Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Még emlékszem, hogy milyen izgatottan vártam 2014 nyarán a következő évadot. A Don Carlosra készültem még a vietnami kémiai olimpia közben is, majd 2017-ben hasonló élethelyzetben a Figaro 2.0 operakaland-sorozatra (mind a 34 énekesről egy-egy ajánlóval). Tavaly ilyenkor az észt turné kapcsán ugyan írtam egy újabb nyomhagyó bejegyzést a Figaróról, de a decemberre csúszó pesti évadkezdés és a Puccini köré szerveződő műsorterv sehogy nem tudott fellelkesíteni, bár végül A Nyugat lánya ennek ellenére is mély hatást gyakorolt rám.

A tavaszi évadhirdetés ismét izgalmasabb műsort sejtetett, már szinte kezdtem látni az alagút végét az Eiffel megnyitása után (írtam ajánlót a próbaüzem négy előadásáról is), de a júniusi műsorcsökkentés ismét a helyzet romlását mutatta. Töröltek az Eiffelben több bemutatót, kb. 80 előadást, és szeptember helyett február az újranyitás legfrissebb határideje. Legalább Gyöngyösi Levente Mester és Margaritája nem marad el, csak késik, ismét szerepel a honlapon.

Ez a sok csúszás és változás bizonytalansággal tölthet el minket nézőket is, nemcsak azokat a művészeket, akik fellépési lehetőségeket vesztettek. Várjuk, ne várjuk a kitűzött eseményeket? A legjobb lenne hagyni az egészet, régizenét hallgatni, és készülni a BFZ és az Orfeo zenekar szeptemberi koncertjeire, amelyek esetén nem merül fel a kétség, hogy meg lesznek-e tartva.

A folyamatos bizonytalanság gyilkos dolog, elveszi tőlünk az örömteli várakozás lehetőségét, amely hozzátartozik a színházi évadhoz.

Az Operaházzal kapcsolatban a hét elején megjelent egy írás, amelyből egyértelmű, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen kissé (?) már kedveszegett néző, aki műsorszünet idején mégis az operai helyzetre gondol.

Zéta, azaz Z. Tóth Antal zenekritikus vitaindító szándékú cikket írt a MÁO helyzetéről, nem kevés aggodalommal, Akiért a harang szólcímmel. Erre reagál ez az írás,

közel azonos terjedelemben, NÉZŐI (azaz nem kritikusi, nem szakértői!) szemszögből, kiegészítésekkel, optimizmusra törekedve e blog alapállásának megfelelően, bár a cikk egyes állításaira mégiscsak rábólintva.

Bizakodjunk, hogy majd az építkezések befejeztével ismét visszatérhetnek a dolgok a megszokott kerékvágásba, sőt jobbá válik a magyar operajátszók helyzete. Akkor majd jöhetnek az újabb/régi problémák, lehet majd a műsor összetételén kívül elsősorban a jegyárak miatt panaszkodni, illetve a közönség/a már külföldre ment énekesek visszaszoktatását remélni. Nincs mese, folyvást küszködni kell… - a válság és a folytonos elégedetlenség az emberi élet és így minden intézmény kísérőjelensége, ez viszi előre a folyamatokat, de közben a rövid nyugalmi állapotoknak kell örülni, ha észrevesszük egyáltalán a létüket. (Tényleg, írt mostanában valaki arról cikket, hogy milyen jól működik pl. a miskolci színház? – amikor valami rendben van, arról jellemzően hallgatunk, de 12 oldalt biztosan nem írunk le.)

I.saját – NÉZŐI - szemszög

A pálya legszélén figyelem az Operaház tevékenységét, amelynek előadásait 34 éve látogatom, 13 éve az átlagos törzsnézőknél is többször, így annak állapota mindennapjaimat és közérzetemet érzékenyen érinti, bár egzisztenciálisan nem befolyásol, és ez nyilván könnyebbség, az ott dolgozó 1000+ ember helyzetéhez képest feltétlenül.

Ezen a non-profit AJÁNLÓ (azaz nem kritikai) blogon 2012. januárjáig visszamenőleg 566 bejegyzés (az előadásleírások harmada) foglalkozik az opera műfajával (más helyszíneket is beleértve!), és/vagy a MÁO-ban is fellépő művészek produkcióival. Több mint 110 énekesről szól legalább 2 írás, de sokakat 60+ előadásban néztem meg. Tanárként is egy évtizednél régebben próbálkozom operabeavatással. A repertoárfeltöltés évadaiban 50% felé is ment az operák aránya az általam megnézett évi jellemzően 250 előadás között, hiszen a 30+ bemutatót megpróbáltam minden felajánlott szereposztásban dokumentálni, egyes sorozatokat pedig végignéztem. Bevonódtam, fontossá vált számomra, hogy miként alakul a pályája azoknak, akikre ennyi időt fordítottam, és akiktől rengeteg impulzust kaptam, és így jól esne az a tudat, hogy akár itthon, akár külföldön, de „rendben vannak”. Ennyivel be is érném.

Beismerhetem, hogy én is aggódom a magyar énekesgárda sorsa miatt, ahogy Zéta, bár ez senkit nem érint, senkinek nem használ. Az előadások ajánlása, nyomhagyás – kb. ennyi, amit tehetek. Résztvevő sopánkodás/dühöngés helyett ezeknek a művészeknek csak az az igazi segítség, ha valaki számukra vonzó ÉS alkalmas feladatot tud adni.

A műsor minden érintett életét meghatározza, az opera iránt érdeklődő nézőét is. A pesti előadásszám csökkenése miatt ebben az utolsó évadban már „csak” 48 bejegyzésem született az operáról és énekeseiről – ez aránytalanul kevesebb a korábbiaknál. A jelenleg érvényes programot látva további csökkenésre készülök már most. A „Messiás”-ra várok, az Eiffelben kieső előadások miatt Anger Ferenc decemberi bemutatója az, amit legközelebbi operaházi témaként megcéloztam.

A nézőnek az előadás összes szereplője közül mégis a legkönnyebb, mehet máshova, maradhat otthon. Éppen ez,

I. az elpártolás jelensége

volt Zéta cikkének apropója.

A Mezei Néző facebook oldalán én is több bejegyzést szenteltem az Álarcosbál és a frissen bemutatott Manon-akcióknak. A jegyek leértékelése sem töltötte meg a nézőteret – ez a tény. Egy nem provokatív rendezés, jó énekeseket felléptető sorozat ilyen alacsony érdeklődést váltott ki, és erre mégsem elég magyarázat, hogy eredetileg az Operaházba tervezték, későn kezdték árulni a jegyeket, és nem volt bérletben.

A félházas előadások nem csak erre a két operára voltak jellemzőek, idén az egészen kitűnő, talán valóban minden nézőnek ajánlható Olasz nő Algírban, vagy a Porgy és Bess sem volt annyira tele, mint korábban. Persze egyik sem volt kirívóan üres, mint a Magyar évad koncertszerű operái, amelyek sokszor esténként 100-150 nézőt vonzottak mindössze.

Tudható, hogy az Operaház forrásainak elenyésző része származik a nézőktől, a működés nem függ a jegybevétel nagyságától. Minden székre jóval nagyobb állami támogatás esik, a top-helyár talán három-négyszerese is, így a műsor összeállításánál nem is alapvető kritérium, hogy csak teltházat vonzó előadásokat lehet kitűzni, így a művészeti vezetés mozgástere nagyobb. Az üres helyek leginkább a jelenlévő nézők hangulatára vannak hatással, mert akkor is jobb érzés egy zsúfolt nézőtéren lenni, ha a féláras jegyvásárlási lehetőség annyira nem jön rosszul nekünk.

Egy fontos szempont kimaradt a cikkből: a korábbiakban jellemzően külföldiek töltötték meg a nézőteret az Operaházban, a földszinti jegyárakat jellemzően ők tudták megfizetni. Nemzetközi összehasonlításban még olcsó is a MÁO, a BFZ turné kapcsán láthattam, hogy egy koncert is már jellemzően 100 euró körül van tőlünk nyugatabbra. A külföldiek sokszor az épület miatt mentek, tehát az Erkelbe nem ül be minden olyan turista, aki az Operaházat felkereste volna. (Megkockáztatom: a külföldiek közül egészen kevesen fognak az Eiffelbe is ellátogatni. Ahhoz hatalmas marketing-kampány kellene, és egy teljesen kész épület, mint minimum.) Az Erkel pedig kellemetlenül nagy – a pangó félház is sokszor 900 ember -, amely elég lenne az Operaház teletöltéséhez, de itt mégis kevésnek érződik. Az erkélyről másként hatnak az előadások, és van, aki nem akar oda felülni, mert az énekesek arca már nem jól látszik.

Ezek a problémák nem a jelenlegi vezetéshez köthetőek, hanem olyan meghatározó körülmények, amelyekkel csak a legnépszerűbb operák birkózhatnának meg. Az Erkel eredetileg is népoperának készült, itt a Kékszakállú herceggel nem lehet teltházat elérni sehogy sem.

Nagyon sok megállapítással könnyen egyet lehet érteni az említett cikkben, amely a hiányosságokat

II. nem is névtelenül hánytorgatja, bár a konkrét előadások/énekesek nevének említésétől mégis eltekint.

Névtelen kritikákban és kommentekben jelentősen könnyebb bátran nyilatkozni. Lényeges gesztus a névvel vállaltság, engem is ez késztetett néhány nap gondolkodás után reakcióra.

Aki kiáll a színpadra, adja a nevét azokhoz a produkciókhoz is, amelyeknek esetleg a szellemiségével nem tud azonosulni, és még a sikertelen előadásokba is rengeteg munkát fektet. Aki megnézi ezeket (és van, hogy nem is végig!), attól is elvárható lenne, hogy az aránytalanul kevesebb idő befektetése után a véleményéhez le merje a saját nevét is írni. Ez most megtörtént a Momuson is, ahol ez nem szokásos, és ez nemcsak azt nyomatékosítja, hogy vészhelyzetet érzékel a szerző, de azt is, hogy nincs veszve minden, mert egy ilyen markáns vélemény is vállalható nyilvánosan.

Ugyan hosszú a cikk, mégis jobb lett volna, ha még hosszabb, és az állítások konkrét előadások és előadók emlegetésével támasztódtak volna alá, hogy még megfoghatóbbak legyenek azoknak is, akik nem csinálták végig akár nézőként az Operaház még most is tartó utolsó korszakát.

A konkrét nevek hiánya tapintatra vall, az intézmény főigazgatóját és néhány vezető munkatársát leszámítva alig említődik valaki, érezni, hogy a zenekritikus nem akar művészeket feleslegesen megsérteni, bár egyes állítások mögé a tájékozott olvasó könnyen odaképzelhet konkrét személyeket. (Más kérdés, hogy esetleg másokra (is) gondolunk, mint akikre utalna.)

A tapintat/óvatosság gesztusa nagyon nem mellékes, ez érzékelhető nem egy főigazgatói döntésben is. Benyomásom szerint Ókovács Szilveszter a korábbi évadokban elődeinél több énekesnek adott legalább egy esélyt az operaházi fellépésre, és nem épített ki egy szűk kört, amelyet kizárólagosan preferált volna. (Igen, neki is vannak kedvencei, ahogy minden korábbi vezetőnek is voltak, sőt az egyes törzsnézőknek is vannak – ezen évekig el lehetne vitatkozni, hogy mely énekesek azok, akiknek több/kevesebb megmutatkozási lehetőséget kellene/kellett volna adnia.)

III.Az, hogy nincs társulat,

ahol mindenki védett legalább néhány évig, így is lefordítható.

Akik „az aranykorban” benne voltak a MÁO társulatában, akikben ténylegesen gondolkodott az akkori vezetőség, azoknak jobb lehetett a helyzete, mint a most éneklőknek, sőt jobb volt az akkori nézőknek is, akik megszokták-megszerették a művészeket, és mindig ugyanazokat kapták vissza, akiket vártak is. Nagyon jó előadásokat láthattam a 80-as évek második felében és a 90-es évek elején, és közben nem gondolkodtam a szereposztáson, hanem elfogadtam, mert meg is felelt. Akkoriban mintha fel sem merült volna, hogy szélesebb repertoárt kellene az Operaháznak játszania, a legismertebb operák váltották egymást, volt hétvége, amikor négy különbözőt tudtam ezekből választani.

A társulati struktúra megszűnéséhez köze volt emlékeim szerint annak, hogy nem a ténylegesen aktív énekesek voltak a havi fixszel rendelkező tagok, hanem a korábbi időszak sztárjai, akik évente alig énekeltek néhány előadásban már. Elvileg mindössze ezt az anomáliát akarták feloldani – a sajtó híreiből erre emlékszem, gyakran volt róla szó, a hivatalos álláspont mintha ez lett volna. A társulat tagjainak cseréje ezek szerint nem történhetett meg másként, mint az egész rendszer megszüntetésével.

Miután a visszaállításáról eleve nem lehet szó, mert a nemzetközi trendek sem ebbe az irányba hatnak, sőt a jelenlegi Főigazgató a műsorból láthatóan a változatos repertoár és szereposztások híve, ennek az időszerűségét nem is biztos, hogy érdemes megvitatni. Alulról jövő kezdeményezéssel egyébként sem lehetne egy ilyen rendszer bevezetését elérni.

Akár így, akár úgy, jelentős probléma azoknak a helyzete, akik a MÁO-ban nem, vagy alig kapnak felkérést – és ez független attól, hogy a többiek, akiknek az Operaház a megélhetését lényegében mégis biztosítja a társulati tagság védettsége nélkül is, mennyire érzik jól magukat. A vidéki operajátszás visszafejlődött, a Co-Opera létrejötte ugyan jó fejlemény, örülni kell neki, mert eredményesen működnek együtt általa a vidéki színházak, de egyedül nem tudja az összes alulfoglalkoztatott énekes kapacitását lekötni. Ennél jelentősen több operaelőadásra a vidéki városokban sem biztos, hogy szükség van.

Az énekesi pálya időtartama nem végtelen, különösen egyes hangfajok esetén nagyon rövid, közben élni is kell. Akár örülünk neki, akár nem, az énekesek – ha kapnak rá lehetőséget – hajlamosak arra, hogy kizsákmányolják magukat. Ha jön felkérés, énekelnek akár betegen is.

Kevesen engedhetik meg, hogy ne vállaljanak el mindent. Ahhoz valóban külföldi nagy házak felkérései kellenek, hogy nemet is mondhasson valaki a számára csak félig-meddig alkalmas feladatra, vagy pedig némi aszkétizmussal párosuló józanság. A jóval kevesebbet fizető vidéki fellépéseket is elvállalják, ahol műhelymunkára végképp nem emlékeztető előkészületek után áll össze egy-egy koncert.

A biztonság érzetét – keveseknek – valóban csak a társulati létezés adhatná, de úgy tűnik, hogy ez már tényleg a múlté.

És még egy: ha társulat kiépítése kerülhetne szóba, akkor sem lenne olyan igazgató, akinek a válogatását elfogadná mindenki. Aki döntene, az benne él ebben a közegben, személyes benyomások hatnak rá, ettől nem függetlenítheti magát. Egy csapatban nagyon is számít az összeválogatott emberek személyisége, minél hosszabb időre tervezik a közös munkát, annál inkább. Ráadásul eleve szubjektív, hogy kit milyen hang fog meg, sőt még az is megítélés kérdése, hogy az énekesek színészi képességei mennyit nyomhatnak a latban. További kérdés: a tagok között inkább legyenek ígéretes kezdők, akik olcsóbbak, vagy sztárok, akik évtizedek során már bizonyítottak? Egy-egy szerepre mindig van több alkalmas jelölt, mi alapján döntsünk? Hogy példát is mondjak: a mezzoszopránok nagyon erős mezőnyéről írt február végén Ókovács Szilveszter is, és átjött a szövegen a tehetetlenség érzete, hogy mindenkit nem tud alkalmazni, bármennyire is jó énekeseket lát maga körül. (Kovalik Balázs kb. tíz éve művészeti vezetőként hat jó Toscáról beszélt, és azon kesergett, hogy közülük csak kettőnek tud szerepet adni…- a helyzet alapjaiban nem változott. Több a jó énekes, mint a feladat.)

A Főigazgató műsorpolitikáján látszik, hogy nem gondolkodik pályaépítésben, nem vállalja fel, hogy kevesekről hosszú távon gondoskodjon, fejlessze őket. Tudomásul kell vennie az énekeseknek, hogy nincs védőháló, maguknak kell a saját jövőjük érdekében felelősen dönteni a felkérésekről, esetleg azt is mérlegelve, hogyha visszaadnak egy szerepet, másikat nem kapnak helyette. Van kockázat, és nagyon kevesen rendelkeznek hiánycikknek számító hangfajjal – ők azok, akiknek némileg bővebb a mozgástere, de nem sokkal.

IV.A főigazgató, mint legmeghatározóbb tényező

A cikk is kiemeli, hogy a médiában egyedül a Főigazgató képviseli a házat, egyedül ő dönt, ezt a benyomást kapjuk.

Igazi tökéletes vezető nincs, a MÁO történetének alapos ismerői sem tudnának olyan főigazgatót említeni, aki mindenki számára közmegelégedésre irányított saját korszakában, még akkor sem, ha utólag visszanézve ideálisnak tűnik – „ahhoz képest”. A közönség egy része, de a mellőzött énekesek a népszerűbb igazgatókat is biztosan bírálták, sőt a jövőben – nem akarom az ördögöt a falra festeni - még jöhet rosszabb is Ókovács Szilveszternél, nem lepne meg, ha sokan visszasírnák MAJD. A jelenlegi Főigazgató énekes volt, ismeri a közeget, nemzetközi viszonylatban is tájékozott. Az átlagos énekeseknél feltehetően jobb rálátása van a műfaj helyzetére, ahogy ez zenekritikákat tartalmazó könyvéből egyértelműen kiderül. Ez akkor is így van, ha valaki nem ért egyet koncepciójával, terveivel.

Az énekesek és az Operaház 1000-nél is több dolgozója pedig kiszolgáltatott, ráadásul a szerző maga említi, hogy etikai kódex tiltja, hogy a munkát adó intézménnyel kapcsolatban nyilvános kritikai megjegyzéseket tehessenek. (A legtöbb munkaadó ugyanezt várná el kódex nélkül is a dolgozóitól, ez annyira nem meglepő, a saját munkahelyét az ember ritkán szidalmazza nyilvánosan, ha maradni akar.)

Ez a megállapítás viszont feltétlenül lényeges: a Zéta által kezdeményezett vitába ezek szerint – saját névvel – senki olyan nem tudna bekapcsolódni, aki igazán érintett, azaz aki szerződéses viszonyban áll az Operaházzal. Az intézményben dolgozók nemigen tehetnek semmit a számukra kedvezőtlen döntések ellen (esetleg elszerződhetnek külföldre). Maga a Főigazgató is későbbi (minden bizonnyal megszülető) emlékirataiban vállalhatja fel téves döntéseit, de most az intézmény alapérdeke, hogy a lehetőségekhez képest azt sugározza, hogy jó felé haladnak a dolgok, a zökkenőkkel együtt is. Azzal, hogy egy sajtótájékoztatón nyilvánosan már meghirdette, hogy a minőség emelése a következő cél, jelezte, hogy maga is tisztában van a hiányosságokkal. Önkritikai megjegyzések korábban is megjelentek szóban és írásban egyaránt a retorikájában, ha valaki figyelt, ezeket is észlelhette az eredmények felsorolása mellett, amelyeket érthető módon jobban kiemelt.

A helyzet engem egy olyan buszos utazásra emlékeztet, amelyben elől ülnek az operaházi dolgozók, akik nem nyilvánulhatnak meg a vezetéssel kapcsolatban, viszont mi nézők a hátsó sorokból magyarázhatunk, akár anyázhatunk is, mind egyszerre, sokféle tanácsot kiabálva be, miközben csak egy ember vezet, mindenki más csak reménykedhet, hogy végül átvisznek minket a necces kátyúkon, és jó irányba megyünk. Az utazás végén mindenki nem lehet elégedett, mert az úticélok is eltértek egymástól. Vegyük észre, sokféle nézői igény jelenik meg, nincs az a főigazgató, aki mindhez egyszerre igazodhatna.

A színház pedig nem demokratikus intézmény, soha nem volt az, a prózai társulatok arculatát is a művészeti vezető határozza meg, aki tanácsadókat esetleg meghallgat, de egyéni ízlését érvényesíti. A fő baj az, hogy

V. nincs másik operát játszó intézmény, ahova át lehetne mennie az elégedetleneknek (nézőknek és művészeknek is),

ahogy ezt Zéta is kiemeli. Egy másik pesti operaház létesítése – ha lenne rá igény és forrás – akkor sem a jelenlegi Operaház vezetőjének feladata, csak csoda által valósulhatna meg, kizárólag magánerőből, ha hirtelen előkerülne egy operamániás milliárdos, akinek ez lenne az álma. Kár, hogy a kormány képviselőinek nem szívügye az opera, de vegyük észre, hogy még a színházlátogatóknak is csak egy szűk hányadát érdekli. Nem váltana ki egyértelmű ovációt egy új operaház építése, vagy egy prózai színház operaházzá alakítása.

Alulról jövő kezdeményezéssel egyzongorás operaelőadásoknál többre alig lehet vállalkozni, drága a műfaj. A FaReMiDo évek óta működik, de ez kompromisszumok árán valósulhat meg, a fellépők jövedelme biztosan nem érheti el az operaházi gázsikat.

A magyar énekeseknek továbbra is a külföldi fellépések jelenthetik a túlélés esélyét, már azoknak, akik hajlandóak és képesek a meghallgatásokon való részvételt vállalni, és jó ügynököt tudnak szerezni.

VI.Művészeti koncepció hiánya? nem elég markáns arculat?

Zéta szerint Ókovács Szilveszter művészeti koncepció nélkül igazgat.

Az elmúlt években ehhez képest nem egyszer hallottam a Főigazgatótól az alábbi mondatot, többé kevésbé ebben a formában:

„mindenkihez akarunk szólni, csak nem ugyanazon az estén.”

Ez látszik számomra kulcsnak, amely a szándékait legjobban kifejezi. Sokféle igényt sokféle előadással akar egyszerre kielégíteni az Operaház, remélve, hogy a felajánlottak között mindenki talál olyat, amelyik neki készült.

Ez persze naprakészen tájékozódó nézőt feltételez, aki képes eldönteni, hogy mi való neki.

A szándék itt zátonyra is fut, mert aki operát néz, az sokszor a darabot választja, nem a rendezőt, nem tájékozódik a részletekről, esetleg az énekesek névsorára pillant csak rá.

Mindenkinek alap, hogy jó énekeseket akar (bár egyénenként eltér, hogy ki az elég jó), de emellett elválik a prioritás: hagyományos- látványos darabot szeretnének a legtöbben, amelyhez semmi pluszt nem akarnak kapni, mások viszont a műfajt zenés színháznak nézik, és elvárják, hogy megszólítsa őket.

Idén a legtöbben a szereposztások ismerete nélkül is megújították a bérleteket, nem volt visszatartó erő, hogy nem tudhatták, hogy az adott napon épp ki énekli a szerepet, és az új daraboknál a beállításukról sem kaptak elég információt. EZ lényeges tényező, így a bérletes néző szükségszerűen eljut olyan előadásra is, amelyik nem neki készült. Minél jobban szereti valaki a műfajt, ez annál valószínűbb. Elmegy megnézni a kedvenc énekesét egy számára nemkívánatos rendezésben is, csalódik, és később ugyanerre egyre kevésbé lesz hajlandó. (Ezen sokat nem változtat az sem, hogy most már vannak ún. „Kódfejtők” is a kortárs operák előtt, ezen is érződik az intézmény segítő szándéka.)

Ahogy a bőr is emlékszik a leégésre, néhány csalódás után a törzsnéző hárít, eleve kétkedik, hogy jó lehet az előadás. A sokadik félkésznek érződő produkció után már nem kockáztat.

Nem tudok arról, hogy valaki készített volna közönségvizsgálatot az Operaházban az elmúlt években, bár az eladott jegyek számából így is sok minden lemérhető. A szervezés munkatársai több év tapasztalatai alapján a legtöbb esetben előre tudják, hogy mire milyen mértékű érdeklődés várható, és akár ehhez lehetne sokkal jobban igazodni a műsorkészítésnél.

Egy dolog az én külső nézőpontomból is biztosnak látszik: nincs egységes közönségigény, saját 455 diákom véleményét felmértem a Figaro 2.0 kapcsán, és egyértelmű, hogy életkorilag sincs azonos ízlés, nem tetszik mindenkinek ugyanaz az előadás.

Bárki döntene, akkor sem készíthetne olyan műsort, amelyik mindenkinek megfelelne. Ha a Főigazgató a saját preferenciái alapján karakteresebb és egyetlen ízléshez alkalmazkodó programot készítene, még több bírálatot válthatna ki.

Három helyszínen a sokféle kínálat jobban megvalósítható lehet majd, önálló arculatot kaphat az Eiffel (az idei műsor alapján már látszik, hogy a kevesebb nézőt vonzó „régizene + kortárs” a profil), az Erkel pedig a népoperára alkalmas helyszín marad továbbra is. Mivel a felújított Operaházba mindenki be akar majd jutni, ide akár visszajöhetne még Strauss és Wagner mellé néhány kortárs darab is. Lehetne minden héten megtakarítási célokkal - immár jogdíjak nélkül – akár a Kékszakállú, a kórusnak ezzel garantált pihenőnapot biztosítva.

Ha majd lesz három helyszín, kibővül a mozgástér, bár ez minden magyar énekes helyzetét továbbra sem oldaná meg. De ezen még kár agyalni, itt még nem tartunk.

Jelenleg Ókovács Szilveszter nincs abban a helyzetben, hogy az építkezés mellett valami különleges irányt adjon az egyetlen működő játszóhelynek. Ezt fejezi ki a „keresztény évad” címke, amely talán sokaknak jól is hangzik, marketingcélokra alkalmas, és minden beleférhet.

Akármilyen is a marketing, új nézőrétegeket bevonzani, a régieket megtartani elsősorban minőségi előadásokkal lehet, emiatt volt a gyorsított repertoárbővítés félresikerült összességében, mert a mennyiség és minőség növelése kapkodva nem megy, bár menet közben voltak kifejezetten ütős előadások is, amelyeknek ezen a blogon nyomot tudtam hagyni, visszakereshetőek.

Az Operaház dolgozói folyamatosan arra kényszerültek a repertoárcsere évadaiban, hogy kevés idő alatt hozzanak létre produkciókat, és így hozzászoktak a koncentrált munkához. Így jöhetett létre – talán kéthetes próbaidőszak után - Szabó Máté Faust-rendezése, amely mindössze 2 előadást kapott, de revelatív hatására még mindig emlékszem. A fiatal rendező bizonyított, és évekkel később, legalább egyszer megfelelő körülmények között is dolgozhatott, így született meg az Olasz nő Algírban, amely talán a legközelebb járt ahhoz, hogy valóban minden igényt kielégítsen, ráadásul mindkét szereposztásában. Még számos példát lehet találni arra, amikor a szorító körülmények dacára formátumos előadás született, de bőven voltak feledhetőek is, vagy egyenesen bosszantóak, és nézőfüggő, hogy ezekre a félig üres/tele poharakra miként emlékszik vissza valaki. A bemutatódömping során nagyon sok énekes pályáját kezdtem figyelni, és most sokan hiányoznak, akik az utóbbi évadban alig, vagy egyáltalán nem jutottak szerephez - számomra ez a legmaradandóbb eredmény.

VII. Énekesek kiválasztása

Zétával egyetértve én is azt gondolom, hogy a nézők többsége szeret kötődni énekesekhez. Több művész rendelkezik saját rajongói táborral, amelyek persze helyenként átfedésben vannak egymással (ehhez szükséges manapság a személyesség érzetét keltő FB-oldal és elég felvétel a youtube-on, hogy két fellépés között is érezhető legyen az illető jelenléte – ebbe is tegyen energiát az, aki követőket akar magának, nem elég „csak” jól énekelni), de van olyan nézői réteg, amelynek külföldi sztárok kellenek.

A külföldi fellépők közül – ahogy Zéta is írja -, tényleg sok volt a feledhető, akiről az jutott az eszembe, hogy miért nem énekel helyettük inkább egy magyar. Ez persze nem merült fel bennem, ha igazán jó volt az énekes, és örültem, hogy pl. Francesco Piú Galasso visszajött Don Josénak, ha már Nyári Zoltánt valami miatt (?) nem láthatjuk. A játéka alapján is meg lehetett szeretni Erwin Schrott-ot, várom januári duplázását is a Figaro házasságában (Figarót, majd Grófot is énekel két-két alkalommal). Őt először csak azért néztem meg a Don Giovanniban, mert számomra kihagyhatatlan partnerekkel osztották be, ahogy egyébként most a Figaróban is történt. A parádés szereposztás ellenére nem rohanták meg tömegek a pénztárat július 1-én miatta sem, és ezen is lemérhető, hogy a nézőket a sokszori műsorváltozás elbizonytalanította.

A műsornak pedig mind ki vagyunk szolgáltatva.

Ókovács Szilveszter kifejezetten a változatosság mellé tette le a voksát, repertoárban is, az alkalmazott művészek terén is: sokféle darabot látunk kevésszer, sokak léphetnek fel mindössze egy-két alkalommal. Feltételezem, hogy mindezt nézőbarát gesztusnak szánja.

A korábban gyakran látott és sikereket arató énekes hirtelen eltűnt, maradt a hiányérzet és fájt - emlékszem, amikor évekkel ezelőtt ezt a tipikus jelenséget felismertem, és rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is szeretem a pályakövetést, ezek között a viszonyok között nem megvalósítható, önvédelemből jobb nem ragaszkodni senkihez, mert nincs állandóság: megszokjuk, megszeretjük és elveszítjük őket, hogy aztán másokkal is ugyanezt élhessük át később.

A nézők elkedvetlenedése ehhez is köthető – akit megszeretett, azt a műsor miatt nem nézheti, mert alig van kitűzve. Ezzel „az elvonókúrával” le lehet szoktatni valakit a kötődésről így, de ennek van hátulütője is: később már a korábban preferált énekes miatt sem megy be az előadásokra, vagy csak jóval kevesebbszer.

Sokkal jobb darabokra menni – a többség így is tesz –, de még jobb a teljes nyitottság, mert előadások hiánya is zavaróan hathat ránk. Nekem igazán hiányzik az Anyegin, a Xerxesz, a Mefistofele, vagy a Strauss-repertoár, amelyek egyszerre áradtak ránk az Operaházban és a Müpában (Kovalik Balázs, illetve Kocsis Zoltán kezdeményezésére), majd egy ideje ezek is eltűntek.

A változatosság a koncepció – a Főigazgató nem is akar sokakat dédelgetni, a tavalyi évadban én talán csak öt művészt említettem volna, aki megfelelően volt ellátva, nem volt sem alulfoglalkoztatva, sem túlterhelve. (Ez saját benyomás, még az is lehet, hogy véletlenül alakult így és a művészek maguk nem érezték elég jónak a helyzetüket, mindenkinek más az elég)

Látható a műsorból, hogy a prózai színészekéhez képest jelentős gázsik mellett is a szólisták döntő többségének művészileg és anyagilag is egyaránt szüksége van arra, hogy külföldön lépjenek fel.

A több lábon állás különösen nehéz, mivel a külföldi nagy házak több évre előre döntenek, tehát a külső ajánlatokat a MÁO felkéréseit még nem ismerve kell az énekeseknek mérlegelnie. Egyszerre külföldön és itthon az egyeztetés miatt lehetetlen jelen lenni, így aki elindul a nemzetközi karrier irányába, egy idő után szükségszerűen kint is marad. Ezen csak az változtathatna, ha itthon is 2-3 évre előre készülne a műsor, de jelenleg az építkezések idején még egy évre előre sem átlátható a helyzet. Ez különösen sújtja a művészeket, és csak azok maradhatnak meg az itthoni élmezőnyben, akikre az Operaház is igényt tart, és ők is a hazai intézményt részesítik előnyben még akkor is, ha külföldön többet fizetnének munkájukért.

Stresszes pálya ez, mindenki a saját hangjának állapotától IS függ, és így a bizonytalanság tényezője még védett helyzetben is érintené őket. Előre nem borítékolható a biztos megélhetés.

Zéta cikke utal erre is, a férfiénekesek hiányát ezzel a bizonytalansággal magyarázza, bár köztudott, hogy aki befut, az viszont a magyar átlagos évi jövedelem sokszorosát keresheti meg. Valóban supermannek kell lenni ahhoz, hogy valaki sikeres szólista legyen, és könnyen lehet, hogy aki mégis alkalmas erre, sok másra is az, és a könnyebbnek látszó utat választja

VIII.Reklámkampányok, marketing

Teljesen érdektelen, de elismerhetem, hogy nekem sem nagyon tetszettek az elmúlt évek kampányai, de túlléptem ezen, mert nem én voltam a célközönségük, nem engem kellett meggyőzniük arról, hogy érdekes az opera.

De legyen itt néhány megjegyzés ezzel kapcsolatban is.

Évadkönyveket a Kovalik-érában kezdtek kiadni. Nekem a legjobban tetszett az, amelyikben a művészeket is népszerűsítették, az Opera melletti boltokban készült fotókkal illusztrálták a könyvecskét. Jelenleg a kinyomtatott program nem érvényes, és ehhez képest teljesen mindegy, hogy valakinek tetszenek-e az idei kampányban felhasznált stock fotók.

A művészek nyilván szerettek részt venni az évadot reklámozó kampányban, amely által az intézménnyel való kapcsolatuk szorosabbnak tűnhetett. Jelenleg a „hattyú tulajdonosok” (a kamaraénekesi címmel kitüntetettek) érezhették ezt, akikről bérlet lett elnevezve. Igaz, hogy többen épp a saját bérletük előadásaiban egyáltalán nem szerepeltek, de ennek a megoldása extra bonyolítás lett volna, így érthető, bár egyes nézők erre is számítottak.

Ennek a bombasztikus ötletnek persze van mellékhatása is: akiről nincs bérlet elnevezve, mert hattyúja sincs még, és esetleg elég felkérést sem kapott, az ettől kicsit még rosszabbul érezheti magát. Mennyivel jobb lehetett volna, ha még élő, de nem aktív, ámde jelentős művészeket választanak a bérletek névadóinak, akiknek a pályája egyébként is modellként szolgál a jelenlegiek számára – lásd. Marton Éva, aki így is kapott bérletet, mivel művészeti tanácsadóként most is tényező. Egy ilyen gesztust látva a most működő énekesek MINDANNYIAN biztathatnák magukat azzal, hogy később rájuk is visszaemlékeznek majd, érdemes küzdeni és itthon énekelni. Ezeket a legendás neveket akár évekig/véglegesen meg is lehetne tartani bérletnévként, nem jelentene bonyolítást a név állandó cseréje, amikor a megújítás történik. (A bérleteket egyébként is az állandóság kedvelői veszik, akik a helyükhöz is kötődnek, esetleg előadási napokhoz is, őket különösen zavarhatja a bérletek nevének évenkénti változtatása.)

IX.Az elmúlt hat év folyamata:

Zéta cikke hatására felmerült bennem, hogy akár az elmúlt hat év folyamatát is külön végigtekintsem, annak három jól elkülönülő korszakát. A részletezés ezúttal elmarad, de néhány megjegyzést csak leírok erről is.

  1. Az Erkel Színház újranyitása – felívelés 2013 tavaszán:

Mivel korábban az Erkel bezárása véglegesnek tűnhetett, már a lebontás is szóba került, önmagában is nagyszerű érzés volt több végtelennek tűnő év után ott lenni a minimálisan átalakított színházban. Ez az időszak egybeesett az Alföldi-korszak végével, jó volt az időzítés, valami kis pozitívum megcsillant, volt hova menekülni.

Ezt a blogot eredetileg azért kezdtem 2013 februárjában írni, hogy a Nemzeti említett korszakának nyomot hagyjak, és ez sikerült is, de ezzel párhuzamosan felvillanyozott az Erkel megnyitása. Nem kis mértékben egy káprázatos Don Giovanni és egy másnapi Anyegin előadásnak köszönhetően kezdtem minden korábbi mértéket túllépve operát nézni - amíg lehetett.

  1. Ezek után jött a gyorsított repertoárcsere

hatalmas kínálat – kevés próbaidő – halálugrásnak is beillő előadásokkal, a műsorból is kikövetkeztethetően az énekesek, a kórus és a zenekar fokozott és egyenetlen terhelésével, változó minőségben. Ilyen sok előadás esetén nem is lehetett egyéni érdekekre tekintettel lenni, ez világos.

A sok bemutatónak pozitív következményei is voltak, mindig történt valami az Operaház körül, sok művész szerepelt és a legtöbb előadásban voltak szerethető részértékek. Jelen volt persze a hiányérzet is, egymásról elvonták a figyelmet a bemutatók, ennyi előadást nem lehetett igazán könnyen befogadni, és ugyanannak a szűk törzsközönségnek szólt minden, akik próbálkoztunk is felvenni a tempót.

Elsősorban a Shakespeare sorozatra gondolok, amelyben nagyon sok nekem tetsző előadás volt, de így is megviselt a folyamatos igénybevétel, amelyet nem egyszerűsített le az, hogy minden megnézett előadást még dokumentálni is akartam. (Senki nem kényszerített rá, de nem tudtam a kihívásnak ellenállni.) Közepes előadásokból gond nélkül nézhető napi egy, de igazán jóból ez már nehezebb, mert nem marad az élmény a felületen. Nincs igényünk napi egy katarzisra, és a Shakespeare-sorozat tényleg összességében is erős lett.

Kérdéses, hogy valóban kellett-e ez a sok bemutató.

Az opera drága, a támogatás bemutatókhoz kötődött, és emiatt sem volt mellékes, hogy hány készül el. A művészeket sújtotta a főigazgatói célkitűzés, de a plusz feladatok előnyösen is érintették őket, hiszen így jutott elég megmutatkozási lehetőség és bevétel sokaknak. A pénz nem elhanyagolható szempont, biztosan sokaknál kompenzálta, hogy nem tudtak eleget pihenni, sőt a hangjukat is kockáztatták. Volt, akinek két hétig minden nap volt fellépése, és az évadában nemcsak egy ilyen keményebb időszaka volt, míg mások hetekig egész nap (10-22-ig) próbáltak két előadást felváltva.

Ez az elvárt, de megfizetett munkatempó megkérdőjelezhető és riasztó, de minden jel arra mutat, hogy hasonlóan rossz az alulfoglalkoztatás, csak még megélhetési bizonytalansággal is párosul, amely a harmadik, azaz a jelenlegi időszakban köszöntött be.

  1. Az Operaház bezárása egy játszóhelyre szűkítette a lehetőségeket,

így az előadás-dömping és pörgés hirtelen leállt, és ez a változás önmagában is hiányérzetet keltett, bár még így is több bemutató készült, mint a korábbi időszakban. Megszoktuk a sok (változó minőségű) előadást, egyes énekesek jelenlétét, sikerült nézőként felvenni az erőltetett tempót, és most érezhettük az elvonási tüneteket.

A pesti nézők hiányérzetét nyilván a turnék nem orvosolták, bár ezek részleges megoldást mégis jelenthettek a művészeknek.

Ezek után csak előre lehet menekülni, ha legalább az Eiffel Műhelyház valóban és véglegesen megnyit, ismét két játszóhelyen lehetnek előadások, és megkezdődhet majd a mostanára a sok változás miatt elbizonytalanodott nézők visszaszoktatása is.

X. LEZÁRÁS helyett:

Ezt a gondolatmenetet még lehetne árnyalni, bővíteni. De a fentiekben felsorolt tényezők miatt a nézők, sőt akár a fellépő művészek elkedvetlenedése könnyen érthető így is. Mind jajgathatunk, méltatlankodhatunk vagy elpártolhatunk tetszés szerinnt.

Ahogy Z. Tóth Antalt, úgy engem is nyomaszt a helyzet, de a műfajt, illetve a magyar operajátszást, amely eleve csak keveseknek fontos, nem temetném, sőt újabb módszerek bevetésével az operabeavatást erősíteném ebben a nehéz időszakban. Új közönség nevelésére van szükség, akik nagyjából akkor lesznek fizetőképesek, ha minden építkezés befejeződik.

Ps. A „temetni veszélyes” Agatha Christie egyik krimijének címe, ez jutott eszembe a cikk címére válaszként. Négyszáz évet túlélt a műfaj, az élő zenés színház varázsa nem pótolható, muszáj bizakodni, hogy megmarad, akármilyen szorító körülmények között is.

PS.2. 2019. júl. 26. - Napok óta nézem a facebookon, hogy egy hirdetéssel egy elmaradt előadást - a Poppeát, amelyiket én is nagyon vártam - népszerűsít az Operaház. Kommenteltem, nem reagáltak. Három nap kevés volt ehhez. Ha ezt nézzük, akkor azért elég nagy a baj...Így nem lehet vészhelyzetben kimászni a csávából.

Címkék: Ókovács Szilveszter Opera Erkel Színház Eiffel Műhelyház Z. Tóth Antal

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4014973144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.