Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Folyamatos hóesésben, mínusz tíz fokban mászkáltam a hétvégén az egyébként igazán otthonos Vilniusban, amelyhez Cser Krisztián dupla Kékszakállúja adta az apropót, aki immár kilencedik Juditjával, a litván Inesa Linaburgytėval énekelt Káel Csaba rendezésében.

Az első előadásra egészen megfelelő befogadói állapotban mentem, nyitottan, és az új város, új színház megismerésének lehetősége miatt kellő lelkesedéssel. Másnap a hősiesség fogalma nemcsak Cser Krisztián előző napi alakításáról, hanem saját újranézési gesztusomról is eszembe jutott, szinte harctéri tudósítónak éreztem magam. Most először örültem a Herceg helyett is, hogy Bartók nem írta hosszabbra ezt az ajtónyitogatási procedúrát.

Extrém nézői kaland volt, egymástól is markánsan eltérő kétféle Kékszakállút láttam, és a tanulságait most igyekszem röviden megörökíteni.

Melynbarzdis 190125 010

I.Bevezetés - Vilnius, a döntés és körülményei

Vilniusról több mint harminc éve Boguslawski jut eszembe, mégpedig Spiró György darabja miatt (Az imposztor), és azóta szerettem volna látni a várost. Nyáron az opera észt turnéja kapcsán, majd 2018 szeptemberében gondoltam komolyan rá, amikor megtudtam, hogy Káel Csaba két magyar énekessel rendezi meg a Kékszakállút, mégpedig a nekem is már „jól bevált” Szántó Andreával és Cser Krisztiánnal, azaz két igazán alkalmas énekessel, akik együtt is jól érvényesülnek. (Eddigi összes (35) Kékszakállú-bejegyzés itt,)

Az előadásfotók alapján egyértelműen látszott, hogy egy vetítésre alapító, erősen látványközpontú rendezés ez, amely feltétlenül alkalmas keret lehet megfelelő (!) énekesekkel arra, hogy a darabot nem ismerő közönség érdeklődését felkeltse, márpedig Vilniusban ilyenre volt szükség a mű ősbemutatójához.

Sem a szeptemberi, sem az októberi alkalomra nem voltam még Kékszakállú-nézésre alkalmas állapotban, viszont december elején láttam a Müpában egy igazán minőségi módon megrázó Kékszakállú előadást, amelyben egy született Judit (Fodor Bernadett) volt Cser Krisztián partnere, és az arról szóló bejegyzés megírása közben merült bennem fel, hogy voltaképp ez a vilniusi is érdekelne, még akkor is, ha több tényező ellene szól (a rendezés jellege, külföldi Judit, nagy hideg). (Utóbbi három nadrággal áthidalható volt, Vilniust megszerettem így is.) Megjegyzem: egy előadásnak sosem árt, ha a néző nem túl nagy elvárásokkal ül be, akkor sokkal nagyobb esélye van a kellemes csalódásnak.

Melynbarzdis 190125 020Az V. ajtó

II.A közönség

Vilniusban ez a rendezés jelentette a legelső alkalmat arra, hogy Bartók két egyfelvonásosát a helyi közönség láthassa. Ez kétségtelenül eredmény, Bartókot játszottak és volt rá érdeklődés is. A szeptemberi kettő és az októberi egy előadás után most ismét egészen tele volt a litván nemzeti operaház mindkét nap, ráadásul nagyon vegyes közönséggel, minden korcsoportból nagyjából arányos eloszlásban. Kellemes hangulatú a színház, elegáns és segítőkész jegyszedőkkel. Mindkét este állótaps alakult ki, amely nem volt túl hosszú és erős, és utána gyorsan mindenki el is indult a ruhatárba, ahol rendezett sorokban, tolakodás nélkül várták a kabátokat. (Ez azért említésre méltó, rendkívüli lenne otthon, és tudom, nehéz elhinni, de kétszer is láttam, tényleg így volt.) Sajnos nem beszélgettem ezúttal nézőkkel, az lenne pedig a lényeges, hogy a darabbal most először találkozók milyen élményekkel távoztak, hiszen ők voltak a célközönség.

IMG 20190125 134606Nem a Kékszakállú vára, hanem a színház

III. A csodálatos mandarin - szamuráj

Az este A csodálatos mandarinnal indult, amelyet Krzysztof Pasztor hagyományos jellegű koreográfiájával mutattak be. A szereposztás eltért a két napon (mindössze két azonos fellépő volt a 12 táncos között), de mindkét esetben jó felkészültségű művészeket láttam, akik alkalmasak voltak arra, hogy Lengyel Menyhért történetét jól követhetőnek elmeséljék. Pesten, ahol számos verzióban látható volt a mű az elmúlt évtizedekben, ez a megvalósítás különösebb visszhangot nem váltana ki, de a közönség széles rétegei szeretnék nálunk is. Láttam már jóval feszültebb és szuggesztívebb előadást, de a két egyfelvonásos közül mindkét napon a balett volt az, amelyik EGÉSZEN rendben volt.

(A pénteki előadás eleve egy tehertétellel indult, operaénekeseknek és balettművészeknek adtak át díjakat Vilnius 700. születésnapján, köztük a szombati mandarinnak is, Jonas Lauciusnak.)

A két egyfelvonásos díszlete (hatalmas keretek, kinyíló hátsó ajtó) és a Mandarin, illetve a Kékszakállú jelmeze (szamuráj-ruha) összekötő kapocs volt az este két része között.

Melynbarzdis 190125 026

Egy fb-kommentből és a képekből tudtam meg még szeptemberben, hogy mind A csodálatos mandarin, mind a Kékszakállú címszerepére egy szamuráj-jellegű figurát képzelt el a rendező. Egy ideig azt is hittem, hogy a két karaktert olyan szinten köti össze, hogy ugyanaz is játssza a kettőt. (Egy jó mozgáskultúrájú énekes, megfelelő rendezésben elegendő próbaidő alatt (!) meg is tudná valósítani, láttam már olyan koreográfiát, amelyben a mandarin alig mozgott, és a jelenlétével hatott. Cser Krisztián is alkalmas lehetett volna egy ilyen nagyszabású koncepcióhoz alapnak, bár az „elég próbaidő” minden előadásnál szűk keresztmetszet, és „idegenben” még lehetetlenebb vállalkozás lett volna egy mozgásszínházi jellegű komplex produkciót megfelelő minőségben előadni.)

Persze nehéz lenne azt mondani, hogy a Mandarin és a Herceg igazán hasonló jellegű karakter, de a pusztítás és önpusztítás mindkettőről eszünkbe juthat, ha másként is. Az első esetben a halálnál is erősebb testi vágyról, a másodikban pedig lelki traumákat okozó játszmázásról van szó. (A Kékszakállú vesztes-vesztes játszmájáról még 2014-ben írtam először, és alaposan.) A herceg harcos (is), a két első ajtó (kínzókamra, fegyveresház) kapcsolódik az erőszakhoz, és különösen a második előadást nézve dominánsnak is érződött éppen ez az oldala – a „milyen nagy kegyetlen vagy te” kiemelődött.

 Melynbarzdis DSC 9979 180928 035@2000px

IV. Judit - Inesa Linaburgytė

A Kékszakállú előadásokban eddigi tapasztalataim szerint mindig Judit az aktívabb fél, ő az, aki valamit akar, a szöveg kétharmada is az övé. Magyarul nem tudó énekesnek szörnyen nehéz lehet ezt megtanulni. Eddig két német anyanyelvű művészt is láttam a szerepben (Milánóban és Bécsben), és a kiejtési problémákra sikerült is koncepciót gyártanom: Judit valóban mindenre elszánt, még a herceg nyelvét is megtanulja, de persze nem tökéletesen, és ez is jelzi a teljes ráhangolódás és a kapcsolódás lehetetlenségét. A borítékolható kudarc jeleként értelmezhető a nyelvi akadály is.

Feltételezem, hogy amikor Vilniusban a darab eljátszására először gondoltak, akkor a műsorfüzetben is feltűntetett helyi művészekkel számoltak. Egy énekesnőnek pályája fontos állomása lehet Judit szerepe, és lehet olyan színház, amelyik számára fontos, hogy művészeit újabb – nekik megfelelő – kihívás elé állítsa. Nem lepne meg, ha éppen a helyi Turandot kedvéért jött volna létre ez a Bartók-ősbemutató.

Inesa Linaburgytė hangját hallgatva egyértelműnek tűnik számomra, hogy jelenleg egészen alkalmas lett volna arra, hogy kottából, koncertszerűen elénekelje a szerepet – a magas C-je is szépen megvolt, és a hang volumene is elég, hogy a nagyzenekart áténekelje. Ez a rendezés viszont nem rá lett igazítva, hanem Szántó Andreára, aki szeptemberben a képek tanúsága alapján illúziót keltően jelenhetett meg Juditként, ahogy tavaly februárban egy másik Káel Csaba rendezésben is a Müpában. Nem Inesa Linaburgyté alkatának való mozgássorokat terveztek, így gesztusai komikusnak tűntek helyenként, és a mellettem ülők – különösen a pénteki előadáson – elég sokat nevettek, nem jöhetett át a férfi-nő kapcsolat tragikus volta. A darabbal most ismerkedők számára az énekesnő játéka elidegenítő effektként is hathatott, közel volt a paródiához, és a számára előnytelen jelmez sem segítette. (Néha azt gondolom, hogy ez nem is baj, nem szabad komolyan elhinni Bartóknak, hogy lehetetlen a kapcsolódás a másik emberhez, jobb nekünk, ha azt gondoljuk, hogy csak mi vagyunk lúzerek.)

Amennyiben helyi néző lennék, azt hiszem ennyi észrevételnél meg is állnék. Jelen esetben viszont hátrányos helyzetben voltam: értettem a szöveget, sőt a teljes librettót is tudom kívülről, hiszen nemcsak 40+ megtekintésen vagyok túl, de a darabot gyakran meghallgatom, így még az is feltűnik, ha két szó sorrendje felcserélődik.

Melynbarzdis DSC 9115 180927 102

Ezzel a háttérrel viszont azt kellett tapasztalnom, hogy az énekes nem volt felkészülve a debütálására. Ennyi hibát még soha nem észleltem senkinek az előadásában, hiába láttam 3400-nál több produkciót, ez most a negatív csúcs volt. Nemcsak kihagyott szavakat és mondatokat, énekelt helyenként inkább halandzsát, de a második nap akkorát ugrott, hogy rutinos partnere is kénytelen volt kihagyni a saját szövegéből. A zenekar – meglepő módon – szintén megoldotta az ugrást, és szinte biztos vagyok, hogy a helyi nézők nem észleltek zökkenőt. Magyarul értő hallgatónak viszont akkor is feltűnhetett, hogy sokszor értelmetlen párbeszédeket hallgatott, ha most találkozott először a darabbal. Ami számomra érthetetlen: hogyhogy nem jött rá előadás előtt akár egy nappal senki (korrepetítor?, karmester?) aki észlelve a szövegtudás alapvető hiányosságait, lemondassa a fellépést, és mégis visszahívják a már bevált Juditot. (Visszagondolok egy nem is olyan régi Triptichon előadásra, amikor a főpróba után ez megtörtént ennél jóval kisebb problémák miatt.Van az a helyzet, amikor valaki nem készül el, de egy színház, ha ad magára, nem mehet egy adott szint alá, még akkor sem, ha a nézők többsége nem észlelné, hogy a főszereplő nem tudja a szövegét.)

Nyilván nem lehetett elég próba, de ez mindenhol így van, az énekeseknek manapság egyedül kell megtanulni a szerepet, felkészülni az előadásra. Kemény világ ez, nagy a verseny, ha egy operaház Kékszakállút akar bemutatni, akkor lehet, hogy energiatakarékosabb, ha egyszerűen hívnak rá olyan magyar énekest, aki beénekelte a szerepet, bár a bécsi előadás példája mutatja, hogy nem lehetetlen külföldiként sem az, hogy korrekt módon és érthetően hangozzon el a szöveg.

V.A két szereplő viszonyának értelmezése

Ezzel a félkész Judittal és egy professzionális herceggel ment le ezúttal a darab, és egészen biztos, hogy a rendező eredeti hangsúlyai eltolódtak. Még a két előadás között is érzékelhető volt felfogásbeli különbség, nem is kevés.

A darab jellemzően arról szól, hogy két egymáshoz vonzódó ember próbál a másikhoz saját kommunikációs stratégiájának megfelelően közel jutni, de csak pillanatokra kerülhetnek azonos hullámhosszra, törvényszerűen kudarcot vallanak. De szeretnek, próbálkoznak, majd csalódnak és a végén marad a magány. Ha csak a magány van azonnal az első pillanattól, akkor kevésbé izgalmas az egész.

Melynbarzdis 190125 007

Mi lett ebből Vilniusban, Káel Csaba nem Inesa Linaburgytéra kidolgozott rendezésében, a szövegtudási problémák és a két énekes eltérő felkészültségi szintjéből következően?

Kétféle történetet raktam össze a látottak alapján.

Az első előadáson úgy tűnt, hogy a herceg nyilván részegen (vagy hirtelen ötletből) szedhette össze a nőt, akiben látott valamiféle előnyöket (örökösnő?) és az előadás során fokozatosan ébredt rá, hogy nem illenek össze, nem tud vele mihez kezdeni, és egy idő után már sietteti a búcsút. (Arra, hogy egyszerre három kulcsot ad át, így megvan az alkalmas magyarázat, bár valószínűleg ez a pénteki herceg legszívesebben azonnal kinyitotta volna mind a hét ajtót, ha ez garanciát jelent arra, hogy végre egyedül maradhat megint.) Ezen az előadáson még megjelent néhány kedves gesztus, próbált udvariasan megválni a vendéglátó a nemkívánatossá váló hölgyvendégtől. Judit persze nem vett észre semmit, nyugodtan követelőzik. A két szereplő között ennek ellenére egészen apró pillanatokra mintha megszületett volna valamiféle kapcsolat, de tényleg csak pillanatokról lehetett beszélni. A két ember egymás mellett elbeszélése valóban inkább komikus volt, bár nem tanulság nélküli. (Nem kizárt, hogy az emberi kapcsolatok jellemzően ilyenek, nem jutunk egymáshoz közel, nem értjük meg egymást és ez annyira szürkén átlagos, hogy fel sem tűnik, annyira érdektelen. Ebből az előadásból ilyennek tűnt legalábbis.)

Melynbarzdis DSC 0017 180928 056@2000px

A második előadás merőben másként alakult, és ennek köze lehetett ahhoz, hogy a basszista ekkor már tudhatta, hogy nem számíthat a partnerétől biztos végszavakra sem. Ez a szombati herceg már észnél van, az első másodpercben tudja, hogy rossz döntést hozott, kár volt meghívnia Juditot, semmi köze hozzá. Soha nem is volt. Az első pillanattól azon dolgozott, hogy lezárja a kapcsolatot, és elérje, hogy Judit ürügyet szolgáltasson ahhoz, hogy kirakja. Cser Krisztián hermetikusan elzárt Kékszakállút játszik, aki biztosan megközelíthetetlen, sokkal magányosabb, mint bármilyen korábbi előadásában, amelyikben láttam. Egyet tudunk vele érteni, jobb neki egyedül, mint egy nem hozzávaló partner társaságában, de különösebb vonzalmat nem keltett ez a hideg herceg. Egyetlen kedves gesztust nem tudott belőle kicsiholni Judit, bár most is éppen olyan naivan próbálkozott, mint előző nap, semmit nem érzékelve a valódi helyzetből. (Az azért tragikus lenne, ha az énekesnő azt sem érzékelné, hogy nem azt énekelte, ami a kottában van, de a játéka alapján ezt sem zárhatom ki.)

Hallottam olyan Kékszakállú-előadásokról, amelyek a legendához kapcsolódva kriminek játsszák a történetet, amelyben nem „A férfi” és „A nő” bonyolult lélektani drámája jelenik meg, hanem egy sorozatgyilkost látunk akció közben.

Igen, ezzel a két énekessel most ez lett volna a járható út (ha ez kevésbé érdekes is), a legendához még soha nem éreztem egyetlen Kékszakállú-interpretációt sem ilyen közelinek. Ez a szombati Kékszakállú trófeagyűjtő kéjgyilkosként viselkedett, aki érzelmek nélkül szedi össze a nőket, meghívja magához azokat, akik elég ostobák, és mindet gondolkodás nélkül megöli. Ez a férfi nem 4, hanem 44, de akár 444 hasonlóan futószalagszerű kapcsolaton és egyéjszakás kalandon esett már túl, régen kiégett közben, érzelmei egyáltalán nem maradtak.

Ahogy az előadás végén a Herceg Judit mögé állt, szinte vártam is, hogy elővegyen egy kést, és elvágja a torkát – az előadás hangulatához ez a gesztus remekül illeszkedett volna.

Amint látszik, mindkét előadás a mai világban létező kapcsolatokról szólt így is, még ha nem is a rendezői/szerzői szándékot megvalósítva, de az a bökkenő, hogy a darabnak a leglényegesebb része lúgozódott ki, maga a küzdelem egymásért, a szerelmi szenvedély. Ennek a hiányát szerintem a helyi közönség is észlelhette, akikre intenzíven nem hathatott egy olyan férfi története, aki csak sorra begyűjti a nőket, használja, majd eldobja őket. Ahhoz, hogy ezt a kapcsolatot mélyebbnek lássuk, feltétlenül szükséges lett volna egy IGAZI Judit is.

IMG 20190125 134736A színház plakátja az épület előtt

VI.Levonható tanulságok

Nagyon nem mindegy, hogy milyen a játszótárs, az opera csapatjáték, akárcsak a színház és az énekes nagyon ki van szolgáltatva, nemigen válogathatja meg senki, hogy kivel énekel.

A hétvégén Vilniusban kétszer is megtapasztalhattam, hogy egy igazán professzionális művész képes egy előadást megmenteni úgy is, hogy nem a rendezéshez illeszkedő, ráadásul felkészületlen partnert kapott. Cser Krisztián fegyelmezetten, alázatosan küzdött, minden energiáját bevetve, és nyilván tudva, hogy egyedül mégsem játszhatja el a darabot, nem lehet igazán jó az előadás, akármit is tesz. Ennyiben hasonlított helyzete a mindenkori Kékszakállúhoz, aki szintén kudarcra ítélve csinálja végig a vártúrát Judittal. Büszke voltam rá, hogy igazán jól elénekelte a szerepet, éppen úgy, mintha méltó partnere lett volna hozzá, és nem érzem elhibázott döntésnek utólag sem, hogy kiutaztam miatta Vilniusba, sőt ez az extrém kaland ismét megerősített abban, hogy érdemes tovább figyelni pályájának alakulását. (Ha nem megyek sehova, csak a január 23-án játszott Esztergomi misét néztem volna meg a Müpában (ezúttal remek kollégákkal, Horváth Istvánnal, Wiedemann Bernadett-tel és Horti Lillával), ezt a megerősítő szerepet az is betölthette volna, az a koncert igazán jól sikerült.)

Ezek után nekem (és szerintem neki is) felértékelődtek a „régi asszonyok”, a korábbi nyolc Judit, akik közül az utóbbi időben leginkább Komlósi Ildikóval, Fodor Bernadett-tel és Szántó Andreával lépett fel, akik szintén mindig odateszik magukat, élik a szerepüket. Nemsokára jönnek az újabb Kékszakállú előadások a Müpában, azokra lehet felkészülni...

PS. 1. Plusz tanulság - a partner-témáról:

A színészek nincsenek döntési helyzetben, azzal dolgoznak, akit odaállítanak melléjük. Az életben viszont van esélyünk befolyásolni, hogy kivel osztjuk meg mindennapjainkat, hiszen partnereink átformálnak, más emberek leszünk általuk, nemcsak a Kékszakállú herceg tűnik egészen másnak más-más Juditok oldalán. Jobb, ha ezt tudatosítjuk.

 

IMG 20190126 103941

PS..2. Az előadásfotókat Aleksa Martynas készítette és bocsájtotta rendelkezésemre. Köszönet érte!

Címkék: Opera Vilnius Kékszakállú Cser Krisztián

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4114590822

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.