Bejegyzések

Három előadást láttam az elmúlt tíz nap folyamán a Városmajorban, bár többet akartam. Ezekről egészen rövid beszámolók következnek, inkább a nyomhagyás céljával. Itt az első – kisebb bevezetés után - a kecskemétiek Állami áruházáról.

kjkA központban: Szemenyei János

Nem szeretem a szabadtéri helyszíneket, alapvetően a mikroport miatt, illetve talán azért sem, mert túl sok minden zökkent ki. Madarak csicsergése (na jó, egyszer az Édes Annán épp passzolt a szöveghez), egy-egy macska beugrása a nézőtérre (volt ilyen is, a Salemin), a kitartó harangozás, amelyik hol jót tesz az előadásnak, hol nem. A nézők is lazábbak, és nem a ruhára gondolok, hanem arra, hogy itt az is megesik, ami kőszínházban nem. Feltételezem, hogy a Katonában tartott szombathelyi vendégjátékon nem vett elő senki barackot a hatodik sor közepén, és nem is ette meg szép komótosan, mielőtt beletörölte a kezét az otthon kinyomtatott jegyébe…- (Két méterre ült tőlem az illető a Salemin, a látóterembe esett, nem tudtam nem megfigyelni őt is a cselekmény kibontakozásával együtt. Szép hosszú folyamat volt ez is rögtön az előadás elején, örömmel láttam, hogy nem ette le magát. A messzebb ülőkre ez nem lehetett kihatással, annyira nem volt drámai hatása, mintha egy csomag ropit vett volna elő.)

Talán jól jönne egy nyomatékos felszólítás KÖZVETLENÜL az előadás elején a már tele nézőtérnek(!), hogy előadás közben mi mindent nem célszerű csinálni, mert zavarja a mellette ülőket. (Az unatkozó néző által öt percenként előkapott mobil is ilyen, különösen, ha már sötétedik.)

De vannak erős érvek a szabadtéri vendégjátékok megtekintése mellett is, például az, hogy kevés vidéki utat engedhet meg magának a legtöbb színháznéző ember – akár idő, akár pénz miatt – és egy vendégjáték keretében sokkal könnyebb Pesten nem látható színészeket is megnézni. Most ráadásul volt egy akciós nap is, amikor több ismerősömmel együtt kihasználtuk a 80%-os kedvezmény lehetőségét. Hozzáteszem, hogy még így sem adták el az összes jegyet, és ez viszont azt az elméletemet bizonyítja, hogy a legtöbb ember akkor sem menne színházba, ha jelentősen olcsóbban is megtehetné.

A jegyek megvétele után nekem sem sikerült minden előadásra elmenni, amelyekre akartam, mást küldtem magam helyett a Tündérlaki lányokra (lesz a Thália Vidéki Fesztiválján, már kaphatóak rá a jegyek!) és az Üvegcipőre is, amelyet különösen sajnálok, bennem megvolt a szándék, de nem tudtam ellenállni egy hirtelen jött Rajna kincse jegynek, amit valaki felajánlott. Ez vagyok én.

Három előadást viszont megnéztem, és ezekről néhány mondat erejéig meg is emlékezem, nyomhagyó célzattal.

 

I.Állami Áruház – Kecskeméti vendégjáték – jún.18.

A kecskeméti társulatnak nyilván jót tett volna, ha a POSZT-on is lemehet az előadás, viszont a már meghirdetett pécsi alkalom törlésének előnye is volt: jelentősen megnövelte az előadás ismertségét, és nyilván sokakat rávett az eredetileg 1952-ben bemutatott „szocialista operett” megnézésére.

Az alkotók nemcsak az eredeti mű sematikus története miatt kerültek nehéz helyzetbe, de ehhez ott volt a film és hozzá még Ascher Tamás sokat emlegetett kaposvári rendezésének legendája is. Utóbbinak az előadásról maradt kritikák tanúsága szerint sikerült idézőjelben játszatnia az egészet, a cenzúrát megkerülve kritizálni a fennálló rendszert és összekacsintani a közönséggel. Még azok számára is etalon, akik egy percet sem láttak belőle soha.

Azt hiszem, hogy a POSZT-lemondás után, ami mégiscsak betiltásként jött le, mind hasonló attrakciót vártunk, hogy majd a K2 Színház ifjú titánjai, a két rendező-darabíró most ugyan saját csapata nélkül, kőszínházi körülmények között megint valami nagyot üt, ahogy korábban miskolci előadásaival ez már TÉNYLEGESEN megtörtént. Nem zárójelben jegyzem meg, hogy az „Elza, avagy a világ vége” jegyét már több mint két éve kiragasztottam az íróasztalom mellé, és néha még mindig elmerengek rajta… Azok a bizonyos miskolci dobások ugyan nem nagy nézőtér előtt történtek, és szerepeltek bennük az alkotók saját emberei IS, de akkor is bizonyították, hogy nem függetlenszínházi körülmények között is tudnak dolgozni.

Ez az előadás új várost, új csapatot és új műfajt jelentett, és nagy elvárással párosuló nem igazán ütős történetet kellett színpadra tenni. Ez így együtt túl nagy kihívást jelentett Fábián Péternek és Benkó Bencének, és ugyan érezni lehetett a szövegen a kezük nyomát, de az átírások nem mindig sikerültek frappánsan, sőt a legjobb esetben is Mohácsi-utánzatnak érződtek. Mintha annyi lenne a titok, hogy igazán mélyen nem érintette meg a két fiatalembert épp ez a téma, és ennek tulajdonítom, hogy minket sem kötött le nagyon az előadás. Ők is, mi is kívül maradtunk.

Egy nagy rózsaszín masszának tűnt az egész, nagyon sok színész nem tudta megemelni az egyébként is egysíkú szerepeket, és a zene sem volt varázslatos. Fájt a szívem, amikor már az elején ráéreztem, hogy nem fogok tudni vonzó ajánlót írni róla, pedig ennek a reményében áldoztam fel egy Álarcosbált, amelyiket ugyan tavaly többször láttam, így az előnyeivel és a hátrányaival is tisztában voltam, de egy opera azért más kategória, voltak benne nagykaliberű énekesek is, akiket sokadszor is élmény lett volna hallgatni egy kevésbé jó rendezésben is. Pedig úgy éreztem, hogy most racionális döntést hozok, a blog miatt is optimálisat, mert pont elég lesz egy főpróba és egy előadás alapján megírni az idei Álarcosbál cikkemet, és feltétlenül érdekelt a két ifjú rendező újabb opusza. (Van több idei is, ami kimaradt, ezt nem akartam bebukni.)

Az eső már az előadás elején elkezdett ömleni, és ez a plusz zaj sem segített a szereplőknek, de legalább a sátor jól bírta, és nem áztunk meg. Elmentek néhányan a szünetben, de azért nem tömegesen, és a tapsból arra következtettem, hogy sokaknak nagyon tetszett, és ez így van jól.

Annyira nem számít, hogy pont nekem "nem jött be", nem akkora dráma mégsem, ha az ember menet közben rájön, hogy tényleg nem azon az előadáson ül, ahol lennie kellene – ezt próbálom magamban tudatosítani, de nem mindig sikerül. Szeretek ilyesmin siránkozni, de közben tudom, hogy ezek életem jó periódusai, amikor igazán központi kérdéssé válhat az esti színház, az egész napom meghatározó elemévé. Ilyenkor, ha fiatalkori énemmel nézem magam, hát piszkosul irigylem is ezt a tipródást, és tudom, hogy voltaképp pont most a jó, és ennél nemigen várható jobb élethelyzet. Már előre nézve a naptárban tudom, hogy lesz idén még néhány hasonló nap, még most július elején is azonnal három, amikor biztosan nem hozhatok jó döntést, maximum elfogadhatót. De Molnár Ferenccel szólva – ha már az Üvegcipőjét kihagytam – nem kell a legjobb megoldás, elég a jó is.

Mivel ez nem egy anyázó blog, hanem ajánló, és ez marad a fő vonala akkor is, ha néha érnek keserű élmények, kiemelném azokat, akik kicsit is képesek voltak ebből a „rózsaszínű zenés-táncos masszából” kiemelkedni, akikre egy hét után is még simán emlékszem.

allami4Danyi Judit és Dobó Enikő

Operettprimadonnaként szabályszerű volt Dobó Enikő, aki jövőre átigazol a Vígbe, és a Mágnás Miskában biztosan látható lesz. Ilyesminek képzelhette a szerző is ezt az Ilonkát, rajta nem múlt semmi, de nem is lett valami különlegesen izgalmas. Nem is tudom, hogy ezzel a szöveggel és szereppel tudhat-e több történni, és nagyjából ez mondható el a „rendes főnököt” játszó szerelmesére is, aki Koltai-Nagy Balázs volt. A plusz energiák tombolása most is, mint az év eleji Csárdáskirálynőben is, Szemenyei János alakítására volt jellemző, aki ebben a darabban – és annak is a leghálásabb szerepében – tripla fordulatszámon tudott pörögni. Nem tetszett a végeredmény, de mégis érezni lehetett, hogy ezek az energiák levesznek minket a lábunkról, és nem irigyeltem a feladatért, hiszen – ahogy a darabbeli szerepében is – valami olyat akart nekünk mindenáron eladni, amiben igazán maga sem hitt. Ebben a nagy akarásban láttam az azonosságot és ez feltétlenül tiszteletreméltó.

Nem, a kikacsintás lehetősége kevés, ehhez a darabhoz több ötlet, kreativitás és sokkal több karakteres színész kellett volna. Szerepének több mélységet Pál Attila és Danyi Judit tudott adni, náluk éreztem azt, hogy mintha majdnem sikerült volna életet lehelni ezekbe az alakokba.

A tisztességes munka a többi szereplő és a zenekar részéről is adott volt, de az összteljesítmény alapján ez az előadás inkább csak azt erősítette meg bennem, hogy tényleg nem nekem való az operett, és nem kell mindenáron vidéki vendégjátékot néznem, ha esik, ha fúj, ha egyszer nem én vagyok a célközönség. Még azt is el tudom képzelni, hogy q gyönyörű kecskeméti színházban, az eredeti helyszínen jobb élmény lehetett volna mindenféle zavaró körülmény nélkül, de azt nem, hogy a legjobb formájában is lehetett olyan átütő, amely az országos élvonalba emelhetné ezt az előadást.

De semmi gond, az alkotók is nyilván levonták a tanulságot a kalandból, és lépünk tovább, várom a K2 és a Fábián-Benkó páros újabb előadásait pont úgy, ahogy eddig, és a kecskeméti színházba is megpróbálok lejutni, ahogy korábban is.

A következő előadást egy héttel később láttam, A salemi boszorkányokat.

Folytatás következik.

Ps. A szinhaz.org és a montazsmagazin.hu egy-egy képét használtam.

Címkék: Kecskemét Szemenyei János Danyi Judit Fábián Péter Pál Attila Benkó Bence Dobó Enikő Koltai-Nagy Balázs

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4914915480

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása