Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Amikor hónapokkal ezelőtt a koncertet beírtam a naptáramba, természetesen egy papírformaszerű előadásra készültem némi értetlenkedéssel („de hát nincs is Requiem-szezon, ősszel szokták ezt folyton játszani, ilyenkor a passiók jönnek sorban”), és leginkább az foglalkoztatott, hogy lehetne a másnapi pécsi megtekintést is megoldani, amelyet a szokásos okok (logisztika) miatt aztán el kellett engednem.

58373456 10156078902311129 5431898633068871680 o

Viszont számomra végül ez a megmaradt szerda sem alakult egyszerűen...

Teljesen anti-requiem hangulatban ébredtem, és kizártnak tartottam, hogy a több mint két hete nem múló torokgyulladásommal még egy koncertet képes leszek bevállalni. Már elegem van a negróból, prózán sem jött ki jól a köhögés az elmúlt napokban, filmeken elment (a pattogatott kukorica rágcsálásánál nem zavaróbb, ezt a most folyó Magyar Filmhéten bőven megtapasztalhattam - bejegyzés következik majd), de élőben közvetített koncerten? Totál nonszensz. Tudtam, hogy a figyelmem egy része arra kell majd, hogy ne köhögjem szét az egészet, de meg se fulladjak. Aztán szokás szerint a megtekintés mellett döntöttem, mert hát a műsor az úr – és mindenkit akkor kell nézni, amikor lehet.

Nem köhögtem szét, nem fulladtam meg, de nem volt, mert nem is lehetett teljesértékű élmény a koncert NEKEM, de mégis, még ilyen „mélygarázsból” induló állapotban is érdemes volt megnézni. Persze. Ugyan teljes egészében nem fogott meg most Verdi műve, nem tudtam elemelkedni a túlságosan prózai problémáim szintjéről, de így is érzékeltem, hogy egyébként a művet nagyon jól ismerő karmester, zenekar, énekkar és operaénekes közreműködők szólaltatják meg, és nyilván/remélhetőleg a jelenlévők többsége számára mélyre ment. (És ne feledkezzünk el arról a kb. 1500 emberről, aki a helyszínen nézte, és azokról sem, akiknek a közvetítés is sokat adhatott. Ezek a fontos tényezők.)

IMG 20190424 193219(Ez jelen esetben „hat cukros” előadás lett. – A cukrokat az első rész előtt kicsomagoltam!!! – ez itt a reklám helye! NEM muszáj zörögni a papírral.)

A Nemzeti Filharmonikusok Kobajashi Kenichíróval léptek fel, akinek neve berobbanásakor (1974-ben, amikor megnyerte a televízió karmesterversenyét) eljutott a magyar társadalom koncertet sosem látogató rétegéhez is. (Emlékszem, még a nagyanyám is szeretettel emlegette, akit soha semmilyen körülmények között nem érdekelt a komolyzene.) 1987 és 1992 között ráadásul ő volt a Nemzeti Filharmonikusok elődjének, az ÁHZ-nak a vezető karmestere, Ferencsik János utóda. Az, hogy nyomot hagytak korábbi magyarországi fellépései, nemcsak a magyar kitüntetéseiben, de az előadást követő ünneplésben is megnyilvánult, a koncert minőségén túl ez a múlt is benne volt, hogy a szokásosnál is jelentősen nagyobb, valóban kitörő ováció fogadta a meghajló karmestert, akinek minden mozdulatából sütött az életöröm és a zene szeretete - nem meglepő módon.

A Müpában majdnem teljes teltház volt, de akadtak azért bérletesek, akik üresen hagyták a helyüket, nyilván megbetegedhettek. (Apropó: a zenekar jövő évi bérletei ápr. 29-től vásárolhatóak meg!) A betegség a szólistákat is elérte, az eredeti kiírásban szereplők közül csak Sümegi Eszter és Cser Krisztián maradt talpon, hozzájuk csatlakozott erre az estére Fekete Attila és Szántó Andrea.

Ha minimalista lennék, és csak a torokgyulladásomnak akarnék nyomot hagyni, elmondhatnám egy kalap alá véve az összes fellépőt, hogy nagyon jó hangi állapotban énekelték végig az előadást, és aki célzottan Szántó Andreáért/Sümegi Eszterért/Fekete Attiláért vagy/és Cser Krisztiánért ment a helyszínre, megelégedetten távozhatott.

Szántó Andreáról nekem legelőször – valószínűleg véglegesen – egy kijevi Kékszakállú ugrik be, amelyiken énekelt, és szinte azonnal utána egy vilniusi, amelyiken ő volt az első szereposztás eredetileg, de sajnos mást kellett kibírnom helyette Juditként. Kevés embert hiányoltak ennyire valaha, mint akkor én őt. A Requiemet sem most hallottam tőle először, akkor is és most is nagyon tetszett, ahogy énekelte, hangja jól harmonizált a fellépő kollégáiéval. Jól tudja a darabot, nyilván emiatt is kérték fel a beugrásra, nem lett vészhelyzet-íze a produkciójának.

Sümegi Esztert legutóbb a Gioconda előadásain hallhattam, akkor hagyott bennem mély nyomot, és két hónap után már kíváncsi is voltam, hogy ez miként fog megszólalni általa. Miután a darab Kolonits Klára tolmácsolásában ivódott belém, és még a koncert délelőttjén is meghallgattam a felvételemet, hogy eldöntsem a „menni vagy nem menni”-kérdést, még mezei nézőként is észleltem a különbséget a két szoprán hang karaktere között. Nagyon tanulságos egy darabot többféle előadóval is meghallgatni. Tényleg nagyon MÁS.

Cser Krisztiántól élőben is számos esetben hallottam a Verdi Requiem basszus szólamát, sőt ezek közül az alkalmak közül többet meg is örökítettem ezen a blogon, visszakereshető. Most mintha még teltebben szólt volna a hangja, megmutatta teljes szépségében. Adta, ami adható („CsK at his best”), hogy a jövő évadig legyen mit hiányolni. (Aki erről lemaradt, a három júniusi Álarcosbálon kívül őszig PESTEN nemigen hallhatja majd a művészt. De arra a három időpontra alkalmanként 1000+ üres hely van MÉG, nincs akadálya a megtekintésnek.)

Ugyan nem mondható el, hogy a fent említett három énekes fellépései elárasztották a pesti koncertkalendáriumot ebben az évadban, de mégis idén Fekete Attila az, aki a legkevesebbet volt látható, talán egy (?) fellépést vállalt el az ősszel. Az Operában egyetlen egy alkalommal sem láthattuk, nekem így a tavalyi Álarcosbál sorozat volt az utolsó emlékem vele kapcsolatban, az viszont nagyon kellemes. Vannak szerepek, amelyekre ő tűnik a legalkalmasabbnak a magyar tenoristák közül. Hangjának hatalmas ereje van, és ami NEKEM különösen vonzó: Fekete Attila hangszíne valóban szép, (még rengeteg Pavarotti hallgatás után is az!), és különösen lehet szeretni a piánóit, amikor finoman visszavesz a hangerőből. (Az, hogy nagyvolumenű hangját árnyaltan tudja szabályozni, igaz az előadás basszistájára is, és nagyon szerencsés kombinációnak tartom, ha ez a két énekes együtt lép fel. Pl. a Hunyadi első felvonásában a párbeszédeik nagyszerűen működnek, mert két azonos súlycsoportba tartozó énekes „vetélkedését” nézzük.)

Több ismerősöm is aggódott, hogy mi lesz Fekete Attila sorsa, bírni fogja-e a hangja a hosszú kihagyást. Jelentem, hogy Fekete Attila hangján nem érzékeltem, hogy megviselné a fellépések/próbák hiánya, az énekes maga is kicsattanó állapotban volt, nyilván élvezte, hogy megint énekel. Én is. Nagyon remélem, hogy a jövő évadban ismét hallani fogjuk rendszeresen.

A Requiem sikeressége azért nagyban múlik a zenekaron és a kóruson. Minthogy láttam előadást, amikor erős hiányokat tapasztaltam az énekkar részéről, ezúttal még sokkal jobban örültem a Nemzeti Énekkar profizmusának, amely nem kis részben annak köszönhető, hogy számos tagja szólistaként is felhasználható – lenne. (Az éppen bonyolódó Magyar Filmhét tanulsága is ez számomra: nagyszerű színészeink vannak, de ahhoz, hogy valakiről ez kiderüljön, helyzetbe kell hozni.) Az énekkar tagjai közül többeket felismertem persze, de most csak Csóka Anitát emlegetem, akiről egy igazán emlékezetes Hidas Frigyes Requiem jut eszembe. (Ha van, aki nem ismeri, de szereti a requiem műfaját, a youtube-on érdemes azt is meghallgatni.)

A helyszíni közönség a közreműködőknél kevésbé volt jó formában, elég sokan köhögtek, szólt egy-két mobil is. (A hangulatnak persze az sem tett jót, hogy egy lámpa szétdurrant szinte azonnal, de meg sem akasztotta a menetét, szerencsére a széksorok mellé esett, és nem egy néző fejére.)

Egy nézőtársamban felmerült, hogy kellett volna felirat. Igen, megszokott koncertdarab a requiem, de mindig lehet olyan néző, akinek ez nem a huszonnegyedik alkalom volt, ahogy például nekem, és előfordulhat, hogy nemcsak a zene új neki, de még latinul se tud eléggé, főleg, ha énekelt szöveget kellene lefordítani menet közben, DE ennek ellenére mégis szeretné tudni, hogy akkor és ott konkrétan miről van szó. Ha már erről van szó: a fellépők szép tisztán énekeltek, de aki nem ismerte a szöveg jelentését, ez nem segített mégsem.

Nemrég az Eiffel-központban játszott Máté-passió kapcsán ugyancsak a felirat hiányáról merengtem, de most nem vittem senkit magammal, aki utána a szememre vethette volna, hogy nem tudta élvezni emiatt az előadást. Lehet, hogy mégis érdemes lenne a mezei koncertlátogatókra gondolni a program szervezőinek. Ha egyszer valaki elkezd unatkozni, az aztán fészkelődik, cukorkát bont, netán még mobilt is nyomogat…

A zenekar és karmester másnap Pécsett, a Kodály Központban lépett fel ugyanezzel a műsorral, részben más szólistákkal, de feltehetően hasonló sikerrel. Aki kedvet kapott , az ősszel minden bizonnyal ismét sok előadás közül választhat majd, illetve reménykedhet, hogy a Müpa esetleg közzé teszi előbb-utóbb ezt a felvételt is.

Címkék: Fekete Attila Cser Krisztián Sümegi Eszter Müpa Nemzeti Filharmonikusok Nemzeti Énekkar Requiem Szántó Andrea Kobayashi Kenichiro

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2414787418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.