Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Egy Mohácsi-rendezésnél kifejezetten előny, ha az ember később, már összeérett formájában látja, így most a körülmények összjátéka  (egy igazán zseniális Tarnóczi Jakab rendezés) miatt egy ilyen már bejáratott előadását nézhettem az Egy piaci napnak. Még éppen 2018-ban, így az év legjobb előadásai közé még nekem is beleférhetett. Még egy kis plusz halogatás is betoldódott novemberben, korábban még pótszék sem volt az egyik előadásra, amelyiket kiválasztottam.

Nem éppen karácsonyi darab, erősen gyomorszájon vágja a nézőt, és köze nincs a kellemes szombat esti szórakozáshoz, de nem mondhatok mást, ezt az előadást muszáj megnézni, ha fájdalmas is.

piacinap 001

Aki az "Egy piaci nap"-ra beül, az nem kikapcsolódni megy, sokkal inkább azért, hogy szembenézzen a múltunkkal, és ha minél többen képesek lennének erre, talán a végén mégis előfordulhatna, hogy élhető hely válna ebből az országból - kisebb és nagyobb településeiből egyaránt.

Az előadás egyik fő célkitűzése talán az, hogy megmutassa, hogy átlagos, normálisnak kinéző emberekből hogyan lesz irracionális módon gondolkodó és cselekvő csőcselék, amelyik egészen irányíthatatlanná válva végül elpusztítja azokat, akik az útjába kerülnek. Az irracionalitás mögött persze ott van az érdek, a pénz, és ez abból szempontból még szerencse, hogy legalább meg tudjuk magyarázni, hogy ennek miért kell így lennie.

A történet középpontjába kerülő (fiktív) Kunvadasra visszatér néhány zsidó, akiket nem öltek meg a munkatáborokban, akik visszakérik elvett javaikat, házaikat, és ez bőven elég indok ahhoz, hogy az egyébként nyomorgó lakosság ellenük forduljon, a saját igazukat bizonygatva. 

Závada Pál történelmi tényekből indult ki, az alap sajnos nem fikció (a kunmadarasi és miskolci események megtörténtek), - de jó is volna nekünk, ha azt hihetnénk, hogy az emberből a valóságban nem tör elő a vadállat, akkor sem, ha meg van szorítva -, és ha valakinek az eredeti regény túl hosszú, akkor pillanatok alatt a neten is találhat forrást és elemzést is az 1945-48 közötti antiszemita zavargásokról és pogromokról.

Nem árt, ha a múltunkat alaposabban megismerjük, szembenézünk, és például  tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar történelem minden korábbi korszakára is rányomta a bélyegét a megosztottság, valamiféle politikai erőnek ez mindig érdekében állt, a gyűlölet kampány nem újdonság, de az előadásnak mégis a legfőbb értéke, hogy megmutatja az eredendően jóravaló, csak békességet akaró kisembert, aki igyekszik alkalmazkodni a mindenkori rendszerhez, és mégis rajtaveszt - ha balra, ha jobbra áll, akkor is.

(A közösségi ÉS privát múlttal való szembenézés legalább annyira szükséges, mint az, hogy a mosogatógépbe ne csak összegyűjtsük a koszos tányérokat, de időről-időre el is mossuk azokat, ellenkező esetben kiszivárog a bűz, és eláraszt minket...- ez a földhöz ragadt hasonlat jutott eszembe. Persze jobb lenne azonnal elmosni, és nem gyűjtögetni. -  A szembenézés után jöhet a megbékélés is, ha eljutunk addig egyáltalán...)

Az előadás kellően nyomasztó, hiszen egyszerre sok ember történetén keresztül szembesülünk ugyanazzal a jelenséggel - az antiszemitizmussal, rasszizmussal, és annak mindenkire (!) egyaránt kártékony következményeivel -, és így nem tudunk nem arra gondolni, hogy akár mi is ott lehetnénk a színpadon. A kellemesebb jelenetek közé tartozik, amikor Radnay Csilla és Pál András által átéljük, hogy milyen egy nem működő házasság, amit tovább ront a megcsalás árnyéka, és legalább néhány percig azt érezzük, hogy na, most nem a nagypolitika szól bele az életükbe, saját maguk rontották el, nem más. (Persze később ez az illúziónk is szertefoszlik.) Ez a néhány perc mégis megkönnyebbülés, pedig más kontextusban ez a jelenet is elég szomorúságot árasztana.

egypiacinap-ea-01-domolky-daniel-web-025Martinovics Dorina - Radnay Csilla

A történetnek keretet két volt barátnő - Radnay Csilla, Martinovics Dorina - korábbi évtizedeiket tisztázó beszélgetése ad, akik erősen elsodródtak egymástól, bár a szeretetkapcsolat nyomai nem múltak el egészen, egyszerre vannak közel és távol. (Nagyon jól átélhető ez a kapcsolat, amelyre az egész előadás felépül.) Az egyik férjét ( a leventeoktató Pál Andrást) fasisztának bélyegezik, a másik (Porogi Ádám) pedig a kommunista párt tagjaként próbál felszínen maradni, ő sem sok sikerrel. A beszélgetés közben a színészek eljátsszák  a felidézett jeleneteket, amelyekből az éppen emlékező nő ki-kiszól, és ez a dramaturgiai fogás sokkal élőbbé teszi a történetet, mintha elejétől a végéig egy az egyben látnánk megelevenedni.

Amennyire lelombozó a ránk áradó fájdalom és keserűség, annyira felemelő  AHOGY ezt a történetet bemutatják nekünk. Teljes összhangot éreztem a szereplők között, akiknek a többsége nem is csak egy szerepet játszik, ugyanaz a színész hol zsidó, hol antiszemita - kevés kivétellel a többségnek módja van mindkét oldalon állók helyzetébe beleélnie magát.

Mohácsi János előadásainak már a kilencvenes években is az volt az erőssége, hogy nem főszereplők és statiszták vettek benne részt, hanem azt érezhettük, hogy minden egyes jelenlévő egyformán számít, önálló életutat fut be, és szinte véletlen, hogy ki az, akinek a sorsa jobban kiemelődik. A színészek fontossá válnak egyénileg és együtt is. Ebben az előadásban talán a megszokottnál is nagyobb hangsúly van a közösségen, amelynek tagjai között a rendező egyszerre érezteti a széthúzást és az összetartozást, pont emiatt erősen fájdalmas, hogy képesek egymás életére törni olyanok, akik az egész életüket egy helyre összezárva élték le.

Az egyes ember átalakul, ahogy egy tömeg részét képezi - ennek a megvalósulását látjuk a Radnóti még (az építkezés miatt) a korábbinál is jobban beszűkített színpadán, és ez így is kifejező - ahogy a kunvadasi/madarasi példa is leképezi az egész ország helyzetét. A 14 színész+ 4 zenész igazi tömegnek tűnik, betöltik a teljes teret, amikor mindenki együtt van jelen.

A Khell Zsolt által tervezett díszlet megkapóan egyszerű, fa/fém/vasláncok vannak felfüggesztve (megközelítőleg 150 darab) a játszók köré, amelyek hangadásra is alkalmasak, és járásként is szolgálhat bármelyik rés, ugyanakkor mégis lezárják a játékteret, és a barna szín hangulatilag is illik a történet komorságához. A színpadon ezeken kívül csak hokedlik, sámlik, padok vannak, amelyekre ül a falu népe, akik az előadás nagyobb része alatt mind színen vannak, és az is a rendező munkáját dicséri, ahogy a tömeg- és a kamarajelenetek váltakoznak, nem töri meg semmi az ív egységességét. Remete Kriszta ruháiról elhisszük, hogy 1946-ban ilyet lehetett hordani, mindenkit egy öltözékkel jellemez. (Eszembe jutott róla az 1945 című film, más műfajban, de ugyanezt a témát járja körül, és a ruhák is egészen hasonlóak.)

A falu részét képezik a zenészek is, akiket megszokhattunk már sok más Mohácsi-rendezésből, Kovács Márton most is az előadás zeneszerzője és ennek a kis zenekarnak az irányítója. Az élő zene fájdalomcsillapítóként hat, megkönnyíti a történet végignézését, amelyik így megemelődik, esztétikai élménnyé is válik, de elandalodni még ettől sem fogunk.

A színészek mindegyike tragikus sorsot él meg, akár a munkatáborból hazatérő zsidókat, akár a lincselőket játsszák, és még nézni is rossz, ami történik, annyira felkavaró. Már azonnal az előadás elején átéljük ezt az első tömegjelenetben, amikor a vasútállomáson látjuk a munkatáborból hazaérkezőket. Már itt tudjuk, hogy a közösség túllépett az elvesztésükön, sőt meg is magyarázták ennek létjogosultságát. Egyénként szerették ugyan őket, de közösségként, "a zsidókként" nem bánták a pusztulásukat sem, és ezt az ellentmondásos érzést nehéz feldolgozniuk. (Eszünkbe juthat Háy János A halottember c. darabja, amelyik szintén ezt a kérdést veti fel - hogyan lehet valakit visszailleszteni az életünkbe, akiről már lemondtunk.)

egypiacinap ea 01 domolky daniel WEB 020Jelmezbál: Kelemen József, Radnay Csilla, Pál András és Schneider Zoltán

A zsidók oldaláról mindennél többet mond erről, ahogy Kelemen József áll a színpad szélén, tekintetében benne van minden már átélt borzalom, és a félelem, hogy még nem értek az út végére. Az, hogy a szereplő honnan indult, milyen magabiztos férfiból vált ennyire riadt emberré, szerencsésen kiderül egy szintén felidézett jelmezbáli jelenetből, és ez a kontraszt még inkább érezteti a tragédiát, és elképzelünk neki egy másik életet. Ott áll Józsa Bettina és Konfár Erik oldalán - utóbbiak mintha bizakodóbbak lennének, hiszen kevesebb még az élettapasztalatuk -, amely azt mondatná velük, hogy nem értek a végére a szenvedéseiknek. (Megjegyezhető, hogy az átlagember leginkább csak a megsemmisítő táborokról tud nagyon kevés szó esett arról, hogy mi várt a túlélőkre.)

Az előadás egyik erőssége, hogy képes arra, hogy az antiszemita magatartás képviselői között is árnyalatokat mutasson, nem mossa el az egyéniségeket, nem érezzük, hogy egy arctalan tömeg pusztítja el a zsidókat, akiket szintén nem ábrázol egységesen morálisan a többségi társadalom felett álló embereknek. A színlapra nézve viszont az a benyomásunk, hogy egységként tünteti fel a színház a játszókat, nem cél, mint más klasszikus daraboknál az, hogy külön szerepekhez társítsák a játszókat, és külön jegyezzük meg a nevüket, foglalkozásukat, bár ez van nekik is, sőt sokan a bírósági jegyzőkönyvekben is említett, valódi emberek voltak.

 Persze, a Radnóti esetében nem merülhet fel az, amit az Ódry Színpad kapcsán nem egyszer szóvá teszek, hogy nem törekednek arra, hogy a néző megismerje a játszókat, hiszen valószínűleg az előadást elsősorban a színház törzsnézői látogatják, és ezek nincsenek kevesen. Nekünk pedig az ilyen előadások azonnal megtaníttatják a még újonc gyakorlatos színészek neveit is, az említett Józsa Bettina, Konfár Erik azonnal megjegyezhető. Ami pedig a még nem említetteket illeti: nagyon jó most is Sodró Eliza és Lovas Rozi két elvakult háziasszonya, őket nézve nem sok reményünk van a változásra, de a férfiak - Gazsó György, Schneider Zoltán, Róbert Gábor - sem nyújtanak igazán vigasztaló képet. (Azért jó régen láttam Gazsó Györgyöt, és örültem, hogy egy hét után megint nézhettem Schneider Zoltánt, de ennek ellenére az előadás nyomasztott rendesen.) László Zsolt, amint bizakodik, hogy hátha a szomszédai mégsem támadják meg...- ez a jelenet is beleég a nézőbe, és persze nyugtázzuk közben többször is, hogy mennyire ügyes ez a Mohácsi, ahogy az ajtóként használt paddal, és főleg az embereivel bánik. Mert ez, amit látunk, mégis a színészvezetés és a társulatépítés magasiskolája.

1988 óta járok a Radnótiba, valóban az életem részének tekintem ezt a helyet, annak ellenére, hogy a viszonylag kevés (évi 4) bemutató miatt ez mégsem az a színház, ahol sokat előfordulok. De most, ez az évzárás a 10-zel és ezzel együtt - nagyon erősen szólt róluk, és megint tudatosítottam magamban, hogy igen, az ilyen csapatjátékra épülő színházat szeretem, amelyikben az egyéniségek mégsem mosódnak el.

PS. Dömölky Dániel fotóit használtam

Címkék: Mohácsi János Radnóti Színház László Zsolt Závada Pál Gazsó György Schneider Zoltán Kovács Márton Porogi Ádám Némedi Árpád Remete Krisztina Radnay Csilla Martinovics Dorina Pál András Lovas Rozi Kelemen József Khell Zsolt Sodró Eliza Mohácsi István Róbert Gábor Konfár Erik Egy piaci nap Józsa Bettina

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr1514522384

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.