Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Budapesti Fesztiválzenekar 2019. március 21 és április 6 között hét alkalommal fogja eljátszani Bartók operáját. Háromszor a Müpában és emellett még Hamburgban, Luxembourgban, Párizsban és New Yorkban is. Ez késztet arra, hogy ne csak külön posztokban emlékezzek meg az általam megnézni tervezett hat előadásról és fogadtatásukról, de ezen túl összegzem – 7+ részben - a darabbal kapcsolatos gondolataimat, amelyeket az elmúlt években megnézett előadások és a mű gyakori meghallgatása, illetve a diákoknak megtartott Kékszakállú beavatók inspiráltak. Igyekszem elfogadható hosszúságú darabokat kitenni. Ez az első:

Hat év alatt 36+ bejegyzést írtam a darab előadásai kapcsán, melyekben hosszabb-rövidebb terjedelemben elemeztem a szereplők viszonyait is, és most úgy döntöttem, hogy összefoglalom a lényeget. Mindenkit arra buzdítok, hogyha van ismerőse, akiről tudja, hogy abba a szűk rétegbe tartozik, akit mélységében is érdekel a téma, juttassa el hozzá ezt a sorozatot, hátha lesz olyan is, aki reagál, kötözködik, kiegészít, elindulhat egy párbeszéd. A színházi embereket, ha netán az olvasóim között akad ilyen, csak buzdítani tudom, hogy jöjjenek elő a saját verziójukkal, teljesüljön be az évek óta ismételgetett jóslatom a „Kékszakállú-reneszánszról”.

De miért kellene ezek után az eddigieknél több Kékszakállút játszani?

Mert most már könnyen lehet – május 17. után mindenképp.

2019 május 17-én elérkezik Balázs Béla halálának hetvenedik évfordulója, és ettől kezdve nem fogják megkötni szerzői jogok A kékszakállú herceg várát megrendezni kívánók kezét, szabad a pálya. Mindenféle koncepcióban és árnyalattal, zongorával, esetleg bábokkal, netán két énre bomló szereplőkkel, rutinos énekesekkel vagy pályakezdő színészekkel, akármilyen helyszínen előadható. (Csak ne elmegyógyintézetben, ha lehetne…az már volt.)

Az ideális nézői hozzáállásról

Egy Kékszakállú bármilyen lehet, ahogy „a” férfi és „a” nő is sokféle, nincs megkötés. De ahhoz, hogy jó élmény lehessen egy nézőnek az előadás, először el kell engedni a korábbi élményeket: SOHA ne reméljük, hogy bármely korábbi alkalom reprodukcióját fogjuk viszontlátni.

Még azonos fellépők esetén sem lehet ugyanolyan az előadás, hiszen mi magunk is változtunk közben, és nagyon múlik azon, hogyan ültünk be a nézőtérre. Szerencsés, ha nincsenek elvárásaink, hogy milyen legyen a két szereplő az előadásban, jobb, ha nem várjuk, hogy a saját elképzelésünket valósítsák meg a darabról. Minden alkalom úgyis más. Nehéz megtenni, de tényleg úgy kell beülni, mint aki először látja a történetet. Néha sikerül, néha tényleg azt remélem, hogy leálnak az ötödik ajtónál a küzdelemmel, majd csendben elköszönnek, vagy egymás nyakába borulva megnyugszanak, és együtt tudnak maradni. (Utóbbira azért nagyon kevés párosnál volt esély, de megtörtént már, hogy ez tűnt a valószínűbbnek.)

Viszont rá kell készülni arra, hogy éppen megrendezett vagy koncertszerű feldolgozásra megyünk, preferenciáink teljesen úgysem engedhetőek el, és jobb, ha tudomásul vesszük előre, hogy mi vár ránk – van, akinek kell a látvány, és van, akit zavar. A Kékszakállú alkalmas a nyitott nézői hozzáállás gyakorlására, de ebben az esetben, mivel mindössze két főszereplő énekli, ha egy nézőt akár az egyik is zavar korábbi élményei alapján, akkor legegyszerűbb lemondani a megtekintésről, mert ez az opera csak akkor működik igazán, ha mindkét szereplőt el tudjuk fogadni.

Az előadást nézve felmerülhet, hogy „kivel megy a néző”, kinek a szempontjaival azonosul?

A terep a „Kékszakállúnak lejt”, a legtöbb néző kellemesebbnek találja a mélyebb hangokat, illetve Judit szólama helyenként valóban felborzolja a mi idegeinket is, de igazán jó Juditok át tudnak minket állítani a saját oldalukra. Velem nagyon sokszor megtörtént már ez, akkor is, amikor egyértelműen a Kékszakállú miatt vállalkoztam az előadás megnézésére. A darab mégis Judit szemszögéből mutatja be a férfit az előadás nagyobb hányadában, a szöveg kétharmadát ő énekli.

Igazán ideális esetben, ha van egy „igazi” hercegünk és hozzá egy „igazi” Judit is, mindkét fél álláspontja átélhetővé válik. Az, hogy végül hol kötünk ki, az énekesek személyiségén és felkészültségén múlik, láttam egészen érdektelen Juditot is igazi Kékszakállú mellett, és megfordítva is. Az előadás csak akkor hat igazán, ha mindketten alkalmasak a feladatra.

De jó-e, ha úgy istenigazából hat?

Tavaly már ez is felmerült bennem.

A darab hatalmas adag pesszimizmust sugároz, emiatt van, akit taszít, és talán ezt löki el magától az, aki nem szereti. Emiatt nagyon ritka a telt ház,  a néző önvédelmi mechanizmusa beindul, hiszen jellemzően nem azért megyünk színházba, hogy rosszul érezzük magunkat.  Néha éreztem, hogy tényleg „mazochizmus nézni” – ahogy a Senza Sangue mondja: „ragaszkodunk a saját poklunkhoz”, ragaszkodunk ehhez a műhöz is, amely a saját tehetetlenségünkkel szembesít. Patthelyzet jön létre:- ha működik az előadás, akkor azért leverő, ha meg nem, akkor felesleges volt ott ülni, mondhatjuk ezt is.

A nézőnek megfelelő befogadói állapotban kell lennie hozzá, az ő előéletén is rengeteg múlik, miként fogja fel az előadásta zenében nincs feloldás, és valamifajta szenvedéssel feltétlenül jár a nézése, már amennyiben, ha hagyjuk magunkra hatni. Viszont itt van létjogosultsága Illyés Gyula Bartókról írt és ezerszer idézett mondatának: "ki szépen mondja ki a rettenetet, azzal föl is oldja", azaz: az előadás magas művészi minősége az egyetlen igazi kárpótlás, ebbe lehet belekapaszkodni. Ha a férfi-nő viszony megoldhatatlan, akkor is vannak jó énekesek, jó zenekarok, és közös szereplésüket lehet élvezni.

Az előadás kapcsán még fontos leszögezni:

NEM KÖTELEZŐ ELFOGADNI BARTÓK álláspontját a férfi-nő kapcsolatról. 30 évesen, szerelmi bánat hatása alatt írta, ez látszik rajta. Hiába tűnik nagyon hihetőnek a felvázolt reménytelenség, de nem jelenti azt a legjobb előadás sem, hogy TÉNYLEG kilátástalanok az emberi kapcsolatok.

A mű felfogható kinyilatkoztatás helyett elrettentő példának - tanmesének (érezni a didaktikusságát amúgy is) arról, hogyan NE éljünk, KÉT ROSSZ életstratégia, kétféle zsákutca, az elégtelen kommunikáció könyörtelenül tönkretesz mindent. Se a titkolózás, se az összes ajtó kinyitása nem jó megoldás.

Nem muszáj nekünk is „vesztes-vesztes” játszmákban részt venni (lsd. „Ajtók nélkül”), a mű azzal, hogy egy ilyet megmutat, akár segíthet abban is, hogy pont ilyen csapdába ne másszunk bele, még akkor sem, ha vonzónak tűnik.

Még egy személyes megjegyzés: rendszerint hiányérzettel távozom a legtöbb Kékszakállú előadásról. Túl sokat foglalkoztam a művel, ritka kegyelmi állapot, amikor minden tényező stimmel. Részeredményekről számoltam eddig be többnyire – de nem mindig, sőt igazán ki is ütött már az előadás, amikor túl jók voltak a feltételek. (Zárójelben: rosszabb mérlege volt Fodor Gézának, aki egy tanulmányában az összes létrejött Kékszakállú felvételt elemezte és a 13 CD közül egyet sem tudott említeni, amelyik szerinte egészen rendben volt. – Ez a hátránya, ha valaki minden zenei hibát is észrevesz.)

Folytatás következik: Miről szól a Kékszakállú? – Milyen fix pontjai vannak, amelyek bármely feldolgozásban megjelennek?

Címkék: Opera Kékszakállú Cser Krisztián

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5814706580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.