Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Kellenek nekünk az ünnepek, amikor ki tudunk emelkedni a hétköznapokból, és kicsit félre tudjuk tenni a saját életünk nyomasztó és megoldhatatlannak látszó bajait. Erre a célra nagyon alkalmasak a Fesztiválzenekar koncertjei, amelyek közül a most következő Bartók-sorozatot néztem ki magamnak. Mielőtt az első két hangversenyről szó lenne, megemlítem, hogy a jövő évi bérleteket április 9-én reggel 9-től lehet megvásárolni, érdemes a zenekar honlapján tájékozódni a lehetőségekről.

54518294 2808712769168810 3428061330219728896 nA szombati élő közvetítésből egy kimerevített pillanat

De most legyen szó a két friss koncertről:

A „nagyon”-nál is jobban vártam ezt a sorozatot, már január elején is azon kaptam magam, hogy a Carmen hallgatása közben is a Kékszakállú egyes mondatainak értelmezése jut eszembe. Ezért döntöttem úgy, hogy bár teljességgel alkalmatlan a március végi időpont, mégis igénybe veszem az anyósom felajánlását, rábízom a gyerekeket, és elmegyek a jövő héten a zenekar külföldi fellépéseire is, pontosabban a három európai helyszínre, és nem érem be „mindössze” a három pesti előadással. Aztán felmerültek további akadályok, amelyek miatt már lényegében teljesen lehetetlennek tűnt a terv, így már képtelen voltam lemondani róla. Nagyjából úgy jártam ezzel, ahogy Judit, látva a hideg és sötét előszobát a hét csukott ajtóval, nem lépett vissza, hanem inkább a nyitogatást erőltette, mert hitt abban, hogy érdemes. (Én legalább rögtön beláttam az utolsó előadás teljes megoldhatatlanságát, és arról viszont még álmodozni sem kezdtem, hogy három napra kimennék New Yorkba. Legyen elég jó a hat előadás is. A Juditoknak is be kellene érnie hat – sőt inkább csak öt – ajtóval…)

Ezt a Judit-féle kezdeti lendületet és lelkes hozzáállást érzem még most is, bár két előadást már megnéztem, és ezek lelkileg igénybe is vettek, de pontosan erre a kimenetelre számítottam. A Kékszakállú nem könnyű szórakozás, ha jó, akkor kicsit minket nézőket is összetör. Viszont mindig más és más. Nézőként is kihívásnak érzem a megnézését, és beszámolok majd a vállalkozás tanulságairól. (Most jön a 3., 4. és 5. - és a darabból vett párhuzamnál maradva (ezek a "jó ajtók", elvileg az emelkedő szakasz várna rám.)

A március 21-i első hangverseny után az volt a legfőbb benyomásom: EGY ilyen koncert is elég ahhoz, hogy az emberben hosszú távra nyomot hagyjon. Ha a zenekar csak ezt az egy fellépést vette volna tervbe, nem éreztem volna a hiányát továbbiaknak én sem. (Ha csak egy ajtó van, Judit is csak egy kulcsot akart volna.)

53456104 1992308544225990 4052318982558973952 nA turné összes állomása - Cser Krisztián facebook oldalának egyik borítóképe

Erősen megrázott ez az első alkalom, előadás után szívesebben ültem volna még tovább csendben a helyemen, nehezen tudtam tapsolni, mert még nem oldódtam fel, és szokásomtól eltérően hazafelé nem kapcsoltam be a zenejátszóm sem. Lehet, hogy igaza van Eötvös Péternek: a Kékszakállú után közvetlenül nem lehet semmit hallgatni.

Már most nyomatékosítom, hogy amit én szűrök le a koncertről, az nem jelenti azt, hogy bárki másnak ne szólhatott volna egészen másról az előadás – ahányan vagyunk, annyiféle háttér és következtetés. És persze az is számít, hogy ki milyen jó akusztikájú helyen ült, és látta-e rendesen onnan az énekeseket.

A mai, azaz szombat délutáni előadáson eltaktikáztam magam. Az első részben túl soknak éreztem a cukorka és papírzacskó zörgetést a környékemen, és az egyébként optimális helyről elültem jobbra előre egy páholyba, ahol két valóban kulturált német mellé kerültem. Ők semmiféle zajt nem csaptak, bár kiderült az is, hogy feliratok nélkül nehezen tudták a darabot követni. Ezzel a helyváltoztatással megtapasztaltam, hogy az a négy-öt ember nem túlzott, aki csütörtökön arról panaszkodott, hogy ezen a részen nem jól hallotta Juditot (azon túl, hogy nem is mindig láthatta), mert helyenként a zenekar valóban elnyomja. Felirat lehet, hogy tényleg kellene, mert a külföldieken túl, akik reménytelen helyzetben vannak egy magyar nyelvű előadáson, lehetnek olyan magyarok is, akik felkészületlenül nézik, netán életükben először, és tényleg nem mindent értenek meg.

Megjegyzem, én bal oldalon, a terem közepe táján csütörtökön nagyon jól hallottam és értettem is, amit Vizin Viktória énekelt, de be kell látni, hogy tényleg nem ugyanolyan benyomásokkal tér haza, aki csak az egyik énekest látta-hallotta jól. Illetve: már megkaptam, hogy nem vagyok igazán jó referencia annak eldöntésére, hogy ki mennyire érthető, tekintve, hogy tudom az egész szöveget kívülről, tehát még az is előfordulhat, hogy csak feltételezem, hogy érthető. Ettől függetlenül én azt hiszem, hogy az énekesnő kifejezetten jól artikuláltan énekelt, viszont a zenekar hatalmas. Bartóknak a hangszereléskor harmincévesen sok tapasztalata nem volt arról, hogy mit bír áténekelni egy énekesnő, ő nehezítette meg a szólisták dolgát. De most már ez van, ezzel a helyzettel kell minden szólistának megbirkózni.

Ugyan tényleg rosszul helyezkedtem, és a karmester mozgásától függően hol láttam Juditot, hol nem, viszont így utólag még inkább örülhetek, hogy a csütörtöki körülmények egészen ideálisan alakultak.

Míg ma sikerült mondhatni tökéletesen kiegyensúlyozott állapotban eljutnom a Müpába, csütörtökön egy meglehetősen zaklatott nap után voltam, amelyet még tetézett az is, hogy a Kékszakállúról készülő darabelemző sorozatomat próbáltam a délután folyamán tömöríteni. (Irreális, hogy legyen akár 50 ember is, aki tényleg kíváncsi legyen kb. 24-30 (?) oldal terjedelemben a darab apró mozzanataira, pontosabban arra, amit én gondolok ezekről, de ha már eszembe jutott, akkor megcsinálom.)

Csütörtökön tényleg nagyon fáradtan érkeztem a Müpába, viszont alighogy kezdetét vette a program első része, szinte varázsütésre regenerálódtam.

full hd

Fischer Iván nagyon jó döntést hozott még két évvel ezelőtt, amikor először összeállította ezt a műsort, amely bevált külföldön háromszor (én Katowicében láttam), és most itthon is próbára tették.

Először román népi táncokat hallhattunk eredeti formájukban a zenekar három művészének (Kádár István, Szabó András, Fejérvári Zsolt) tolmácsolásában, majd elhangzott közvetlenül utána Bartók átirata is a teljes zenekarral. A következő blokkban a zenészekhez csatlakozott Sebestyén Márta is, akit a BFZ hazai közönsége eddig valószínűleg a zenekarral együtt még nem látott fellépni, így az ő jelenléte érezhetően megemelte a hangulatot. Látnivalóan nagyon élvezi azt, amit csinál, és ennek hatása alól mi sem tudunk kimaradni.

Már önmagában az is nagy dolog, hogy a zenekar művészei a szokásostól eltérő zenét is játszanak, ez a sokszínűségre való törekvés látszott a karácsonyi koncert betét-számain is, sőt a nem nagyzenekari projektekből is érezhető, de ezen túl is élénkítő hatása volt a népdalénekesnő közreműködésének. Magyar népdalokat hallottunk tőle, szinte táncházi hangulat kerekedett tíz perc leforgása alatt a Müpában, majd Sebestyén Márta nézővé változva beült a zenekarba, és onnan – jól látható élvezettel - hallgatta meg velünk Bartók „Magyar parasztdalai”-t. Még ezek után kaptunk némi ráadást, székelyföldi muzsikát, amely talán mindkét nap az este legnagyobb sikerét aratta. (Nagyon szívesen fogom ezt az első részt is hatszor meghallgatni, ezt nem érzem kihívásnak.)

Katowicében igazi reveláció volt, a lengyelek is nagyon szerették ezt a kétoldalú megközelítést, a népi dallamok után jobban hatottak a Bartók művek is. Nem volt akadály, hogy nem értették a szöveget és felirat sem segített. Elmondható, hogy a hazai bérletes közönség ugyancsak jól reagált, hatalmas ovációval, és ezúttal egyes dalokon még nevettek is, átjöttek a szövegbe rejtett poénok.

Nagyon kell ez az első rész, amelyik valószínűleg a legkedvetlenebb, valaki más által odarángatott nézőt is energetizálja, a közönséget összerázza, azaz alkalmassá teszi, hogy utána megnézzék a Kékszakállút, amelyik mégis a koncert fő műsorszáma.

Még az első rész kapcsán nem maradhat el annak a megjegyzése, hogy a karmestert és a zenekart is nagyon jó szemlélgetni, ahogy érezhetően érdeklődéssel és élvezettel figyelik kollégáikat és Sebestyén Mártát, és ez azért is fontos, mert, ha mi unatkozó vagy kedvetlen embereket látnánk a színpadon, könnyen elterelhetne minket a zenélőkről. (Láttam már néhány előadást, amikor egy látványosan unatkozó zenekar rengeteget tudott rontani a hatáson.) Számomra persze az nem kis plusz, hogy a tavalyi közösségi héten, amikor három napig együtt tudtam menni a zenekar barokk együttesével, tizenöt zenészt személyesen megismertem, és őket mindig jó újra látni, a nagyzenekar tömegébe elvegyülten is kiragyognak. (Apropó: újabb közösségi hét várható április 12-14 között, és ezúttal lesz ismét egy pesti koncert is!)

A zenekar néha aktívan, kórusként is részt vesz, éneklik a népdalok refrénjeit, majd később a Kékszakállúban hatásosan sóhajtoznak a vár szerepében. Már csak az a mozzanat maradt ki, hogy minket, nézőket szólítsanak fel a közös énekelésre, de nem zárom ki, hogy még egy ilyen fordulat is bekövetkezhet.

Menet közben jutott eszembe, hogy alig voltam idén olyan koncerten, amelyen ne lett volna markáns tényező a közönség köhögése, harákolása, mocorgása, cukorkás papírok csörgetése, nem egyszer ilyesmiről kellett beszámolnom.

Most épp az a megemlítendő, hogy CSÜTÖRTÖKÖN érdekes módon a megjelent kb 1800 ember mind egészséges volt, mert semmilyen kizökkentő hatásról nem tudok beszámolni. Lekötötte a nézőket a műsor, helyenként az volt az érzésem, hogy a levegővételről is elfeledkeztünk. Szombaton viszont a szokásos módon jöttek zavaró hangok, többen is erősen köhögtek, az egész teremben jól hallhatóan. Pedig, ha valaki beteg, és érthető módon így sem akarja kihagyni a koncertet, működő megoldás még a szünetben ELŐRE kicsomagolni a program hosszától függő mennyiségű cukrot (egy órára 4-5 biztos elég), egy papírlapra tenni, és egyenként elfogyasztani. Ahhoz nagyon jó az akusztika a Müpában, hogy egy köhögő akár száz embernél többet is kizökkentsen. (Aki pedig nejlonzsákokat, vagy papírzacskókat vesz elő a piano részeknél, az meg tényleg nem tudom, hogy mit keres itt.) Ma ráadásul – talán az élő közvetítés miatt? – valami technikai zavar is néha előállt, erős sípolás is hallatszott néha.

Ezek a körülmények nyilván mind hozzájárultak, hogy rám a csütörtöki előadás hatott erősebben, de ez nem függött az előadók teljesítményétől, ahogy látszik, őket semmiképp nem minősíti, bár lehet, hogy mégis közrejátszik az első alkalom fokozott lelkiállapota is.

A legnagyobb különbség a két koncert között mégsem a közönség viselkedése volt, hanem az, hogy Fischer Iván egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy ma is vezényeljen, és helyette asszisztense, Káli Gábor ugrott be. A hír már péntek délután nyilvánossá vált, fel lehetett rá készülni.

Káli Gábor egészen fiatal ugyan, de láttam már többször is vezényelni az Operában, egy Don Pasquale és egy Don Giovanni kapcsán is emlegettem, és jó emlékképeimet ma tovább erősítette. Nem aggódtam azon, hogy képes lesz-e felnőni a feladathoz, felmerült viszont bennem, hogy a házigazda szerepet, amelyet Fischer Iván az első rész folyamán betölt a színpadon, ahogy Sebestyén Márta részeit felkonferálja, miként fogja átvenni.

A fiatal karmester láthatóan szintén élvezte a népzenei betéteket, és nem látszott rajta, hogy a beugrás különösebben megterhelő lenne számára, a közönség is elfogadta, bár a műsorvezető szerepben még kevésbé otthonos, mint a karmesteriben, de ettől még rokonszenvesen volt jelen, a koncert gördülékenyen lebonyolódott vele is.

54798966 997408290448513 6877843516941139968 nKáli Gábor

(Fischer Iván karmesteri tevékenységét kevéssé szoktam ezen az alapvetően színházi beállítódású blogon méltatni, pedig lehet, hogy az evidenciákat is le kellene néha írni. Nagyon megnyugtató, ha tudja az ember, hogy ő fog vezényelni, biztosra vehető, hogy igazán kitűnő lesz a koncert.)

A műsor második felében aztán jött a Kékszakállú, amelyik mindkét alkalommal kicsit más volt, ahogy erre számítani is lehetett, még így is, hogy egy nap választotta el őket, és azonosak voltak az énekesek. Amint mondtam, nyilván az is erősen számított, hogy más látószögből néztem a színpadot.

Csütörtökön Fischer Iván a karmesteri pulpituson felénk fordulva mondta el a prológot, míg ma – nagyon jó döntésként -, felvételről volt jelen, így változatlanul az ő hangját hallhattuk ma is. Ez nemcsak a Kékszakállú bevezetéseként volt fontos, de nyilván alig ülhetett a teremben bárki, akinek ne jutott volna eszébe a zenekar vezetőjének hiánya, és ezzel a megoldással kicsit mi is és a zenekari művészek is érezhettük, hogy nem lehet igazi baj, Fischer Iván velünk van. Feltételezhetően nézte az élő közvetítést ő is, és lélekben biztosan a Müpában volt.

Ez a prológ nem elhanyagolható amúgy sem, felkészít minket, várni kezdjük a mesét a régi várról, elengedjük magunkat a hatására, segít eltávolodnunk a hétköznapoktól, és erre a 65 percre tényleg belekerülünk a Kékszakállú világába.

Egy pillanatra mindenki gondoljon bele az alapszituációba, próbálja meg a való életben ezt elképzelni.

Odahív magához valaki, és e meghívás miatt mindent feladsz. Erre bevezet a hideg és sötét előszobába, ahol mindössze hét csukott ajtó van, nincs más kivezető út, de a meghívó mégsem akarja ezeket kinyitni, csak hosszas győzködés után hajlandó. Ebben a helyzetben a logikusan gondolkodó sarkon fordulna, már amennyiben lenne hova visszamennie…- de nincs, hiszen felégette maga mögött az utakat, ráadásul vonzó a meghívó fél, aki egy ponton a bejárati ajtót is bezárja. Így csak a belső ajtók nyitogatása marad és a csalódás, végül a kapcsolat megszakad. Minden áldozat felesleges volt.

Így is rá lehet nézni a műre, amely egyszerű játszmázásnak is tekinthető. Ezzel a zenével és történettel akár nem is feltétlenül gondolunk arra, hogy a valóságban is vannak, akik pont ugyanígy működnek, ha nem is ilyen színpadiasan.

A darab általános viszonyainak fejtegetésére pont azért találtam ki a külön sorozatot, hogy ne az előadásokról szóló bejegyzéseket terheljem túl, tehát jöjjön a lényeg, milyen volt a két szereplő.

A Kékszakállút játszó Cser Krisztiánt most néztem-e szerepében 17.-18. alkalommal, így akár azt is mondhatnám, hogy előre tudtam, hogy milyen lesz. Mondhatnám, de pont az ellenkezője igaz. Ennyi előzmény után pontosan arra számítottam, hogy megint másféle lesz, kiszámíthatatlan. Mindig várom a meglepetést.

Csütörtök este egy olyan Kékszakállút láttam benne, aki – bár rejteni próbálja -, de nagyon élvezi a provokációt, belehelyezkedik az őt elszántan ostromló Judit előtt a komoly, méltóságteljes várúr szerepébe, aki várja a nyaggatást. Elhangzanak a kötelező figyelmeztető mondatok is, mielőtt magukra zárná az ajtót, hogy utólag ne lehessen reklamálni. Őt nézve egészen biztosra veszem, hogy amennyiben Judit felhánytorgatná a csábítást, akkor hárítaná a felelősséget, hiszen direktben nem erőltette Judit szökését, „mindössze” elég érdekessé tette magát ahhoz, hogy a nő saját döntésből hagyjon ott miatta szülőt-testvért-vőlegényt. Ügyes technika, ez a Kékszakállú a manipuláció mestere.

54519247 405519503340660 4702019686152273920 n.png"Lásd, ez az én birodalmam..."

Ez a Kékszakállú úgy vezeti az ajtók elé Juditot, mintha akadálypályát állítana elé. Most először eszembe jutott Sarastróval párhuzamba állítani, csak most nem az van levajazva, hogy a próba alanyának mindenképp nyernie kell, hanem az ellenkezője. Reméli, hogy a nő a várakozásainak megfelelően fog reagálni, a megfelelő mondatokat mondja ki, és kellően lelkendezni is fog a kincsei-virágai láttán. Mintha eleinte még kéretné magát – a korábbi kudarcaira nyilván gondol, nem reménykedik túlzottan-, de aztán bemelegszik, és igyekszik aztán nem tudomást venni a nőben felmerülő aggályokról, és a folyamat sürgetésével (egyszerre három kulcsot ad, a felmerülő kételyekre nem reagál) gyorsan eljutni az ötödik ajtóig. (15 percen belül nyílik ki öt ajtó, míg az utolsó kettőre jut fél óra!) Azt reméli, hogy ez a Judit majd megáll ott, ahova el szeretett volna vele jutni egyébként is, és nem fogja a többi ajtót erőltetni. Túl nagy a taktikázás, halogatás, Judit „ki van éheztetve”, és ugyan a gyorsított várbejárás során így is rájön, hogy nem ilyen helyet/embert szeretett volna, de a kíváncsisága erősebb lesz – a Kékszakállú megint elszámította magát. (Ha kinyitja kérés nélkül a három „jó” ajtót, talán nem így végzi…- gondolhatjuk újra meg újra, de akkor az meg egy másik ember, nem titokzatos, lehet, hogy kevésbé érdekesnek tűnő, bár boldogabb.)

A méltóság, a távolság megtartása végig jellemzi ezt az alakítást, hagyja, hogy ostromolják, mindenáron ezt a szerepet akarja megtartani, érezni a felvett pózt, amelyet magára erőltet. Eleinte nem hagyja, hogy igazi érzelmei eluralkodjanak rajta, pedig valószínűleg az mindent megoldana – a késleltetett vallomás pedig már Juditot abban a fázisban éri, amikor már csalódott. Rossz az időzítés.

A második alkalommal jóval közelebbről néztem az énekest, és lehet, hogy ezen is múlt, de jelentősen nyugodtabbnak, zártabbnak és még magabiztosabbnak tűnt, egytömbből faragott figurának. Szinte egészen mozdulatlan maradt végig, és úgy viselkedett, mint  aki pontosan tudja, hogy mit akar: kialakított világába annak megváltoztatása nélkül beilleszteni Juditot. Ez a szombati Kékszakállú természetesebbnek tűnt, ebben nem éreztem, hogy felvett szerepet játszana a férfi. Egy sima sziklafal jutott róla eszembe, amelyen nemhogy ajtó nincs, de egy kicsi repedés sem, amelybe kapaszkodva a tetejére fel lehetne jutni. Még az is eszembe jutott, hogy ez a Kékszakállú van olyan rendíthetetlen, hogy biztosan képes lesz ellenállni és nem fogja kinyitni a hetedik ajtót. Nyoma nem volt a mai hercegen belső elfojtott zavaroknak, akármiféle kétségeknek. Markáns és élesen körül határolt külön világ az övé, amely persze elérhetetlensége által is vonzó, amelyet Cser Krisztián szoborszerű mozdulatlansága mellett mégis elsősorban igazán gyönyörű basszus hangjával fejez ki. Még ebben a kegyetlen történetben is megnyugtató hallgatni, ez a kompenzáció, amit kapunk, ennek lehet örülni - ez a hang hivatott a mérleget elbillenteni a javára, teszi minden emberi gyengeségével együtt szerethetővé az általa játszott színpadi figurát. Enélkül nehezen lenne megmagyarázható, hogy miért próbálkozik Judit olyan nagyon a megismerésével, miért nem menekül el inkább.

A Kékszakállú és Judit hangsúlyozottan külön világ (szólamaik által is), csak pillanatokra kapcsolódhatnak, és emiatt különösen szerencsés a koncertszerű előadás, amely a két szereplőt a karmester két oldalára állítva végleges elkülöníti. Nincsen remény, már ebben is kifejeződik.

Vizin Viktóriát sem először láttam Juditnak. Bevallom, különösebben nem tudtam szeretni a „dupla-Kékszakállú” előadást annak idején az Operaházban, nem éreztem, hogy megvalósult volna a koncepció ("mutassuk be a darabot külön férfi és női szemszögből"). Azóta viszont az énekesnő tavaly a Senza Sangue-ban felkeltette az érdeklődésemet, aztán júniusban még láttam tőle egy nagyon karakteres Donna Elvirát is Miskolcon, így most aztán még annál is inkább vártam, hogy milyen Judit lesz Cser Krisztián partnereként.

1048958 600051963367853 1558735206 o

Megjegyzendő, hogy évekkel ezelőtt Éder Vera készített róluk egy fotósorozatot, és még 2014-ben volt egy kiállítás Százhalombattán, ahova csak amiatt elmentem, hogy rendesen megnézzem a kinagyított képeket. Általuk megelevenedett egyfajta előadás is. Éppen emiatt elég meglepő kimondani, hogy a két énekes ezt a darabot most énekelte először együtt. (Állítólag valamiben már felléptek együtt, de erre nézve nincs információm.)

Milyen ez a Judit?

Gyönyörű a kék ruha, és gyönyörű az énekesnő is, vonzó szőke királylányt láttam benne azonnal, ahogy megszólalt. Biztosan nem lehet neki ellenállni, ha egyszer beveti magát. És most tényleg bevetette.

Vizin Viktória nemcsak énekesként ad mindent oda, amit csak adhat, hanem a szerepen belül is. Juditja is mindenre kész, alkalmazkodik a herceghez, és ez már a ruha színének kiválasztásában is érvényre jut.

Ránézve és összekapcsolva Fischer Iván prológjával, valóban egy szép királylányt láttam benne, akit eddig kellően elkényeztettek, mindent megkapott az élettől, és ezt is reméli, hogy ez majd így marad tovább. Magabiztosságát jól megalapozták korábbi tapasztalatai. Hisz abban, hogy jó lesz ezzel a herceggel, és hisz a „várfelmelegítési projekt” esélyében is. Őszinte, és nem agresszív, női vonzerejével próbálkozik, csak a mű második felében érezzük, hogy előjön belőle a makacs hisztérika, aki követelőzéssel akar mindent kicsikarni, ha hízelgéssel nem ment.

Szerepformálása alkalmazkodik a librettóhoz, és van benne annyi kislányos báj, hogy elhittem neki, hogy még csak az első vőlegényét hagyta ott, ennyire az élete elején van. Szerencsésen jön ki a lépés, mert Cser Krisztián meglett embernek mutatja a herceget azzal, hogy szinte végig egészen rezzenéstelen, és Vizin Viktória hozzá képest fiatalabbnak tudja magát beállítani arckifejezésének gyakori változtatásával, és néhány kézmozdulat által is. Ennél nem is kell több, nem kell bejárni a színpadot előadás közben, ennyire kevés mozgással is meg tud jelenni a lényeg, bár nyilván ez a nehezebb út. (Nemrég láttam Pataki Szilvia Ópiumkeringőjét, ő tudta még ennyire hatásosan kifejezni magát ennyire eszköztelenül. Hosszú időre nyomot hagynak ezek a megoldások.)

Ez a Judit nagyon bízik a sikerében, és az ajtók kinyitása közben eleinte mintha maga előtt is rejtené a félelmet, amelyet nyilvánvalóan látunk rajta, és az ötödik ajtónál már csak a Herceg nem veszi észre (vagy nem akarja), hogy  megfélemlítette Juditot, ahelyett, hogy bevonzotta volna véglegesen. Ezen a ponton talán a legnagyobb köztük a távolság, ennél eltérőbben nem is lehetne ránézni ugyanarra a helyzetre.

Juditot innen már csak a korábbi elhatározásból származó lendület viszi tovább, mert tényleg nem volt B terve arra az esetre, ha nem sikerül a herceghez beköltöznie. (Abban azért annyira nem lennék biztos, hogy ezt a Juditot a küszöbön fekve fogjuk találni a történet vége után, ahogy ezt a legelső fázisban kilátásba helyezte.)

Judit ledöbbenése igazán hangsúlyos, minden gesztusában, így azokban is, amelyek a félelmét fejezik ki, végig éreztem, hogy van valami igazán őszinte, gyermeki és naiv. Ahogy NAGYON lelkes és magabiztos, utána viszont megint NAGYON fél. Sokkot kap. Az ötödik ajtónál felhangzó magas C pillanatában voltaképp nem történt kevesebb, mint amikor egy magabiztos fiatal lány ráébred, hogy a világ mégsem az ízlése szerint van berendezve, a Kékszakállú vára is más, nem úgy működnek a dolgok, ahogy megszokta, ahogy jól esne. Most meg fog kapni valamit, ami nem egészen az, amilyennek álmodta, és megértjük, hogy ez nyomasztja. De túléli a sokkot, még megy tovább, mi mást is tehetne?

55731025 997408160448526 3288232034173976576 n

Ez az elkeseredés érződik a Könnyek tavának képében is, amely számomra a csütörtöki Kékszakállú csúcspontja is volt. Ebben a tóban már Judit könnyei is benne vannak, akit érezhetően megráz a szenvedés látványa, de mégsem tud visszalépni, nem tud váltani menet közben.

Korábban úgy tűnt, hogy a Kékszakállú van kényszerpályán a titkolózással, de innen már Judit az, aki nem tud egy olyan cselekvésről lemondani, amely nem fogja egyébként sem boldogítani.

Az előadás vége felé jutott eszembe, hogy az egész „kulcsos-játszma” akár kifejezheti azoknak a kényszerből végrehajtott cselekvéseknek a tömegét is, amelyeket szükségesnek látunk, amelyekre minden időnket-energiánkat rátöltjük, és ténylegesen törődni a mellettünk élőkkel nincs már elég idő. Emiatt a történet néhány pontján mégis a patthelyzetet eredetileg létrehozó Kékszakállú mellé tudunk állni, és tényleg örülnénk, ha Judit hallgatna rá és leállna a követelésekkel.

A Kékszakállú előadásában szükségszerűen most is benne volt a kudarc, a kapcsolódás lehetetlensége, és ezért némi kárpótlást csak az előadás színvonala, igényessége nyújtott. Érezhetően mindenki maximalista módon működött közre.

Az első két este után várom a folytatást. A következő alkalmakkor Komlósi Ildikó lesz Judit, majd a hatodik estén erősen remélem, hogy meg tudom nézni Vizin Viktóriát is újra, és olyan helyre tudok ülni, ahonnan ismét végig tudom követni minden rezdülését.

 PS. Bízom a Müpában, minden héten kitesznek egy albumot a hét koncertjeiről, hátha lesz benne még valami használható fotó. A bejegyzésben már így is található két olyan kép, amelyik az élő közvetítésből származik, valaki saját részére készítette, és utólag küldte el nekem, miután e sorokat olvasta. Ha valaki másnak is van még alkalmas fotója, és azt elküldi, köszönettel veszem és felhasználom.

Címkék: Opera BFZ Kékszakállú Fischer Iván Cser Krisztián Müpa Vizin Viktória Káli Gábor

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3214709533

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.