Egyszerre hálás és hálátlan dalokat énekelni, még a komolyzene kedvelőknek is csak egy vékony rétegét lehet a dalairól ismert Schuberttel bevonzani egy koncertterembe. A négynapos kamara.hu fesztiválon most a vasárnap délutáni koncerten a Solti terem földszintjének felét sikerült megtölteni, viszont akik jelen voltak, azok nagyon szerették az előadást, az ováció hangerejéből bárki zsúfolt nézőtérre is következtethetett volna.
Megyesi Zoltán tenorista életében először énekelte el Schubert Hattyúdalok címen ismert dalciklusát, pontosabban 13 dalt közülük, mégpedig Simon Izabella kíséretében. Ezt az eseményt örökíti meg ez a rövid, nyomhagyó bejegyzés.
Elsőként Várjon Dénes, Viviane Hagner és Rohmann Ditta előadták Schubert Esz-dúr nottunóját is, és ez a közel tíz perc alatt megfelelően ráhangolt minket a dalciklusra.
Ami történt, az egy rendkívüli könnyedséggel lefutott maratonra is emlékeztetett, nagyjából 50-55 percig tartott a ciklus eléneklése és ez nem kevés. Feltétlenül imponáló volt, ahogy néhány másodpercnyi szünet elég volt a szólista és a zongorista számára is a dalok közti átállásra, és szerencsére a közönség sem verte szét tapssal ezeket szüneteket, ahogy ez néha megesik. A szólista minden esetben az újabb dal elbeszélőjének szerepébe helyezkedve, más-más arckifejezéssel érzékeltette a dal hangulatát. Néha megjelent az arcán egy hamiskás mosoly, máskor elkomolyodott, ahogy a helyzet megkívánta. A daléneklésben éppen ez lehet a nehéz - minden mű egy külön világ, eltérő a mondanivalója, más lelkiállapotot fejez ki, mindre át kell állni. Az nyilván könnyebbség volt, hogy a dalok között volt kapcsolódás is, ha valaki olvasta a feliratot, akkor azért a fájdalom, a vágy, a beteljesületlen szerelem dominált a legtöbben. Engem az énekes természetes előadásmódja mellett nagyon megfogott az is, amennyire együtt lélegeztek a színpadon a kísérővel, teljes összhangban, együtt hozták létre a művek előadását. (Miután zongorázni tanultam - sikertelenül, de mégis hét éven át, önmagában is vonzó számomra, ha valaki könnyedén bánik ezzel a hangszerrel - jegyzem meg zárójelben.)
Korábban túl sok dalesten nem jártam, hiszen minden estére van színház vagy opera, viszont, amikor mégis bevonzott egy hasonló program, az mindig egy-egy kiemelkedő és számomra kedves énekes miatt történt, így a Hattyúdalok közül hatot már hallottam élőben is, felvételről pedig rengetegszer, így össze tudtam hasonlítani, hogy milyen hatása volt rám az első hét ismeretlen dalnak, illetve a másik hatnak, amelyek egy basszbariton hanggal - Cser Krisztiánéval - lényegében már belém ivódtak. Ezúttal is könnyebb volt szeretni azokat, amelyeket már ismertem, és mivel Megyesi Zoltán annyi finomsággal, eleganciával és a szokásos mély átéléssel tolmácsolta műsorát, el tudtam fogadni ezt a teljesen más stílusú és hangfekvésű előadásmódot, szerettem azt, amit hallottam tőle.
Átjött a szerzői szándéknak megfelelően, hogy valaki nagy érzelmeket, leginkább szenvedélyt és a "világ minden fájdalmát" akarja úgy belesűríteni néhány percbe átszűrve saját egyéniségén, hogy a harmónia mégis megmaradjon.
Jól áll a daléneklés a tenoristának, akinek a számára ez őszi szezonja talán legfontosabb fellépése volt, bár nem az egyetlen. Olyannyira nem, hogy közvetlenül utána várta egy esti koncert, Huszár Lajos szerzői estje a FUGÁ-ban, ahol egyenesen neki írt dalokat énekelt. Sajnos ide már nem tudtam követni, mivel - ki hinné - már előbb megbeszélt színházi programom volt (a Testvérest - bejegyzés hamarosan következik arról is).