A pandamedvék ismételt feltűnése a pesti színházi műsorban különösen érdekelt, mert tavaly az Ódryn Ballér Biankával és Lestyán Attilával különösen jó élmény volt. Aki szintén látta, az valószínűleg szintén nehéz helyzetben lesz ezekkel az újabb pandákkal, ha nem tud elvonatkoztatni az előképtől.
Visniec szövege nem a Hamlet, emiatt talán érdekesebbnek tűnik, ha valakinek meglepetés az egész, előadás előtt semmiképp nem érdemes elolvasni, bár hozzáférhető.
A Mozsár Műhelyben Telihay Péter rendezésében más az előadás hangulata, kevésbé misztikus, és kevésbé pörgős. Míg az Ódry hatvan perc volt a menetidő, itt kilencven körüli, a szövegből most keveset húzhattak, esetleg egy-két mondatot. Nem valósítanak meg néhány szerzői utasítást (a szaxofonozás elmarad), viszont a közönséget is bevonják a játékba. (Az utolsó jelenethez keresnek önkénteseket, akik majd néhány mondatot hajlandóak beolvasni. Akinek vannak ilyen ambíciói, kiélheti őket, a sajtóbemutatón voltak színészek, újságírók is, akik szívesen közreműködtek. Erőszak nincs, ha valakit riasztana a helyzet.)
A tér most is kicsi, de mégsem annyira, mint az Ódryn, ahol harmincnál kevesebben ültünk egy kanapéval szemben. Míg akkor egyetemisták játszottak, most érett felnőtteké a mű – a szerző valószínűleg inkább erre a generációra gondolhatott. Nagyon nem mindegy, ha az a művész, aki a helyét keresi a világban 23 éves, vagy túl van az ötvenen.
Seress Zoltán és Szorcsik Kriszta kettőse a lényeges az előadásban, akikről árad az összeszokottság, a harmónia és nem mellesleg köztudott, hogy házaspárt alkotnak. Megnyugtató nekünk nézőknek, hogy van két ismert ember, aki hosszan kibírja együtt, és még együtt dolgozni is képesek. Nemigen szerepeltek eddig kétszemélyes darabban, így nyilván a nézők többsége célzottan rájuk veszi a jegyet, nem az ismeretlen műre. (A panda persze figyelemfelkeltő szó a címben, egyszerre jelent valami különlegeset és veszélyben lévő értéket - jelkép, és van is köze a történethez.)
Az, hogy helyenként kifejezetten derűs hangulat lengi be az előadást, indokolt-e vagy sem, kérdéses. (Nem is biztos, hogy más is ilyennek érzékelte.) Most kevesebb a kérdőjel azzal kapcsolatban is, hogy mennyire reális a helyzet – egészen annak tűnik a színpadi játék alapján, pedig a szöveg alapján egy művész reggelét és kilenc éjszakáját élhetjük át, akinél a semmiből rendre megjelenik egy olyan nő, amilyet szeretne a magáénak tudni – akivel szerethetnék egymást, és aki rendre új impulzusokat árasztana rá. Egy kitalált nő, amilyet álmodik magának.
Ady verse jutott erről eszembe (Paul Verlaine álma), de valószínűleg sokan mások is elképzeltek maguknak már egy tökéletes partnert, aki hirtelen a semmiből előtűnik, és mindent úgy csinál, ahogy nekünk jó lenne. (Erről a témáról fog szólni a Karinthy Színház új, decemberi bemutatója, a Baba – jut eszembe.)
Ez a gondolatmenet persze messze is elvezethet, jól meg lehet beszélni a látottakat, akár a helyszíni kávézóban is, és ez az előadás előnyei közé tartozik kétségtelenül.
Ps.1. Az előadásról sokkal részletesebben és árnyaltabban írt a Kétlámpás blog, akit érdekel, kaphat egy másik megközelítést is a pandákról.
Ps.2. A fotók a Mozsár Műhely honlapjáról származnak, ahol további képek is megtekinthetőek.
