Tele volt a Rózsavölgyi a „Diplomácia” délelőtti sajtóbemutatóján (hetven perc szünet nélkül), amelyet eleinte kicsit zavart a szomszédos építkezés zaja, de később a légkalapácsolás jótékonyan egybeolvadt a bejátszott hangfelvételekkel (golyózápor, géppuskaropogás), majd nagyjából húsz perc után már el is feledkeztem a külvilágról, csak az előadás számított. (Este már nincs építkezés, ez a szerencse.)
Bár nem mondhatom, hogy éppen most egy világháborús történetre vágytam, de a színészek játéka így is beszippantott, így azt ajánlom azoknak, akik a szereplőket kedvelik, hogy iratkozzanak fel a minden bizonnyal már létező várólistára, és hátha még egy januári időpontot meg tudnak csípni.
Sztarenki Pál és Alföldi Róbert
Bár tényleg nem voltam színházra hangolva ezen a délelőttön, de ez a kezdő állapot mégsem vált az előadás befogadásának kárára, jók voltak a színészek, és hamar elkezdtem drukkolni, hogy Raoul Nordling svéd diplomata győzze meg Dietrich von Choltitz tábornokot arról, hogy ne robbantsa fel Párizst, hanem Hitler határozott utasításával szembeszállva adja meg magát a szövetségeseknek.
A szerző helyzetét nyilván nehezítette, hogy valós és közismert történelmi eseményt dolgozott fel, de most az előzetes tudásunk mégsem vesz el az előadás értékéből. Nem azon lesz a hangsúly, hogy mi lett e két ember valóban lezajlott beszélgetésének a végkimenetele, hanem az válik számunkra érdekessé, hogy HOGYAN történik ez, illetve a színészi játék, amellyel ezt a helyzetet – Párizsban vagyunk 1944 augusztusában – el akarják velünk hitetni. (Annyira nem jó nézni a horogkeresztes zászlót még díszletelemként sem, és persze Böhm Katalin német egyenruhái is túl valódiaknak tűnnek, de jól esik a borítékolható happy end.)
A szerző, Cyril Gely színházilag feldolgozható határhelyzetet lát abban, hogy hogyan nem robbantották fel Párizst, és a darabja elsősorban a német tábornokot állítja reflektorfénybe, leginkább róla szól a történet, aki a parancs megtagadása által családja életét IS kockáztatja. Mit ér meg Párizs, illetve kétmillió ember élete, érdemes-e valakinek a saját kárára dönteni mások megmaradása érdekében?
Az előadás - rövid előkészítés után - egyetlen beszélgetés, amely elég érdekes ahhoz, hogy lekösse a nézőt. Ez volt Az utolsó óra receptje is, csak abban tényleg mindössze két színészünk volt, most viszont ennél azért összetettebb a helyzet. A két főszereplőnk mellett látunk még három fiatal katonatisztet. Sütő András már több darabban is játszott itt, Varga Ádámnak (Az ismeretlen után) ez a második kalandja a Rózsavölgyiben. Játékával leginkább ő erősíti Sztarenki Pál tábornokának karakterét.
Sztarenki Pál és Varga Ádám
Ennek a Helmut Mayernek hisszük el először, hogy ez a főnök szerethető, az ő tekintete által látunk a felszín alá. Parancsnokára istenként néz fel, és a szeretet jogán ennek ellenére kritizálni is meri, összetett személyiséget mutat néhány mondatában is. (Varga Ádám óriásit játszik a Madárkában, amely hátha még nem fejezte be pályafutását a B32-es Galériában, miatta nézendő. Épp ezért nagyon megörültem ennek az újabb találkozásnak.)
Nála is fiatalabb és tapasztalatlanabb katona Bárdi Gergő, akinek a pályája eddig a Kolibrihez kötődött, neki is megjegyezhetően erős a színpadi jelenléte és egy-két megjegyzésében is képes egy személyiséget megmutatni. Nagyon fontos szereplő, láthatjuk, hogy húsz ilyen katonával nemigen fog sikerülni Párizs megtartása, és ennek a jelzésére egyedül is elég.
Még egy párhuzam Az utolsó órával: akkor Alföldi és Jordán játszott nekünk, akik mindketten rendezők IS, de az előadást Alföldi Róbert jegyezte. Most Sztarenki Pál a partner, aki tavaly meggyőzhetett sokakat színészként itt a Rózsavölgyiben is a Pokemon go-ban, most ő ő vállalta a rendező nagyobb felelősségét is, és neki jutott a több szöveg is, de a két főszínész viszonya most is kiegyenlített.
Sztarenki Pál a nézők többsége által ismeretlen német tábornok megsezmélyesítője - nyilván csak a második világháború iránt kifejezetten érdeklődők tudják, hogy ki volt Dietrich von Choltitz. Emiatt ez a produkció kissé ismeretterjesztő jelleget is ölt, de mégsem ez a lényeges. Elhihető, hogy katonatiszt, és minden egyenruha igazítása, ahogy az érmét felköti gondosan a gallérja alá, önmagában is arra utal, hogy ez az élete, vérbeli katona. Ezért eleinte egészen extrém gondolatnak tűnik, hogy éppen őt parancsmegtagadásra vegye rá valaki. (A lehetetlentől a muszájig jutunk el - jut eszembe tavalyi, még zalaegerszegi Caligula-rendezése. Szép ez az ív, ahogy ez megtörténik.)
Sütő András szakszerű előadásában végignézzük Párizs felrobbantásának és teljes megsemmisítésének a tervét, de nagyon sterilen hangzik az egész, jelzi, hogy ő maga sem képes VALÓBAN elképzelni kétmillió ember halálát - csak így tudja megcsinálni, hogy kívül marad egészen - a színész érzékelteti velünk a figura távolságtartását. (A K2 Hűség című előadása jutott erről eszembe, amikor valaki precíz munkával, maximalista módon megszervezi, hogyan lehet tömegeket hatékonyan megsemmisíteni.) Enyvvári Péter díszletének fontos része a hátsó falon elhelyezett párizsi térkép, amely által mi is átlátjuk a terv lényegét.
Aki a háború statisztikáit és lebonyolódását hozzávetőlegesen ismeri, de pont Párizs helyzetéről nem hallott és egészen felkészületlenül jött a Szalonba, még akár azt is elképzelheti egy ideig, hogy a tervet végrehajtották, a várost felrobbantották, hiszen az egész világháború azt bizonyította, hogy akármi megeshet, és főszereplőnk eltökélt, nem kérdőjelezi meg Hitler parancsának szükségességét.
Ekkor jön a deus ex machina - az életben is és a darabban is - Raoul Nordling közbelép, aki ebben a munkájára koncentráló és kissé szemellenzős tisztben meglátta az emberségét még el nem vesztett embert - a lehetőséget arra, hogy észérvekkel hasson. Úgy látszik, hogy ezúttal is bevált az a trükk, hogyha valakiből többet néznek ki, az valóban képes fel is emelkedni az elvárásokhoz. A beszélgetés vége felé már mi is képesek vagyunk a svéd diplomatához hasonlóan elképzelni a tábornokot békeidőben, évekkel a háború vége után, amikor már kifejezetten jó döntésnek fog tűnni, hogy a Notre Dame-ot nem rombolta le.
Sztarenki Pál tábornoka sok várost lerombolt, ezt meg is tudjuk, mégis megszeretjük a rövid előadás során - éppen úgy, mint a svéd diplomatát.
Alföldi Róbert alkatától nem esik távol az élet/a város szépségeiben gyönyörködni tudó világpolgár, aki svéd, de vérbeli párizsi, aki az életét is kockáztatja, amikor az általa felületesen ismert német tábornokot titokban felkeresi, de mintha mégsem venné egészen komolyan a helyzetet – hajlamos a játékra, maradt benne még mindig valami kisfiús báj. Vonzó, szépen őszült meg. (Óriási, amikor valaki vállalja magát, és bár érthető lenne az is, ha festetné a haját, de nem teszi. Jól áll neki még ez is…)
Aki netán csak Alföldi miatt megy el az előadásra az nem is csalódhat, őt kapjuk, ismerős gesztusokat és hanglejtéseket, de megunhatatlanul. A felvázolt tragikus helyzetben, amikor egy hajszálon múlhat kétmillió ember halála, meg is tud nevettetni minket. (Ha nem is sokszor – ez nem vígjáték, ne várjon senki laza szórakozást. Fél órája ment az előadás, amikor először volt alkalmunk kicsit nevetni, de az nagyon jól esett.)
A két színészt együtt és külön is lehet kedvelni, erős összhangot éreztem közöttük már most, beszélgetésük ezen az első nyilvános megmérettetésen is már elég feszes tempójú volt, „nem lógtak ki a fércek” az előadásból, bár - ahogy kiderült - hiába tapsoltunk, mert tapsrend még nem volt. Mostanára, a második előadás végére már biztosan rendben van az is.
Ps. A fotók Gordon Eszter munkái
