Közös előadást hozott létre az Orlai Produkció, a Hatszín Teátrum és a budaörsi Latinovits Színház, ráadásul egy egészen új darabból, Hanif Kureishi „Vénusz” című vígjátékából, Deák Krisztina rendezésében.
Nyilván van olyan néző, akinek mond valamit a pakisztáni származású londoni filmforgatókönyveiről is híres író neve, és van, akit egyedül a játszó személyek kezdenek el érdekelni. Én az utóbbiak közé tartozom, és meglátva a Bálint András – Takács Kati – Gyabronka József neveket, láttam garanciát arra, hogy érdemes lesz megnézni.
Visszatekintve is csak azt mondhatom, hogy azok képezik az előadás célközönségét, akik a színészekre kíváncsiak, akik mindent meg is tesznek, hogy e vígjáték gyenge pontjait elfeledtessék.
Nekem az egyik első gondolatom az volt, hogy a darabban túl sok a nosztalgia, szinte elborít minket a sok visszaemlékezés és az öregséggel való szembenézés problémája. Ugyan ez mindenkit érint, mert az első csókolom után akár egy 22 éves is beleborzonghat, hogy most már nem olyan fiatal, de bizonyos fordulatok túl sokszor ismétlődnek, és a mű színpadra alkalmazójától és dramaturgjától, Török Tamarától több húzás is jól jöhetett volna.
Húzni persze nem egyszerű, saját szövegből vagy olyanból, amit valaki a sajátjának érez, különösen nem, úgyhogy inkább olyan személytől lenne hiteles ez a megjegyzés, aki mégis képes rá. (A napokban többször "megműtöttem" a Gioconda bejegyzésemet, és biztos vagyok benne, hogy a megmaradt 24 ezer karaktert még soknak fogják találni ugyanígy.)
Török Tamara, aki a Katona dramaturgja és egyben az ELTE Olasz Tanszékének oktatója is, a legnagyobb magyar Goldoni szakértő, én is jártam az óráira, és érzem, hogy a darab egyik vonzereje számára éppen a Goldoni darabrészlet, amelyet a színészek a mű elején próbálnak. Ez a próba-paródia rávezetés a központi történetre, amelyben egy fiatal lány két öregedő férfi életét bombázza szét.
A fiatal lány László Lili, akinek elsődleges varázsa: mellette el lehet feledkezni a halálról és az öregségről, mert magára tereli a figyelmet. Szép és jó alakú, pimasz és lusta, egyáltalán nem kedves, így nem biztos, hogy vonzódnánk hozzá a hétköznapokban (Gyabronka József, mint nagybácsi egyenesen meg akar tőle szabadulni), de nagyon természetes a játéka a színpadon. A szerelem egyébként is vak, így könnyen elképzelhető, hogy a Bálint András által játszott rendező épp miatta veszíti el a fejét. Az más kérdés, hogy ez a probléma a nézőt mennyire köti le.
Brasch Bence a másik fiatal színész, aki Lilivel ellentétben fregoliként az összes létező apró, de dramaturgiailag fontos mellékszerepet eljátszhatja. Nem számoltam össze, hogy hányszor változik át, de nagyon sokszor, és elég jól elkülöníthető alakokat formál, minden esetben feldobja az előadást megjelenésével, mintha vele jobban pörögnének az események.
Ahogy nem tudom, hogy hány alakban láttam Brasch Bencét, úgy azt sem számoltam, hogy hány jelenetből állt az egyrészes előadás. Eltérő hosszúságú, helyenként igazán rövid, máskor elnyújtottnak érződő jelenetek sora követte egymást, filmekre emlékeztető vágástechnikával, ami nem meglepő, hiszen Deák Krisztina filmrendező eredetileg. Túl sok átrendezésre nem volt szükség, a színlapon megjelölt titokzatos „Iksz Ypszilon” praktikus teret hozott létre, de azért elgondolkodtam, hogy hogyan néz ki mindez Budaörsön, ahol több hely áll rendelkezésre. Ugyan ott is ennyire szűk keretbe van tömörítve a játék, vagy az egyszerűség kedvéért legyártották oda külön, nagyobb méretben?
A hangsúly valóban a színészi játékon van, és igen, aki tényleg szereti a már felsorolt színészek többségét, az nem jár rosszul az előadással.
Néztem Bálint Andrást, Gyabronka Józsefet és Takács Katit, ahogy a múltjukról, az öregedéssel kapcsolatos félelmeikről beszéltek, és – sajnos vagy nem – elkezdtem visszaemlékezni én is, mégpedig arra a rengeteg előadásra, amelyekben éppen ezeket a színészeket láttam. Az utóbbi harminc évem lényeges részei ők, az a Radnóti Színház, amelyiknek még Takács Kati is a része volt, elég gyakran eszembe jut.
Ebben az előadásban különösen élveztem a váltásokat, azt a rugalmasságot, ahogy a színésznő egyik pillanatról a másikra egészen más hangon képes hozzánk szólni. Helyenként eltartja magától a figurát, szinte karikatúrát csinál belőle, de aztán egy fél pillanat múlva lehalkul, és olyan, mintha az igazi önmagát adná. Benne van ebben az idősödő színésznőben, amit játszik sok fájdalom, tapasztalat, és legfőképpen a képesség, hogy mindezt a megszépítő távlatból és a keserűségeken túllépve, eleganciával szemlélje. Szeretettel képes bánni azzal a volt-férjjel, aki annak idején a kisgyerekekkel magára hagyta, és ezt el is hisszük neki. Nekem az ő alakítása volt az előadás legfőbb értéke, de örültem persze partnereinek is, akik szintén láthatóan mindent megtettek, amit a darab keretei között lehetett.
Az előadás ezek után mindkét helyszínen műsoron lesz, Budaörsön és a Hatszínben is, és később nyilván vidéki vendégjátékokon is. Legközelebb március 18-án, amelyre jegyek korlátozott számban még kaphatóak.
PS. A fotók a Budaörsi Színház oldaláról származnak, a színészek Szakács Györgyi jelmezeit viselik.
