Nem egyszerű „túl lenni” egy négynapos kalandon, amikor a néző minden Müpán kívül töltött perce is még mindig az előadásról szólt. Ha jól számolom, én most már teljes kilenc napja leginkább ezzel foglalkoztam, különösen így, hogy még a naponkénti dokumentálás leckéjét is feladtam magamnak. Már most tudom, ha netán még a második körre is visszaülnék – egy vagy két előadás biztos, a többi pedig nem kizárt - , csak a már megírtakhoz fogok lábjegyzetet hozzáfűzni.
Siegfried - már halott
Az előadásnak nagy sikere volt, hosszú állótapsot kapott, amely nyilván a teljes tetralógiának és a színpadra hangszerekkel együtt felvonuló zenekarnak is szólt. Az én mérlegem is messze pozitív, bár visszanézve könnyen előfordulhatott volna, hogy beérjem az első két estével idén, és a 15. Istenek alkonya helyett mondjuk az Álarcosbálon töltsem az estémet. (Az első sorba szóló ajándékbérlet már kedden minden kétséget eloszlatott, és megóvott a szokásos utolsó perces tipródástól is.)
Összegezve: a pénteki Walkür egyre jobban kiemelkedik a négy előadás közül, minél jobban nő tőle a távolság. Katartikus élménnyé vált, gyönyörű, megrázó előadás volt, olyan, amilyennek a létrejöttéhez a legjobb körülményeken túl is kell még valami plusz. Nem meglepő, hogy még ma is azt emlegettük, miközben több szereplője nézőként volt jelen a teremben, és még hosszú évek múlva is vissza fogunk rá gondolni, ahogy hasonló esetekben ez lenni szokott.
A „Götterdamerung” ezt nem múlhatta felül, de nagyon jól működött, és minden szereplő valószínűleg ki is tudta hozni magából a legjobb formáját. Volt ugyan egy apró probléma, egy véletlen baleset folytán a gyűrű a zenekari árokban, a karmesteri pulpitus alatt kötött ki – lényegében a legjobb helyen, ahol lehetett. Miatta van a káosz, minden baj forrása, akár maradhatott volna ott, de egy hegedűs kimentette.
Az előadásnak számomra ugyanúgy csak egyetlen komoly hiányossága volt, ugyanaz, mint a tegnapi Siegfriednek: Stefan Vinke játéka, alkata és hangja nem volt meggyőző, nem vált számomra érdekessé a sorsa, és persze ez ma is kihatással volt Brünnhilde döntéseire is. Nehéz, de jól esne elhinnünk, hogy létezik az „igazi hős”, a rendkívüli ember/tenor, akiért érdemes mindent feláldozni…
Ennek ellenére Catherine Foster, a pénteki Walkür után megint nagyot énekelt, és a Siegfriedtől gyorsan elkülönülő sorsát hamar átélhetővé tette, drukkolni lehetett, hogy adja már oda a nyavalyás gyűrűt testvérének, akit Anna Larsson alakított meggyőzően. Rajta keresztül beleélhettük magunkat Wotan és a Walhallában maradt nyolc walkür életébe is, akiknek a közelgő és elkerülhetetlen összeomlás kivárása maradt.
Brünnhilde meglehetősen céltudatos, vannak elképzelései a hagyományos férfi és női szerepről, hajlandó magát alárendelni Siegfried érdekeinek, egészen addig, amíg el nem árulják. Sokat tud, de annyit mégsem, hogy azt is átlássa, hogy nem csak őt verik át. A darab kulcsfontosságú mozzanata, amikor a szerelem bosszúvágyba csap át, és ő maga lesz az, aki kitalálja, hogyan lehet a hőst eltenni láb alól. A szeretet is elfogy, ha nagyon provokálják, és a walkür, miután ezzel a lépéssel kifordult magából, utólag már nem sokra megy az önfeláldozással sem, bár látjuk, hogy ebben a világban egyáltalán nincsen számára hely.
Siegfried, a tudatlan és ártatlan hős csak néhány napot élhet azután, hogy a törpe otthonát elhagyta, kilépett az emberek közé – ez is a mű egyik nagy tanulsága. A Ring után még annyi illúziónk sem lehet, mint előtte, csak a zene szépsége kompenzál némileg a tanulságért. Valóban ront a helyzeten, hogy sehogy sem sikerül az énekes és a librettó által elképzelt szereplőt egynek látnunk, nekem nagyon erős hiányérzetem maradt, amiért a többi fellépő némileg azért kárpótolni tudott.
Kálmán Péter és a sellők még a Rajnából (addig, amíg nem lesz előadáskép ebből is)
Ha már az énekesnők említődtek, akkor muszáj felsorolni a nornákat – Németh Judit, Gál Erika (tegnapi Erda), Pasztircsák Polina – és a rajnai sellőket, akik csütörtök óta nem veszítettek semmit szépségükből, bár azóta túl vannak már a walkürléten is. Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia és Wierdl Eszter jelenete nagyon intenzív, jót tesz nekik, hogy a színpad síkjánál alig magasabban, egy gödörből, azaz a Rajnából énekelnek. Nagyon összeszedettek és szépek, egy kevésbé ostoba hős talán figyelembe is venné a jóslatukat. Őket látva nem csoda, hogy Siegfried – miután már talán egy napja hűséges a második feleségéhez – meginog, sőt „üzleti ajánlatot” is tenne a sellőknek, felmerül benne, hogy gyönyörért cserébe odaadná mégis a gyűrűt.
(Mellékesen el lehetne merengeni, hogy egy fiatalember már Wagner korában is mennyire alkalmatlan volt a korai megállapodáshoz, mennyire kiforratlan ez a Siegfried, és lényegében mindkét házasságára bűn volt rákényszeríteni.)
Pasztircsák Polina most már sok éve énekli Gutrune szerepét is, és annyira plasztikusan, hogy annak ellenére egyenrangúvá válik Brünnhildével, hogy szerepének terjedelme jelentősen kisebb. Alacsony az önbecsülése, pedig szépsége önmagában is elég lenne ahhoz, hogy egy akármilyen Siegfriedet eltérítsen, és még ehhez jön hozzá a hangja is, amely most is annyira gyönyörű, mint egykor a Daphnéban, (amelyet most már igazán levetíthetne az M5, évek óta várom ezt a fordulatot, és emlegetni is fogom minden alkalommal, amíg meg nem történik).
Albert Pesendorfer - Pasztircsák Polina
Ami igazán nagyszerű a mai szereposztásban, hogy most először a Wagner-napok történetében Fischer Ádám beszerzett egy formátumos Gunthert, akire már ránézve is sok minden látszik: nem nagy hős, sőt gyáva, tart az okosabb testvérétől, Hagentől, nagyon szereti Gutrunét, és hozzá közel érzi magát. Összességében "szomorú ember" valóban (a szövegben is így említődik), akinek szintén kicsi az önbizalma, hiába uralkodó. Átlagember, egyszerre csaló és becsapott, de nem átlagos énekes, játéka által ő is erősen kiemelődik, és jobban megérint minket az ő sorsa, mint a nagyképű, agresszív és ostoba hősé. Ez a Gunther húgával együtt igazán szerethető, gyávasága ellenére az egyetlen vonzó férfi az előadásban. Lauri Vasar játssza, akit mi a Tannhauser Wolframjaként zártunk a szívünkbe, és örültünk a visszatértének, még akkor is, ha nagyobb szerepben még nagyobb örömmel látnánk.
Lauri Vasar
Persze ebben a részben is a negatív szenvedély dominál, Kálmán Péter Alberichje most is feltűnik, sajnos egy egészen rövid álomjelenet erejéig csak. Láttuk az apa-lánya leválás folyamatát a Walkürben, most a „fehér-Alberich” után azt nézzük, hogy a fekete miként próbálja fiát irányítani, és nem veszi észre, hogy Hágen, a fia lényegében önjáró lett, de az apai úton halad magától is.
Albert Pesendorfer Hunding után most Hágenként is nagyon erős jelenség. Most ő az, aki valamit nagyon akar ( a gyűrűt), és viszi a vállán az előadást, manipulál mindenkit, a Honvéd Férfikart és a Magyar Rádió Énekkarát is. Mind énekesileg, mind színészileg bírja ezt a nagyobb terhelést is. Ez a Hágen szeretne kilépni a szerepköréből, de sorsa beszorítja, nem tud szeretni, bár testvérei felnéznek rá, és nem közösítik ki származása miatt.
A fiamnak éppen ez az előadás volt a négyből a legjobb élmény, talán azért, mert Albert Pesendorfer különösen lenyűgözte, nála a Rajna végzett második helyen. Most egy ideig ezt fogja emészteni, és majd elválik, hogy jövőre visszaül-e vagy sem, amikor ismét nézhető lesz a sorozat.
Most viszont már várom a csütörtököt, de addig még nézek három másik előadást. Remélem, hogyha még egyszer visszaülök, ismét sikerül új szemmel ránézni a darabra, ahogy az minden esetben ideális volna.
Még az idei műsorfüzet nélkül...
Ps. A képek a Müpa fb-oldaláról származnak, ezt az utolsót leszámítva.
