Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Vége lett az idei Álarcosbál sorozatnak. A Ring után felvillanyozó élmény volt ez az egészen más zenei világ, ráadásul szerdán este szinte egy egészen új, harmadik szereposztással találkozhattam, amely a történet hangsúlyait némileg át is helyezte. Előrebocsátom: ha jobban jön ki a lépés, és az első kitűzött alkalmat látom, akkor ezt a csapatot akár áldozatok árán is, de mindháromszor megnéztem volna, annyira átütő lett ez az összeállítás. De most már késő, most már csak ez a nyomhagyó bejegyzés következhet – jövőre pedig újabb négy előadás részben más énekesekkel.

Ez a bejegyzés a tavalyi kiegészítése, nem újabb kilenc oldal, csak három . A rendezési hibák/következetlenségek közben nem oldódtak meg, viszont ismerősebbé váltak, így nem bosszantottam fel magam rajtuk már. Mindenért kárpótolt az énekesek egyéni teljesítménye ÉS csapatjátéka.

Ez a mezei nézők szerencséje, mégis csak azért ülünk be egy előadásra, hogy élvezzük, nem azért, hogy az összes létező hiányosságát megtaláljuk. Ezért írok ajánlókat, nem kritikát, írom le újra, hogy nehogy valaki megtévedjen. Ez itt színházi szempontú ajánló blogbejegyzés, NEM zenekritika, és nem is akar annak látszani. Saját benyomások, nem kinyilatkoztatás - viszont saját névvel felvállalva. Mindenkit biztatnék, aki látta az előadást, hogy kommentben a véleményét fűzze hozzá nyugodtan, akár az ellenvetéseit is.

0U0B6060 resizeFinálé

Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz ez a csapat, amelynek tagjai közül mindössze négyen szerepeltek az eredeti produkcióban: Fülep Máté (Christiano), Egri Sándor (Főbíró, Amelia szolgája), a váltópartnere betegsége miatt non-stop üzemmódban dolgozó jósnő, azaz Wiedemann Bernadett, aki maga is megbetegedett miközben öt előadást zsinórban elénekelt hat napon belül, de ennek ellenére hozta a karaktert a rendező kívánalmaihoz igazodva, és az egyik összeesküvő, Cser Krisztián.

Cser Krisztián új partnert kapott Kovács István személyében, aki új beállóként Ribbing szerepét mindkét szereposztásban énekelhette, és ezáltal éppen ő láthat rá a legjobban arra, hogy még ez a kevésbé látványos – de annál több munkát, leginkább együttesekben éneklést igénylő – szerep is mennyire más tud lenni különböző felfogásban játszó partnerrel. (Lesz jövőre is, egy még újabb összeesküvő, Kiss András oldalán.) Míg Gábor Géza a szöveg egy mondatára támaszkodva „nyugis” cselszövő, akinek életformájává vált a király elleni lázadozás, annyira nem is sürgeti terve megvalósítását (akárcsak a Bánk bánban a békétlenek), Cser Krisztián 0-24-ben gondol a bosszú megvalósítására. Nehéz elképzelni, hogy a történet vége után mihez kezd majd, annyira csak ennek a célnak él. Lehetetlen figyelmen kívül hagyni, annyira éli és élvezi ezt a szerepet. Miközben talpnyaló udvaroncként kedélyeskedik a királlyal, egész szívéből utálja, a halála látható örömmel tölti el, és csak akkor jön rá, hogy talán az áldozat mégsem volt olyan elvetemült gonosztevő, miután nagyvonalú megbocsájtását meghallgatta, így végül ő is megrendül. Ezt a drámai folyamatot is érzékelteti az előadás utolsó perceiben.

Kovács István jól idomul mindkét koncepcióhoz, szerepe alapján eleve az igazodásra van beállítva. Hangja nagyon jól kiegészíti a kollégákét, a két összeesküvő mindkét esetben markánsan kihallatszik, és kék öltönyükben parókával jól is mutatnak, lehet végig követni őket így is, hogy önálló megszólalásaik elég ritkán vannak, de a dramaturgiai szerepük lényeges.

Verdi nyilván erősebbnek érzett két basszistát együtt, ezért is duplázta meg az összeesküvőket, sőt rendelt melléjük még néhány énekkari tagot is az esetek nagyrészében, kicsit sem gondolt arra, hogy mennyire lesz hálás énekesi feladat. Nem az, de aztán írt a basszistáknak kárpótlásul egy Don Carlost is. (Utóbbiból jövőre két bemutató várható belőle, egy Miskolcon február végén, és egy az Erkelben májusban - jut eszembe mellékesen.)

0U0B5750 resizeLászló Boldizsár - Wiedemann Bernadett és támogatói

A király személye és beállítása kulcskérdés, és míg a tavalyi sorozat mindkét Gustavójáról elhihettük, hogy igazán mélyen szerelmes Ameliába, barátja feleségébe, most László Boldizsár gyanúsan hasonlóvá vált a mantuai herceghez, és ezáltal a figura sokkal életszerűbb lett. Hatalommal bíró életélvező, derűs és felelőtlen, sok ellenséget szerez akár anélkül is, hogy tudomása lenne róluk. Eszébe sincs aggódni az összeesküvők miatt, nem gondolja, hogy őt elérhetnék, a jósnő szavai pedig egyáltalán nem rendítik meg, őt fenyegetik, mégis ő szórakozik legjobban a helyzeten. (Mi nézők azért nyilván észrevesszük, hogy a rendező egy üres teremben bújtatná el, és ez azért ront az illúzióinkon.)

Ahogy pedig Ameliával látjuk az ópiumbarlangnak álcázott hegyoldalon, biztosak vagyunk benne, hogy egy rutinos nőcsábász áll előttünk, aki jól begyakorolt szövegével (és tekintélyével, sármjával, humorával, stb.) már több tucat nőt levett a lábáról. Amelia csak annyiban kivételes, hogy a barátja felesége, és ez időlegesen még a királyt is ösztönei/érzelmei visszafogására készteti. De érezzük, hogy a határt bármikor átlépheti, és azt is, hogyha nem is ez a nő élete egyetlen nagy szerelme, a róla való lemondás mégis áldozattal jár. (Hát igen, minél nehezebb valamit megszerezni, annál vonzóbb.) De nem rosszindulatú ember, látjuk, hogy a tekintélyt parancsoló megjelenésű Renátó – Kálmándy Mihály - isteníti, és neki hiszünk. A barát nyilván tud az uralkodó korábbi „gáláns kalandjairól” is, de ezek miatt férfiként nyilván nem ítéli el az egyébként nőtlen királyt, egészen addig, amíg nem az ő felesége a kiszemelt. Ezzel sok férfi hasonlóképpen lenne.

László Boldizsár királya szerethető egyéniség, olyan, akinek hajlamosak lennénk mi is ezt-azt elnézni, kivéve, ha épp nekünk ártott. Még az is elhihető, hogy képes a megbocsájtásra, sosem lenne kedve valaki ellen bosszút tervelni, mert annyira nem érintik mélyen a körülötte élők, a felületen él.

Ha már a záró megbocsájtási jelenetnél tartunk, a szerdai estén ez igazán felfénylett, katartikus lett, emlékeztetett arra, amihez a Figaro házassága végén szoktunk – jó esetben. Elhihetővé vált, hogy a király összes ellensége képes volt szintén félretenni a sérelmeit, és ez nem kis dolog. Ez volt az első olyan Álarcosbál élményem, amelyiknél ezt át tudtam élni, de ennek ahhoz is köze lehet, hogy az előző sorozat óta és annak hatására jó párszor meghallgattam a művet, az ismerőssége is közrejátszhatott benne. Többen lehettek ezzel így, mert az este végén elég hosszan tartó tapsorkán fogadta a meghajlókat.

Az előadásban az életvidám király mellé hasonló beállítódású apród is társult. Oscart Nánási Helga játszotta, akinek az interpretációjában ez a fiú nem érzékeli igazán a Gustavóra leselkedő veszélyt, nem aggódik miatta, viszont hasonlóképpen csapong, élvezi a bált, a szépasszonyok társaságát. Az opera legismertebb áriája épp neki jutott, hatásosan illeszkedik az utolsó felvonás nagyszabású és dekoratív jelenetébe, amely most is gördülékenyen bonyolódott le. (Azért még mindig nagyon necces, hogy miért nem a báli forgatagban történik a gyilkosság, a király fogadószobájában annyira nem lehet kérdéses, hogy ki kicsoda, de ezt az apróságon az előadás hevében hajlandó voltam most felülemelkedni.)

0U0B5731 resizeMiksch Adrienn és az észrevétlenül hallgatózó király

Miksch Adrienn Améliája nemcsak több énekelnivalót kap, de összetettebb jellem is, és játéka által rengeteget elárul magáról. Végig éreztem a szerep és az énekes egységét, számomra teljesen át tudott változni. Alakítása Bátori Éva idei nagy bravúrjára emlékeztetett, a Nyugat lányán éreztem utoljára, hogy itt az Erkelben egy nőalak ilyen plasztikusan jelenik meg. Ha kicsit jobban szétnézek az emlékeim közül, akkor ez valóban a legfelső szint, ahol még Kolonits Klára Traviátája van. Ritkán látni ilyen „emberszerű” alakokat, bár nagyon sokan remekül énekelnek, és emellett "operaénekeshez képest" jól is játszanak, de az átlényegülés felső fokon azért keveseknek sikerülhet sokszor alkati okokból, vagy/és a rendezői támogatás hiánya miatt.

Ezt az Ameliát a múltban valószínűleg szerelmi házasság köthette férjéhez, amely menet közben kiüresedett, és nem kizárt, hogy éppen azért, mert a férje inkább az államügyek felé fordult. Elképzelhető, hogy Renáto ragasztotta át rá a király iránti rajongást, és emiatt szeretett bele az egyébként valóban szórakoztatóbb emberbe. Ahogy figyeljük a viselkedését, óhatatlanul is megsajnáljuk, megszeretjük és vele megyünk. Ez a szerelem igazi, nem a sokadik, nem felületes, nem lehet egy döntéssel legyőzni, bár igyekszik, mert átérzi a lehetetlenségét. Önmagával is meghasonlik, tudja, hogy morálisan vállalhatatlan a helyzet.

0U0B5974 resizeMiksch Adrienn - Nánási Helga - Kálmándy Mihály

Érzelmi forgószélbe kerül egy addig hétköznapi életet élő "rendes asszony", amelyből szeretne mindenáron kikerülni, ezért fordul a jósnőhöz. Pedig még addig volt jó helyzetben, amíg csak belső harcról volt szó, és nem találkozott éjjel a "kopár hegyoldalon" (itt ópiumbarlangban) a királlyal, és nem tudta meg, hogy szerelmét viszonozza, amely egyszerre jelentett nehezítést és boldogságot, majd még ennek tetejébe jött a lebukás a férj és a társasági élet képviselői előtt, majd a férj fenyegetése, amely részben őt, részben a szerelmét érintette. Ha valaki belegondol, ennyi szenvedélyes érzelemmel és fordulattal nem egyszerű megbirkózni, és nem egyszerű legyőzni. Miksch Adrienn eljátssza ezt a zavarodott, hol boldogan szerető, hol megfélemlített nőt, aki mindennek ellenére nem esik szét, hanem küzd.

Ennek a nőnek már a király társaságának elvesztése – ha netán valóban el kellett volna utaznia férjével – is komoly tragédia lett volna, látjuk, ahogy a hír hallatán elfehéredik, nemcsak a férj bosszújától fél. Nincs könnyű helyzetben, és mi vele kínlódunk. Látjuk az általa valóban imádott férfi méltatlanságát, de a mélyérzésű férj agresszivitásra való hajlamát is, aki nem elég megértő, nem nyújt kapaszkodót, így csak azt reméljük, hogy a szerző által csak említett egyetlen fiában majd vigaszt talál.

Miksch Adrienn Ameliája jóval kiszolgáltatottabb és törékenyebb, mint az általam látott korábbiak (Sümegi Eszter, Rálik Szilvia), ezáltal jobban is lehet szeretni. Bármely előadásban a néző egyik alapszükséglete, hogy legyen egy olyan szereplő, akivel azonosulhat, akinek intenzíven drukkolhat, és mi ezt most messzemenőkig megkapjuk. Ahogy néztem, pontosan tudtam, hogyha lenne még akárhány előadás kitűzve vele, nem lennék képes máshova menni azok helyett (otthon maradni pláne nem), mert egy nézésre minden titkát nem lehetett megfejteni.

Miksch Adrienn talán még annál is jobb Amelia, mint amilyen Grófné volt korábban, és ezzel rengeteget mondtam – annak is osztályon felüli volt, engem abban a szerepében „vonzott be” még öt éve, és azóta igyekszem nézni mindenben, de sajnos ez nem igazi kihívás, annyira kevés itthoni lehetőséghez jut. Ennél több időt is szívesen rászánnék a követésére. Egyébként hat éven belül ez a harmincadik bejegyzés róla, és sajnos, ha pesti jelenlétéhez viszonyítunk elég jó lefedettséget mutat.

0U0B5919 resize

Jó partnerek nélkül viszont ennyire jó nem is lehetne, kell a vonzóan szélhámos király mellett a komolyan vehető, ámde zsarnoki hajlamokat rejtegető férj is, akinek nemcsak a becsületén, de a hiúságán esett csorba is erősen fájt.

Kálmándy Mihály a maga igazságát szintén árnyaltan érzékelteti, a megcsalt férjet és barátot is igazán tudjuk sajnálni, vele is együtt lehet menni. Ezt jelezte, hogy az előadás harmadik felvonásának elején elhangzó áriáját szűnni nem akaró vastaps fogadta. Ezen az estén kitapinthatóan itt volt a csúcspont. A nézők tömege foghatta fel, hogy ez már nemcsak a féltékenységről szól, hanem azt a pillanatot rögzíti, amikor valaki rájött, hogy az éveken át stabilnak hitt párkapcsolata immár szétesett, és nem is érti, hogyan eshetett meg ez éppen vele, aki olyan rendes ember volt mindig. „O dolcezze perdute” – a szerelem édességének kora lejárt. Ennél az áriánál akár többen is gondolhattak arra, hogy az élet tényleg ilyen, nagyon résen kell lenni, hogy a dolgaink (házasságaink, kapcsolataink) ne essenek szét. Renato itt magába roskad, és ekkor jut el a bosszúhoz, amely nem a feltehetően valóban szeretett asszonyra, hanem az áruló barátra irányul.

Összehasonlítva a másik szereposztásbeli Renátóval, láthatjuk, mennyire eltérő temperamentummal is játszható a szerep úgy, hogy nézőként mindkét megoldás a kedvünkre van. Molnár Levente kevésbé tűnik udvaroncnak, jobban kilóg a tömegből, ösztönei után megy, „a szív embere”, hirtelen impulzusaira hallgat. Valószínűleg akár lenyugtatható is lett volna, feltétlenül jobb eséllyel, mint Kálmándy. Mindkét esetben jól átélhető a férj drámája, és ami azt illeti, szívesen megnéztem volna a Molnár Levente - Miksch Adrienn páros játékát is.

0U0B5942 resizeKálmándy Mihály a két összeesküvő - Kovács István és Gábor Géza - között

Kálmándy Mihály ragyogóan jó formáját futotta ezen az estén. Számomra a folyamatosságot jelenti operanézői életemben, most már valamivel több, mint harminc éve nézem. 1989. április 14-én, első pesti évadának végén láttam először A bolygó hollandi címszereplőjeként, és azonnal megjegyeztem. 2006-ig egyike volt annak a nagyon kevés énekesnek, akinek a nevére vettem jegyet. Az elmúlt három évtized alatt mintha semmit nem öregedett volna, a hangja sem veszített értékéből, sőt mintha jobban is szólna, mint néhány évvel korábban, amikor folyamatos terhelés alatt állt. Az Operaház jubileumi esttel emlékezik meg kerek évfordulójáról, amely október 5-én lesz és július 1-től válthatóak rá majd jegyek, mint ahogy minden, bérletben el nem adott helyre.

A zenekar szintén remek állapotban szólt Carlo Montanaro vezénylete alatt, és ne maradjon említés nélkül az előadás legtöbb jelenetét végigdolgozó kórus sem (Csiki Gábor tanította be őket).

Összességében és részleteiben is örültem a szép estének, ez volt számomra az utolsó ebben az évadban, amit az Erkel Színházban töltöttem.

0U0B5852 resize

PS. A bejegyzésben szereplő fotókat Csibi Szilvia készítette a 2019. június 15-i előadáson, és az Operaház sajtóosztályától kaptam ehhez a bejegyzéshez.

Címkék: Opera Molnár Levente Erkel Színház Cser Krisztián Kovács István Gábor Géza Wiedemann Bernadett László Boldizsár Kálmándy Mihály Miksch Adrienn Csiki Gábor Egri Sándor Álarcosbál Nánási Helga Fülep Máté Carlo Montanaro

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6814903792

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.