Egy nagyon takaréklángon végigcsinált (torokgyulladásos) április után elhatároztam, hogy májusban aztán most tényleg belehúzok a lemaradásaim pótlásába, és így is történt. Az elmúlt kilenc napban kilenc előadást néztem, és úgy alakult, hogy ebből hat (!) szólt a párkapcsolati krízishelyzetekről, és tartalmazott valamilyen (egy vagy több) háromszögtörténetet (sorrendben: Elektra, Meghallgatás, Káosz, A hős, Végkép), köztük ez a vasárnap délutáni, Nina Raine darabja különösen erre volt kihegyezve. Nem szándékosan szerveztem így, a műsor alapján ezt a programot sikerült összeállítanom a hiányokból. A legtöbb márciusi premier volt, egyedül A hős volt egészen friss, aznapi bemutató. A 11. előadását láttam a produkciónak, amelyet ebben az évadban június közepéig még további 13 követ majd.
Nemrég láttam egy másik nézőtől egy fb-kommentet, amelyben hasonló élményről számol be: a férjével jár színházba, és az utóbbi négy előadás mind megcsalási történet volt, és kicsit soknak érezte már, hogy mindig ez akad az útjába, mert nem érzi ezt a kérdést annyira égetőnek, a saját életéből ez egészen kimaradt. (Jó neki, tehetjük hozzá, örülni kell, ha valaki problémátlannak érzi élete ezen területét. Az ilyen alaphelyzetekből szokott aztán kifejlődni a dráma - tehetjük hozzá. Ha erre a hat színdarabra gondolunk, akkor biztosan.)
Igen, valóban feltehető a kérdés, hogy a mindennapi életünknek valóban annyira markáns része-e ez a témakör, vagy a színház túlságosan is előtérbe helyezi. Nézőfüggő lesz a válasz rá, de azért azt említeném, hogy évekkel ezelőtt hiába hangzott el egy színházcsináló szájából a „remény színháza” kifejezés, és a szándék, hogy a keresztény értékek szerint élő boldog és kiegyensúlyozott embereket kellene megmutatni a színpadról, sajnos vagy nem, a színház a konfliktusokra alapul, és arra nem lehet emberek százait beültetni, hogy x és y harmóniában él, súrlódások nélkül oldja meg a hétköznapok problémáit. A párkapcsolati témában sok a lehetőség, sokféleképpen lehet árnyalni, ahogy ezt a héten is láthattam.
Nézzük, hogy működik ez a kétrészes előadás Puskás Tamás rendezésében a Centrálban.
A hét szereplő közül a két legfontosabbról, Lengyel Tamásról és Bata Éváról rögtön eszembe jutott a nemrég látott BÚÉK című film, amely szintén ugyanezt a témát boncolgatja, ráadásul a két szereplő beállítása is elég hasonló, ha nem is teljesen azonos. (Akit érdekel, megnézheti a youtube-on is, fent van a teljes film.)
Rajtuk kívül találkozunk még egy másik házaspárral – Pálfi Kata és Schmied Zoltán által -, illetve két szinglivel – Kovács Patríciával és Bereczki Zoltánnal - , akik nagyon szeretnének tartós kapcsolatot, illetve gyereket. Így hatan lényegében elegen is lennének ahhoz, hogy egymás között bonyolítva a szálakat elszórakoztassanak minket két órán át, de ennél komolyabb a helyzet: a nemi erőszak, mint kiegészítő elem is bekerül a képbe, amelyről meglehetősen változatosan vélekednek a szereplők, és ez a véleményük ugyanúgy árnyalódik, amikor már velük történik meg. És erőszak-e az erőszak, ha családon belül történik meg?
A szereplők többsége jogász, és közülük a darab első felében ketten is részt vesznek ügyészként (Bereczki Zoltán) és a vádlott ügyvédjeként (Lengyel Tamás) egy nemi erőszaktevővel kapcsolatos büntetőügyben, amelynek az áldozatával is megismerkedünk. Pokorny Lia jóval kevesebb időt tölt színpadon, mint a többi hat szereplő, de minden megjelenése nagyon hat ránk, és vele érzünk. (A második részben egy másik szerepben is feltűnik, és abban is meglehetősen szuggesztív jelenség, maradjon rejtve, hogy mit játszik.) A történet didaktikusságát érezzük, mert ez az áldozat jóval alacsonyabb társadalmi státusszal bír, mint a fent említett értelmiségi kör, akiktől nem kapott támogatást, és a szerző nyomatékosan kiemeli, hogy bezzeg azok is füvet szívnak, isznak, csúnyán beszélnek (eléggé csúnyán, aki nagyon nem bírja a színpadi káromkodást, azok ne ezt válasszák ki a Centrál repertoárjáról!), semmivel sem különbek, sőt csoportként rendkívül ellenszenvesek, bár néhányukkal időről időre akár azonosulni is képesek vagyunk. De nem mindenkivel, néha az volt a benyomásom, hogy mintha a szerzőnek az lett volna a szándéka, hogy ellenszenves (vagy finomítva: kevésbé szerethető) embereket mutasson be nekünk, akiktől eltávolodva hideg fejjel tanulmányozhatjuk a felvetett témát.
Látunk egy baráti társaságot, akik jó dolgukban annyira unatkoznak, hogy ebből születik az általunk is tapasztalt zűrzavar. Nem lennének ez a háromszög történetek, ha nem lenne ennyire megkönnyítve az életük. (Az áhított gyerekek, akikről annyit beszélnek, a legtöbb időt a bébiszitterekkel töltik, ezt tapasztaljuk.)
A Centrál nézőtere teljesen tele volt ezen a vasárnap délutánon, sok volt a pár, a férfiak sokkal kevésbé voltak alul reprezentálva, mint más színházakban. Ezt látva eszembe jutott, hogy ez az előadás feltétlenül betöltheti azt a szerepét, hogy utána a párok meg tudják beszélni a látottakat, friss ismerősöknél ennek kapcsán nagyon gyorsan kiderülhetnek nézetkülönbségek, sőt egyes problémák is tisztázhatóak lennének. (A pénteki Végkép után éreztem ugyanezt, hogy beszélgetésindítónak nagyon jól működhetnek az ilyen típusú darabok.)
A színészekről az idő nagyobb részében elhihető volt, hogy azonosultak a szereppel, bár a darab ezt nem mindig hagyta, helyenként azért a tanmese jelleg nagyon dominált. Ami a háttérmunkásokat illeti: Bagossy Levente szobadíszleteit a műszak nagyon gyorsan tudta váltogatni, az előszínpadon játszódó egy-egy rövid jelenet alatt a cserék nagyrészt zajtalanul zajlottak le. Kárpáti Enikő öltöztette a szereplőket, és mivel sok jelenetváltás volt, több évet fog át a cselekmény, legtöbbjüknek több ruhára is szüksége volt, amelyek közül nem egyre csillanhatott fel a női nézők szeme, mert tényleg nagyon jól állt a szereplőknek, előnyös színben tüntette fel a színésznőket. (Ez indokolt is volt, hiszen magas társadalmi státuszú közegben vagyunk, a felső középosztály tagjait nézzük, akiknek nyilvánvalóan elsődleges szempont a látszat, jól KELL kinézniük.)
A darabot nézve nem érezzük, hogy a rendező az előtérbe tolja magát, és valószínűleg a szerző szándéka szerint jár el akkor is, amikor két összemontírozott beszélgetést hallgatunk - a házigazda házaspár a válás szélén tántorgó másik pár tagjait külön külön hallgatja elvileg - így sokkal érdekesebbé válik, a valóságtól elemelkedik.
A történet nyilván nem csak ennek a szűk rétegnek a kudarcairól szól, de mivel őket látjuk, és persze néhány rövid jelenet erejéig a szegényebbek közé tartozó megerőszakolt nőt is, a végkövetkeztetésünk az, hogy az egész társadalomról beszél a mű, és nemcsak az angliairól, hanem a mienkről is.
Valóban ennyire rossz-e a helyzet, tényleg ennyire mindenkit érintő témák ezek? – ez a kérdés maradt hátra mindössze nekünk nézőknek, és ezt feltétlenül érdemes átgondolni.
PS. A Centrál Színház képeit használtam fel.
