Bejegyzések

Vannak jó kezdeményezések, mint amilyen ez a mostani is volt. A Müpa és a Bajor Rádió közös produkciójaként Münchenben is, nálunk is színre került Verdi egyik ritkán játszott operája, A két Foscari.

Nyomhagyó bejegyzés következik, röviden:

46976952 1921772441274645 9032219453579853824 nA fellépők most mind együtt - (Horváth István fb-oldaláról kölcsönözve)

A mű azért annyira nem elfeledett, gond nélkül találtam teljes felvételt és fel tudtam készülni a megtekintésre a youtube segítségével.

A Müpa nagy hangversenyterme nem telt meg erre az alkalomra, úgy látszik, hogy Leo Nucci mégsem akkora húzónév már, néhány nappal előtte is lehetett igényelni nyugdíjas igazolványra is kedvezményes jegyeket, ahogy ezt néhány ismerősöm tette. (Megjegyzem, a Müpa honlapján előre fent van, hogy melyek ezek a saját produkciók, diákjegy pedig mindenre van előadás előtt egy órával, 500 Ft-ért, csak esetleg lehet, hogy állni kell vele. Most nem kellett.)

Nem volt tele a nézőtér, de a közönség nagyon szerette és ünnepelte a látottakat, leginkább persze a hat szólistát, akiknek a fele külföldi és a fele magyar volt. (A produkció adatlapján az a mondat szerepelt, hogy az előadás különlegessége az, hogy csak külföldiek vannak benne – de nem, ez pont olyan volt, mint a Müpa legtöbb saját előadása: a főbb szerepekre vendégeket hívtak, és a kisebb feladatokat osztották rá a hazai énekesekre. Ez nem mindig indokolt, de nyilván ez a Ház üzletpolitikájának része, nincs ezen értelme fennakadni – főleg akkor, amikor épp rendben vannak a vendégek.)

Több ismerősöm is azt hitte, hogy Leo Nucci vonzott be, miatta nézem a darabot, pedig nem, a "mieink" miatt mentem, és persze azért, mert ismeretlen volt az opera. Mindhárom magyarról itthoni fellépéseik számához képest elég gyakran megemlékezem. Persze kicsit reméltem, hogy nagyobb volumenű lesz a szerepük, mint amilyen végül lett. (Na jó, a librettó elolvasásakor azért világossá vált, hogy ez hiú remény, de addigra már nagyjából el voltam szánva a megtekintésre.)

Ha már a kisebb szereplőknél kezdtem a koncertszerű előadás méltatását ezen a nem zenekritikai, hanem színházi AJÁNLÓ blogon, akkor még maradjunk is náluk.

Sebestyén Miklós tényleg csak évi 2-3 alkalommal hallgatható itthon, leginkább a január elsejei Teremtés a fix pontja, amelyet talán kétszer is hallottam tőle, elég meredek dolog lenne megkérdőjelezni az alkalmasságát – tényleg nagyon jól énekli, és még abban is megmutatkozik humorérzéke. Ezúttal ő kapta a címszereplők ellenségének szerepét, Loredanót, aki mindenáron végigviszi bosszúját egy korábbi sérelemért, amelyet nem is biztos, hogy a Foscari család okozott, de épp elég, hogy meg van győződve róla. A darab során a széken ülve is látszott rajta a hangulatváltozás, a végén már nagyon felszabadult lett (vegyük úgy) attól, hogy mindkét Foscarit sikerült megsemmisítenie.

Fodor Bernadett a facebook oldalára kitette, hogy ez a legrövidebb szerepe, amelyiket valaha kapott. Ez igaznak tűnik, nagyon sajnáljuk, hogy neki még annyi szövege sem volt, mint a basszistának, de abból a kevésből azért így is átjött, hogy most egy nagy kaliberű énekesnő alázatos megnyilatkozását szemléljük. Nagyon keveset szerepel itthon, de aki most lett rá kíváncsi, annak van esélye hosszan is hallgatni – dec. 2-án visszatér a Müpába, hogy Judit legyen egy Kékszakállúban, Cser Krisztián oldalán. Nagyon súlyos ez a kettős, ez már kiderült májusban,  lelkileg össze kell kapnia magát, aki beül rá, de persze ezt az operát langymelegen nem érdemes előadni.

Horváth István a három énekes közül az egyetlen, aki jellemzően itthon énekel, bár neki is vannak külföldi vendégszereplései főleg nyaranta, egyébként nem ér nagyon rá, mert a legfoglalkoztatottabb tenorok közé tartozik. Ez most neki is valószínűleg a valaha volt legkisebb feladata lehet – egyébként hasonló szerepeket játszik, mint a fiatalabb Foscarit alakító Ivan Magri.

Ivan Magrira elsősorban a Rigoletto hercegeként emlékszem vissza, többször is fellépett nálunk, a pesti közönségnek némi garancia lehetett az ő neve is.

Az előadáshoz szokás szerint most is készült műsorfüzet, és ez a mű dramaturgiai hiányosságait is taglalja, a férfi főszereplők túlságosan is passzív magatartását. Igen, egy nagyon egyszerű, röviden összefoglalható cselekményt látunk, amelyben a szereplők szinte minden megjelenése ugyanazt a problémát rágja végig – a fiatal Foscari ártatlanságát és meghurcoltatását, amely ellen tehetetlen, és  érdekében még az apja, aki dózse, sem emel szót. Gyávasága sem segít, az idősebb Foscari fia száműzetése után dózsei címét is elveszíti.

A fiú siránkozásai mellett az apa panaszait hallgatjuk nagyrészt az est sztárjától, Leo Nuccitól. A dózse sorsa rendkívüli (történeti tényeket dolgoz fel az opera), de ha általánosítunk, mégsem egyedi, hiszen tömegével lehetnek olyanok, akik a karrierépítést tekintik elsődlegesnek, és csak másodiknak sorolják a családot, és valami buktató miatt életük mindkét területén kudarcot vallanak. Le lehet vonni tanulságot ebből a XV. századi velencei történetből is, ha nagyon akarjuk, de persze a koncertre talán mindenki az énekesek és a zene miatt jött, nem azért, hogy életvezetési tanácsokat kapjon.

Leo Nuccit most hallottam először, és meggyőzött, elhittem neki az idős és tehetetlen, sőt gyáva dózsét. Szerepét sokat énekelhette már, nagy részét tudta kívülről, még a terembe is szerepben érkezett már meg, és ez hatott is ránk. Szerethető énekes. (Egyébként pedig nagyon biztató a többi fiatal énekesnek, hogy igen, lehet ilyen hosszú karriert is építeni.)

Számomra mégsem ő volt a központi figura, hanem a menye, Lucrezia, akinek az akciói picit felélénkítik a cselekményt, aki szintén tehetetlen, de legalább indulatkitörései vannak. Guanqun Yu figyelemre méltó jelenség, és az lenne akkor is, ha nem lenne tökéletes alakja jó szabású és elegáns piros selyemruhába öltöztetve. A többi énekestől és a magyar szokástól eltérően egyáltalán nem mutatja civilben magát jelenetei között, nem ül le a székre unatkozni/merengni/kottát olvasni/közönséget pásztázni/szfinx módjára mereven előre nézni, hanem egyszerűen hátat fordít nekünk, és akkor már csak a leomló barna haját nézhetjük, illetve ruhájának redőit. Ez is jó megoldás, és az is az, hogy nagyon magas energiaszinten, lendületét végig megtartva van jelen, nem szűnik felháborodása a teljes cselekményen át. Kicsit keveselltem, amennyit partnereit nézte, bár ez is megszokás eredménye lehet, mert látszott rajta, hogy ő is tudja a darabot, sokat mellőzi a kottát.

A Bajor Rádió Énekkara és a Müncheni Rádió Zenekara vett részt az előadásban, amelyet Ivan Repusic vezényelt – nekem mindkettő jól szólt, de majd véleményezzék a zenei minőséget a kritikusok, akik ezúttal többen is eljöttek, ahogy ezt várni is lehetett.

Jó este volt, ha nem is jutott eszembe, hogy leszedem az opera felvételét a youtube-ról, és most átállok ennek a hallgatására, de kétségtelenül jó élmény volt az egész, ráadásul több ismerősömmel is jót beszélgettem előtte is, utána is, és csak remélem, hogy hasonlóan derűs hangulatban fogok távozni a szombati Német requiemről is, amelyet a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar ad elő. Ami azt illeti, arra hosszan készültem, azt tényleg nagyon várom…

Címkék: Leo Nucci Cser Krisztián Müpa Horváth István Sebestyén Miklós Ivan Magri Fodor Bernadett A két Foscari Guanqun Yu Ivan Repusic

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3714397370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása