Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Még egy rész Juditról:

A nyomozás közben Judit egyre több nyugtalanító jelet tapasztal, amelyek megbontják a hercegből – a basszus hangból, és énekes-függően, akár a megjelenéséből is - alapvetően sugárzó nyugalmat és biztonságérzetet. Ahogy egyre több ilyen nyomot tapasztal, legalább magának be kellene ismernie, hogy nem ilyennek szerette volna megismerni a férfit. Érdekli ugyan, de ez mégsem elég egy életre szóló kötelékhez. Minden ajtónál elmondja a kifogásait, de ennek ellenére nem adja fel a kapcsolatot. A legtöbb Judit sejti még az ötödik ajtó előtt is, hogy alapjaiban volt elhibázott az egész próbálkozás, de mivel túl sok energiát fordított már rá, sose ismerné be, hogy itt lenne az ideje a távozásnak. (De ne felejtsük el, az ajtó egyébként is rájuk záródott már!)

Judit egyszerre vonzódik és fél ugyanattól a személytől, aki az egyetlen jelenlévő ráadásul, csak hozzá fordulhat. Ebben a világban mindenki más megszűnt, kétszemélyes univerzum ez számára. (Pedig még a kapcsolatukat nagyon befolyásolná a külvilág hatása is, de ebben az operában a Bélák most figyelmen kívül hagyják nagyvonalúan, ahogy a fizika példáknál el szoktak tekinteni a súrlódástól.)

Énekesfüggő, hogy a Juditot éneklő mennyire tűnik erőszakosnak, sőt helyenként fenyegetőnek – az eddig megnézett 55 előadáson erre nagyon sokféle variációt találtam, ahány nő, annyi árnyalat.

Judit tragédiája: hiába lép ki végül a komfortzónájából a noszogatás hatására a férfi, NEM tud ezzel mit kezdeni – csak a kulcsok megszerzésére törekedett, de nincs kész programja arra, hogyan lakná be a várat. Meg akarja változtatni, miközben ő maga nem kész egy megváltozott emberhez való viszonyulásra. A kikényszerített megismerés által a kapcsolat folyamatos működtetésére nem válik képessé-alkalmassá. Igaz, hogy nem volt valószínűsíthető, hogy a Kékszakállú kinyílik, de megtörtént. Lett esély, de nem tudott ezzel élni.

Mellesleg: ez a közös pont, mert egyikük sem alkalmas az együttélésre. Találkozás van, pillanatnyi kapcsolódás és vonzalom is, de a különbségek áthidalhatatlanok.

Néhány éve a Heilbronni Katica (Kleist darabja) esete jutott eszembe a Kékszakállúról. Abban is megjelenik ugyanez a végtelen vágyakozás, majd a végén a „happy end után” a főszereplő ájulása, és a belőle sugárzó tanulság: nem tudunk élni azzal, ha megszereztük, amit NAGYON akartunk. Judit is egy elképzelt Kékszakállúért rajong, a valóságossal nem tud mit kezdeni. Minden ajtó kinyitásával így inkább távolodik tőle, ahelyett, hogy közeledne.

Judit egyáltalán nem Kékszakállúval, hanem a rávetített képpel, az illúziókból és apró kis valós információkból összerakott férfi-képmással beszélget. Kezdettől fogva érződik, hogy itt nem jöhet létre valódi kapcsolat, és nem is jön. Bőven előfordul ilyen, amikor két egymáshoz nem illő ember találkozik, vonzalmat éreznek, de több az egymástól elválasztó elem, mint ami összekötné őket.

Az első két ajtónál követeli a kulcsot, megkapja, elborzad a látványtól, de ez akár indokolt is lehet, és az is, hogy vér szárad a kínzóeszközökön és a fegyvereken is. Utána már könnyen kap három kulcsot, a „jó ajtókhoz”, amelyeket egy nem-Kékszakállú magától is igyekezne tárva-nyitva tartani. Az, hogy a harmadik, negyedik és ötödik ajtó feltárulásának láttán a fény nem homályosítja el a vérfoltok látványát, jelzi, hogy a nő a Kékszakállú legjobb oldalát sem tudja eléggé értékelni, sem lelkének gazdagságát, sem szépségét. (Akár feltételezhetjük azt is, hogy a vért csak odaképzeli – ez az előadásban éneklő Kékszakállú személyiségétől/ a rendezés koncepciójától is erősen függ.)

Az ötödik ajtó végképp bebizonyítja, hogy a herceg kétségtelenül nagy formátumú személyiség, akinek igazán nincs támaszra sem szüksége, kerek egész önmagában. Ennek a tudata végképp eltávolítja, sőt igazi sokk Judit számára. (Ezért is jön a magas C, majd a minden esetben nagyon halkan mondott - és így kétértelmű - dicséret: "Szép és nagy a te országod.") Ekkor már egyértelműen látja, hogy nincs rá szükség társként, teljes értékű partnerként, csak dísznek, a virágok öntözésére, kiegészítő személyzetként lenne. Neki kellene beolvadnia a herceg világába, hiszen már eleve ő tette meg az első gesztusokat is, ő jött a várba mindent feladva. Most érzi át döntése súlyát, amely lényegében önfeladáshoz vezetne. Saját magát ennyire jelentéktelennek még nem érezte korábban. Önbizalmát rombolja a megismerési folyamat.

Nem tudjuk, de elképzelhetjük (még pár napja Vizin Viktória játéka alapján jutott eszembe), hogy ez a Judit korábban mindent megkapott, megszokta, hogy fontos másoknak, a dolgok rendszerint a kedve szerint alakulnak. Még a Kékszakállú érdeklődését is sikerült felkeltenie. Ezek után jön csak az igazi csalódások sora… Ez talán még többet is jelent: a világ más, mint amilyennek eddig képzelte.

Azt, hogy rosszul érzi magát, és szándékosan keresi a hibákat („kákán is csomót”), és legszívesebben menekülne ebből a közegből (felfelé?), a „véres árnyat vet a felhő” mondat fejezi ki legjobban. Hiába övé az egész birodalom, a felhőkért csak nem tehető felelőssé a Kékszakállú, ez a mondat mindenhogyan igazságtalan.

De nem száll ki még mindig, mert egy dolog érdekelte az elejétől: a férfi múltja, azon belül is a kötődése a régi szerelmeihez. Már a virágoknál a többi nő jelenlétét érzékeli, és féltékeny, nem biztos sem a saját értékében, sem abban, hogy a Kékszakállúnak igazán számít. Nem tudja megemészteni a gondolatot sem, hogy a férfinak volt és akár lehet is élete nélküle. Ha leállna a faggatózással, akkor maradna a nyugtalanság, ha meg nem, akkor a bizonyosságot szerezne arról, hogy valóban nem ő az egyetlen. A kíváncsisága dönt, és a hatodik-hetedik ajtó kinyitását ez indokolja leginkább, illetve az, hogy már elhatározta, hogy végigcsinálja, viszi a lendület: B terve nincs. Lehet benne persze ennél több is, akár erőfitogtatás. Bizonyítani akarja, hogy rá tudja venni erre is a férfit. Ok lehet még ezen kívül az, hogy tényleg nem elég neki a felszínes tudás, de ennél is többet számíthat, hogy a további nyomozással magával is elhitetni, hogy érdemes, és nincs vége a kapcsolatnak.

A hatodik-hetedik ajtó kinyitása önkínzás is, és az előadás második fele már igazi vesztes-vesztes játszmává válik.

A hetedik ajtó kinyitásának erőltetése durva túlzás: ezt a legerősebben eddig az Operaház „függönyös” rendezésében láttam talán 11 alkalommal is. Komlósi Ildikó Juditjára elevenen emlékszem, ahogy a Kékszakállú bőröndjében turkált a papírok között, kioldott egy levélköteget és beleolvasott. Ettől csak rádöbbenünk, ha magunktól nem jutna eszünkbe, hogy ez azért mégiscsak sok, semmi dolgunk nincs egy másik ember ennyire személyes ügyeivel, még ha százszor férjünk is az illető.

A Kékszakállú, ha nehezen, de mégis váltott azzal, hogy kinyitotta az ajtókat. Judit hasonló váltásra nem képes, megy tovább leállíthatatlanul, bár megmenthetné a kapcsolatot, ha képes lenne megállni. Nekem rendszerint, ha igazán bevonz az előadás, mindig eszembe szokott ez jutni, és nemegyszer erősen drukkoltam, hogy a hetedik ajtót már ne piszkálja.

Felmerülhet a nézőben, hogy a történtek után mi lesz Judittal?

Láttunk egy erős nőt, aki próbálkozott, nem jutott semmire és valószínűleg meg is viselték a történtek, de összetörni nem fog, képes lesz a továbblépésre, de kicsit keserűbben, mint előtte. (A Kékszakállú valóban nem léphet ki a várából viszont, az visszavonhatatlanul hozzá tartozik.) Ugyanilyen lelkesedéssel és hittel valószínűleg nem lesz képes még egy kapcsolatba belefogni, ez biztosra vehető. A találkozás nyoma rajta is ott marad.

Milyennek látjuk Juditot?

Lehet neki drukkolni, vagy inkább a Kékszakállút védeni, lehet domináns fél, és kiszolgáltatott, akit lenyomnak, fiatal szerelmes, vagy érett nő. Utóbbi esetben hajlamos vagyunk részéről is egy próbálkozási kísérletnek látni a sokból, ahány énekesnő (illetve rendezés), annyiféle. (Sőt a BFZ turné néhány napja azt bizonyította, amit előre is tudtam: ugyanaz a két énekes is nagyon sokféle kapcsolatot bemutathat.) Ugyanaz kifejeződhet pozitív és negatív töltettel is, Judit lelkesedése, áldozatai minősíthetőek öncélú kíváncsiságnak, érzelmi zsarolásnak, agresszív követelőzésnek, de akár elhihetjük, hogy csak az önfeláldozó szerelem hajtja.

A teljesség igénye nélkül: Judit is lehet lágyabb (Töreky Katalin), megértőbb, aki szíve szerint leállna (Wiedemann Bernadett), puha, otthonteremtő (Gál Erika), keményebb (Meláth Andrea) , érzéki (Szántó Andrea), eltökélt-elkényeztetett, de vonzó „királylány” (Vizin Viktória), szinte agresszív, fenyegető és kérlelhetetlen (Fodor Bernadett), akivel szemben szinte önkéntelenül is a Kékszakállúval kezdünk azonosulni, és igazi Királynő, aki érdekesebbnek látszik, és rávetít (Komlósi Ildikó Katowicében), aki el tudja ennek az ellenkezőjét is játszani (lsd. szintén Komlósi Ildikó a Kasper Holten rendezésben).

Alkalmazkodása a nyelv átvételében is kifejeződhet. Láttam működni magyar Kékszakállút külföldi Judittal. Milánóban Dshamilja Kaiser küzdése a szöveggel egy olyan Judittá formálta, aki képes még a nyelvi-kulturális gátakat is átlépni, amelyek által a két ember közötti szakadék még a szokásosnál is nagyobb. Mozgósított energiái még annál is látványosabbak voltak. Ez a gesztus, hogy a Kékszakállú nyelvét is megtanulta, kifejezte áldozatkészségét, azt, hogy mindenre képes volt azért, hogy megnyerje a férfit.

Még mindig jön: egy lezáró rész holnap, illetve egy utolsó szombaton, az már tényleg csak a keménymagnak...

 

Címkék: Opera Kékszakállú

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5214739867

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.