Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Most már itt az utolsó budapesti Kékszakállú is (nagyon remélem, hogy nem késem le), de görcsölés helyett jöjjön néhány benyomás a BFZ párizsi két előadásáról.

IMG 20190331 153438Philharmonie de Paris - egyik bejárat

Luxembourgban tudtam, hogy a Kékszakállú vára ennél fényesebb-derűsebb sosem lesz, és az én privát utamnak is az az időszaka bizonyult a legjobb részének, bár se a hamburgi, se a jelenlegi párizsi szakaszról nemigen panaszkodhatom. (#timeofmylife-projekt ez valóban, bevált a döntés)

Párizs a hozzá kötődő múltbeli élményeim helyett inkább szólt a jövőről, mivel júliusban jövök önkéntes szervezőnek az 51. Nemzetközi Kémiai Diákolimpiára, és egy megbeszélésen is részt vettem már pénteken, amely minden kétségemet eloszlatta.

Így az egész ittlétem nyugodtan telt, nem vittem túlzásba a városnézést (majd barátokkal lesz ez igazán jó), ráadásul egy idilli házikóban lehettem, amelynek a tulajdonosával (aki maga is énekel) jó hosszan lehetett olaszul beszélgetni. Sikerült meggyőznöm, hogy velem jöjjön a Kékszakállúra, amelyikről semmit nem tudott előzőleg, és nem az ismerősei koncertjét választotta. (Nem bánta meg a döntést.)

56119570 2253160564902051 7748193440902414336 oA blogírás helyszíne Párizsban

Szombaton a google maps tanúsága szerint több mint 20 km-t gyalogoltam a városban, és el is kalkuláltam az időt, így kiizzadva estem be negyedórával a kezdés előtt a Philharmonia épületébe, míg másnap teljesen nyugodtan, egy óra ráhagyással és mindössze hat kilométeres séta után.

Összességében elmondható, hogy az eddigi helyszínek közül éppen Párizsban volt a két koncertnek a legzajosabb sikere, nagyon sokan kiabáltak is, különösen ezen a másodikon, de már a szombati a Concerto esetén is érződött, hogy a Fesztiválzenekar virtuozitását megfelelően elismerik. Miután voltam az összes eddigi fellépésükön a jelenlegi sorozatban, azaz HÉT megtekintés van mögöttem, kétségbevonhatatlan ténynek érzem, hogy a közönség minden alkalommal határozottan kifejezte azt, hogy kellett neki az előadás, a program beváltotta a nézők ÖSSZESSÉGÉNEK a várakozásait. Ez masszív sikertörténet, annak is nézett ki, két éve Katowicében is bevált, emiatt bennem eleve nem merült fel, hogy esetleg csalódni fogok az előadás minősége miatt.

Egyes nézőknek lehettek problémái, az nem kétséges, minden helyen 1300-2500 ember volt jelen, és most is sokan a zenekar mögött ültek, alig láthatták az énekeseket. Jelen volt nem is egy látványosan unatkozó hat-hétéves gyerek, akik még a feliratot sem olvashatták, egyértelmű, hogy a Kékszakállún nem sok keresnivalójuk volt. Kaptam egy levelet, amelyben valaki azt fejtegette többek között, hogy „a xilophon kevés volt a második ajtónál”. Meglehet, nekem még ez nem zavart bele a Kékszakállú befogadásába, de majd ma este figyelek erre a tényezőre is.

Jelen volt tehát szakmabeli néző is (egy biztosan), aki ismeri részletesen a partitúrát, le tudná játszani a hegedűszólamot, és még az is lehet, hogy igaza is van. Az előadásokról eddig olvasott kritikákból viszont nem az tűnik ki, hogy mélyre mennének azok, akik piszkálgatják a fellépőket, és egy-egy nagyvonalú vagy kevésbé nagyvonalú mondatot szánnak rájuk. Igazi zenekritikai ELEMZÉSt nem találtam egyet sem. Van, amelyik írás „mérsékelt sikert” emleget, és ez viszont csak ahhoz képest igaz, hogy az adott helyszínen tényleg jobban ünnepelték Sebestyén Mártát.

Párizsban mindkét este lényegében tele volt a ház, 95% felett. Itt sem öltöztek ki a nézők, csak néhányan jöttek elegánsan. Viszont ahogy szétnéztem, többen is olvastak a környékemen, mégpedig könyveket (!), egészen a kezdésig. Ez azért  mostanában szokatlan már.

IMG 20190331 200208A másik bejárat

Volt viszont – egyedül itt – táska-ellenőrzés is, ami Párizsban minden nyilvános helyszínen megszokott. Eleve sok a rendőr, szombaton egy tüntetésbe is sikerült belefutnom, és ráadásul a helyszín elhagyásakor (!) ellenőriztek. (Ezt különösen nem értettem, hogy ugyan minek – ennél csak Hamburgban volt érdekesebb, hogy öt alkalommal húzták le a jegyem vonalkódját az első este folyamán.)

A szombati koncertet már Hamburgban is előadták, a programját már részletesen leírtam. Ezzel kapcsolatban nemigen lett új közlendőm, valóban zenekritikusnak kellene lenni, hogy esetleg nüansznyi finomságokat észrevételezzen valaki a megvalósításban. Helyesek voltak a nyíregyházi kislányok, és remekül énekeltek, a zenekar pedig most is kitett magáért, ahogy szokott, és jó volt nézni a róluk sugárzó örömöt. A Concerto pedig az a darab, amelyikben nagyon jól lehet bizonyítani egy zenekar virtuozitását, jól állt a BFZ-nek, és a karmester, Káli Gábor is élvezettel vezényelte.

A vasárnapi koncert szintén a papírforma szerint alakult, bár már az első taps erősebb volt a megszokottnál, és még csak fokozódott, ahogy Sebestyén Márta részei következtek, aki egyébként előző este is jelen volt nézőként. Látható élvezettel figyelte a Cantemust, ahogy Bartók kórusműveit énekelték.

Minden helyszínre helyi lakosokkal mentem, és ezektől a nézőktől mindenhol azonos visszajelzés érkezett, ugyanaz, mint a párizsi kísérőmtől: mindenkinek a koncert első része ragadta meg jobban a figyelmét, ez a könnyebben befogadható, ezt hallgatnák még hosszabban. Ebben benne van a népdalénekes egyéniségének kisugárzása, a műfaj jellege, és annak a szokatlansága is, hogy egy elegáns koncertteremben hangzik fel. Ugyan ezt a programot most már összesen hatszor is hallottam, de nem kezdtem el unni, sőt hiányozni fog.

Irreálisan jó helyet kaptam most is, és ezt látva már szinte azt hittem, hogy valaki végiggondolta, hogy a teremben hol lenne nekem a legjobb, és oda rakott. Ez volt talán az a legközelebbi pont, ahonnan a második részben egyszerre ráláttam a Kékszakállú mindkét énekesére, arcuk minden rezdülése látszott.

56191384 10215082358706539 7167536149068513280 o

Komlósi Ildikóról tudtam, hogy lehetetlen, hogy ne akarjon meglepni minket egy új ruhával is, nem csak Juditja lesz kicsit más. Ezúttal fekete kiegészítő nélkül egy másik sárga estélyit használt, és ez a szín most is provokatív, magát a karaktert és annak a „vár-kivilágítási projektjét” jellemzi.

Ez a megjelenés azonnal energiát ad Juditnak, és el is kezdődhet a küzdelem az ajtók nyitva, illetve zárva tartása kapcsán.

A két Béla egész nyilvánvalóan a férfi számára könnyítette meg a terepet, neki írt könnyen hallgatható szólamot, amely egyértelműen megnyugtató a fülnek, és a közönséget kissé (?) manipulatív módon a Kékszakállú pártjára állítja.

Cser Krisztián, aki pont olyan erősen kötődik a szerepéhez, ahogy Komlósi Ildikó a magáéhoz, szintén egészen beveti magát, és ügyesen kihasználja a lehetőségeit, hogy meggyőzzön minket a saját igazáról.

Az előadás után azon kaptam magam, hogy visszaérkeztem a sok évvel ezelőtti kiindulópontomhoz, oda, ahol akkor voltam, amikor nem elemeztem szét az egész darabot szavanként, csak hagytam magam a zenétől és a Kékszakállútól befolyásoltatni.

Cser Krisztián ezúttal elérte, hogy hajlandó voltam a Kékszakállúnak igazat adni, és előadás közben (!) elfelejtettem minden ellenérvet, amelyeket persze a Kékszakállú-sorozatom Juditról szóló fejezeteiben azért fel fogok még sorolni a hét folyamán annak a tíz embernek, akit még ez is érdekelni fog. (Ha valaki megnézné a korábbi „cserkrisztiános” KSz-bejegyzéseket, láthatja, hogy csak néhány esetben történt meg eddig, hogy egyértelműen a saját pártjára tudott állítani.)

Előadás közben igazi nagy marhaságnak tűnt a hatodik-hetedik ajtó feszegetése, és ennél csak egy dolog látszott még sokkal nagyobb képtelenségnek: minek akar valaki egy olyan embert ostromolni, aki önként nem akar magából semmit megmutatni? (De tényleg, minek?)

A Kékszakállú a kezdésnél most nem tűnt olyan magabiztosnak, mint Luxembourgban, sőt mintha folyton kezdeményezésre várt volna – várakozó álláspontja volt számomra a nyomatékos. Semmit nem fog tenni, ha Judit nem piszkálja, ez szinte biztos – maradnak akkor az előszobában az idők végezetéig. Magányos férfi alakja rajzolódott ki, akiben aztán a szeretetéhség kerekedett felül, és végül ez a szinte kőszobor csak megelevenedett, és megint jöttek a mosolyok, jött a reménykedés az ötödik ajtóig. Az jön át a szerepformálásából, amit egyszer Hollerung Gábor mondott a Kékszakállút elemezve: ez egy melegszívű férfi, „az ilyen típust érdemes keresni”. Nyilvánvaló volt, hogy ez a férfi már nagy lépést tett azzal, hogy öt ajtót kinyitott, ha kényszer hatására is, és megérdemelné, ha Judit ezúttal ennyivel beérné.

Különösen nagy igazságtalanságnak tűnt véres árnyat vető fellegeket emlegetni (a felhőkről csak nem tehet, gondoljunk már bele!), és jogos a finoman jelzett méltatlankodása, amelyet talán az első tíz sorban ülők észlelhettek csak, de ott volt ez a „na, még ez is az én hibám!”-gesztus. Muszáj volt mellé állni. Elfelejtette a kezdeti titkolózást, és valahogy képesek vagyunk Juditra tolni a felelősséget a tönkrement kapcsolatért. (Hiába, a Kékszakállú a manipuláció mestere, amikor elemében van.)

Komlósi Ildikó Juditja valóban nem akar kompromisszumokat, és úgy láttam, hogy ezúttal talán még jobban ragaszkodott a saját külön útjához, összességében kevesebb érintkezési pontot észleltem a két figura világa között, mint legutóbb, ami szintén megfelel a librettónak, de kevesebb reménykedéssel tölt el minket.

Amit szeretek a koncertszerű megvalósításban: nehezebben lehet elvárni, hogy a miniatűr mozgásokat is rögzítsék, így végül kötetlenebb lehet egy előadás, mintha egy megrendezett változatot néznénk. Jelentős különbséget fejez ki a mimika és egy-egy gesztus. Ezen a turnén ezt a változatosságot élveztem nagyon, és erre is számítottam, hogy minden alkalom más lesz, és nemcsak a terem, illetve a napi történések tekintetében.

Ami érdekes még minden előadásnál: a vége, milyen benyomásokkal állunk fel a székünkből.

Míg a Kékszakállú előadások 99%-ánál azt éreztem, hogy most jön a végleges szakítás, a luxembourginál pedig szinte biztosra vettem az újrakezdés lehetőségét, addig ma a két szereplő metakommunikációjából a „bármi lehet” olvasható ki. Ez a Kékszakállú – nagyon jellemzően – marad a saját stílusánál, nem egyértelmű az, amit mutat, hanem ködösít. Leolvasható róla az igen és a nem is, így Judit talán kap még egy esélyt, hogy kitapossa belőle, hogy széna ez, vagy szalma. Már akkor, ha hajlandó még küzdeni – de ez sem biztos.

Majd New Yorkban, a Carnegie Hallban jön a következő közös menetük, április 6-án szombaton, itthoni idő szerint hajnali kettőkor fogják élőben közvetíteni. Ez ugyan halálos időpont, ekkor már szinte mindenki ki van ütve, de aki mégis érez magában elszántságot és van elég megbízható és gyors internet elérése, az próbálkozzon a megnézéssel. (Ha valaki netán fel tudja venni, és megosztaná, az ne kíméljen, nagyon örülnék egy felvételnek.)

Ma este pedig Cser Krisztián kap egy másik Juditot, Vizin Viktóriát, aki feltehetően rá van pihenve a harmadik meccsére (az első kettőről is készült közös bejegyzés), és meglátjuk, hogy az ő küzdelmük miként alakul. Remélem, hogy éjjel már arról írom a nyomhagyó bejegyzést.

 ps. Ha tudok szerezni előadásfotókat, később még bővítem a bejegyzést.

Címkék: Opera Sebestyén Márta BFZ Kékszakállú Komlósi Ildikó Cser Krisztián Vizin Viktória Káli Gábor

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4114731347

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.