Ez még nem a részletes Gioconda-ajánló (márc. 10-én teszem majd ki, addig még lesz négy előadás is), sőt nem is a győri Figaro  második posztja.(Az itt olvasható.)

Viszont a két előadás együttes hatása alatt állva egyetlen gondolat a nézői csapdákról, amelyekbe talán nemcsak én futok bele gyakran.

Gioconda - Cser Krisztián - Gál Erika - Kissjudit Anna - Sümegi Eszter

A tavalyi Álarcosbál bevezetőjében már merengtem a „modernizált” és a „hagyományos” rendezések közötti különbségről, nem ismétlem meg a részleteket.

Ahhoz, hogy egyáltalán esélye legyen annak, hogy jó élménnyé váljon egy előadás, a nézőnek valóban tudatosítania kell magában, hogy MÁS NÉZŐI MAGATARTÁS szükséges az operát elsősorban a hangokra és a látványra, kevésbé a színészi játékra építő „hagyományos” rendezésekhez, és más azokhoz, amelyek elsősorban színházként kezelik a műfajt, és az énekesektől ugyanolyan kidolgozottságú színészi játékot várnak el, mint a prózai színházakban.

A rendszeresen operába járók véleménye azt tükrözi, hogy kevesen vannak, akik egyértelműen ne állnának az egyik oldalra. Tömegek vannak, akik a műfajtól valóban elsődlegesen a szép ruhákat, díszletet várják és jó hangú énekeseket, viszont taszítja őket az, ha például a rendező életszerűvé akarna tenni egy helyzetet. Ha az énekes elég jó és nagy volumenű hanggal rendelkezik, akkor nem várnak tőle többet, mint az ún. „lefúrt lábú éneklést”, sőt zavarónak veszik, ha bármiféle „nagyobb amplitúdójú” színpadi akció is csatlakozik ehhez.

Ugyanakkor van egy másik réteg, akik szeretnék, ha az opera önmagán túl mutatna, hozzászólna valamilyen aktuális témához, és átélhető történetet elevenítene meg, mégpedig természetesen viselkedő emberekkel. Nekik ehhez képest a látvány is kevésbé számít, és ha hiteles a színészi játék, akkor az sem baj, ha az énekes hangi kapacitása valamivel szerényebb, mert ettől még élvezhető lehet a történet.

Azt, hogy valóban élesen elválik egymástól a két befogadói csoport igénye, az Operaház főigazgatója is felismerte, emiatt vetette fel az Eiffel csarnok bokrétaünnepélyén, hogy a műsorban is feltüntetik az előadás stílusát, tudja a felkészületlen néző is, hogy mire számíthat.

A Gioconda az első, míg a győri Figaro a második típusú előadások közé tartozik, és nyilvánvalóan mindkét esetben a közönség igényéhez való igazodás határozta meg azt, hogy a rendező miként dolgozott. Almási-Tóth András rendezői pályáján éppen ez volt az első eset, amikor „hagyományos” előadást rendezett (víz ide vagy oda), zeneakadémiai vizsgái mind a „zenés színház” típusba tartoznak, és most az, hogy ennyire maximálisan énekesbarát produkciót hozott létre, a hangok kiemelésére törekedett, és nem tette át a cselekményt a mi korunkba, részben annak tulajdonítható, hogy az Operaház valóban törekszik a hagyományos rendezések kedvelőinek igényeit is figyelembe venni, illetve tudomásul vette, hogy a Gioconda átültetése más korszakba/közegbe túl nagy (és felesleges?) beavatkozás lenne.

A Figaro esetén pedig, amely vidéki turnéra készült, Szabó Máténak gondolnia kellett arra, hogy a színházhoz szokott, de túl sok operával nem találkozó közönséget ne terhelje meg túlságosan, az előadás stílusa ne térjen nagyon erősen el attól, amit megszokhattak már. (Az ő zenés rendezései jellemzően ilyenek, ilyen lett az Erkelben nemrég ismét játszott Olasz nő Algírban is, de néhány ponton ez megfelelhet a hagyományos rendezések kedvelőinek is.)

Figaro házassága - Kendi Lajos - Schwimmer János

A nézőnek talán nem ördöngösség tudatosítania magában, hogy melyik típust szereti a kettő közül, vagy vannak-e még extrém elvárásai is, pl. izgalmas látványt, tökéletes színészi játékot vár ÉS nagy hangot is minden énekestől. Ha ennek ellenére úgy dönt, hogy a várhatóan a tőle idegen stílusban készülő előadásra mégis beül – pl. mert bérlete van, és abban keverve adnak mindent, vagy netán van benne olyan szereplő, aki miatt feltétlenül látni akarja - , akkor a saját érdekében meg kell tennie, hogy áthangolja magát, alakítja az elvárásait, mert ha nem, akkor valami olyat fog számon kérni egy előadáson, amelyet az nem is akart adni, és elkerülhetetlenül csalódik majd.

Vannak operát nagyon erősen kedvelő ismerőseim, akik éppen túl magas igényeik miatt maradnak az operacsatornák képernyői előtt, nem akarnak semmilyen területen kompromisszumot kötni, így viszont rendszerint elesnek az ÉLŐ előadás élményétől.

Ezt azért írom le, mert én is a saját elvárásaim legyőzésével küzdök folyamatosan a "hagyományos" rendezések befogadása esetén, egyértelműen a második típusba sorolható előadásokat szeretem nézni, és ha sem a darab, sem a rendező, sem a fellépő énekesek nem kiemelten fontosak számomra, akkor kerülöm is azokat, amelyeknek a STÍLUSA miatt nem én vagyok a célközönsége. (Túl nagy a kínálat Pesten, van elég olyan előadás, amelyik egy adott nézői réteget céloz meg, nem feltétlenül kell még azon is dolgozni, hogy másoknak készült produkciókat be tudjunk fogadni.)

Amennyiben „muszáj” megnézni mégis, akkor viszont jönnie kell ennek a tudatosítási folyamatnak, és a ráhangolódásnak. A néző – ha nem a távolmaradást választja, ami egy valódi lehetőség – jobb, ha előre végiggondolja, hogy mire számíthat, például a Gioconda esetén valóban lesz szép díszlet, látványos táncbetét (részben vízben!), jól éneklő, dekoratív ruhákba öltöztetett, de a színpadon kórusként is viselkedő énekkar, több igazán nagy hanggal rendelkező énekes, akik bravúrosan fognak énekelni, de eközben nem felejtjük el, hogy (pl.) éppen Sümegi Esztert hallgatjuk, a HANG nyer meg minket, ha nem állunk ellen, és nem várunk kisrealista módon kidolgozott alakítást.

A zenés színházi rendezések esetén viszont leginkább azt kell lenyelni, hogy nem lesznek korhű jelmezek, nem biztos, hogy látványos a díszlet, (sőt az is lehet, hogy rossz lesz nézni), illetve elképzelhető, hogy a színészi játékra is képes énekesek közül nem mindenki rendelkezik olyan hanggal, amellyel az adott előadást látvány és játék nélkül is szívesen hallgatnánk.

Persze vannak ritka kivételek, amikor egy előadás ad szinte mindent (lsd. Olasz nő), de olyan nincs, hogy legalább egyes rendezői ötletek ne zavarjanak meg valakit.

Ami megoldás, az a többször nézés, hiszen, ha valaki talál egy előadásban néhány értékes pontot, amelyek valóban megfogják, akkor a ráfordított idő-energia hatására egyre több ilyen eleme lesz az előadásnak, és a néző is bevonódik. Úgy jár, ahogy a produkció alkotói, akik annyira azonosulhatnak az általuk végzett munkával, hogy már nem látják a gyenge pontjait sem, vagy ha látják, nem érzik zavarónak. (Azért néhány eset van, amikor 10+ megtekintés mellett sem tudtam a rendezői koncepció hiányait figyelmen kívül hagyni, de ez a ritkább, egy idő után már csak azt veszem észre, amit szeretek az előadásban.)

Akármilyen gyengének is vélünk egy produkciót, mindig találhatunk benne néhány olyan elemet, amely miatt érdemes volt megnézni, és ha mással nem, tanulsággal járhat, illetve kiemel más előadásokat utólag is.

A két példának hozott előadás esetén az elsőnek a darab miatt biztosan nem vagyok a célközönsége, ezt már júniusban tudtam, mégis sikerült már a második alkalomra ráállni a hullámhosszára, míg a Figaro esetén nem kellett sem a darab, sem a rendezési stílus miatt akadályokat legyőznöm magamban már, így ez az első nézésnél jó élményt adott. (Ez az áttörés 13 éve történt meg, akkor úgy hatott rám egy Figaro, hogy előzetesen 15 évig nem szerettem a darabot. Ez is jelzi, hogy ha a néző próbálkozik, előbb-utóbb csak rá tud hangolódni szinte bármire.)

De ez az én esetem, nyilván a hagyományos előadások kedvelői éppen fordítva lennének.

Rákészülni, tudatosítani mi várható, elfogadni azt, majd beülni az előadásra - ennyi kell mindenképp.

ps. Várom a bármilyen előjelű megjegyzéseket...- tegnap fontosnak éreztem, hogy ezt kitegyem, megfontolásra, nem kinyilatkoztatásként.

ps. 2021.február 21.

Közel két évvel a fenti poszt után, az Operaház új, modernizált Don Carlosának online bemutatója után ismét előkerült ez a kérdés. Már a bemutatót megelőző kommentekben is többen számonkérték, hogy miért nem tartják meg a régi rendezést...

A fentiekben leírt kétféle nézői igény és kétféle nézői magatartás gyökere feltétlenül abban lehet, hogy van, aki elfogadja azt az operától is, hogy a világot olyannak akarja bemutatni, amilyen - szépítés nélkül, míg mások elvárnák, hogy az opera feltétlenül emeljen fel, idealizáljon. (Van, aki más művészeti ágaktól is ezt várja.) Feltétlenül van ez a kettős igény, és sokkal jobb, ha valaki felismeri, hogy ő melyiket szeretné. Emiatt óhatatlanul is saját magunk korlátozzuk azt, hogy milyen művek, előadások töltenek el minket örömmel. Van az az eset is, amikor valaki ténylegesen azért néz meg valamit, hogy a régebbi élményeit felelevenítse. Sajnos, nem leszünk már fiatalabbak, a régi előadásokkal, ha azok egykor tetszettek, az újabbak ezért is tudnak nehezebben versenyezni...