ha később találok, akkor pótlólag beillesztem. Pedig egy előadásról a képek sokat elmondanak. Lehet, hogy teljes meglepetést szeretnének az alkotók. Hát legyen!

Címkék: Vadász Zsolt Operettszínház Fischl Mónika Siménfalvy Ágota Cziegler Balázs Dézsy Szabó Gábor Berzsenyi Krisztina Erdős Attila Laki Péter Bojtos Luca Pfeiffer Gyula

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5215181256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.