Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Budapest CAFé Kortárs Művészeti Fesztivál keretében idén két egyfelvonásos operát nézhettünk meg a Solti teremben, a Zeneakadémián.

Hónapok óta készültem rá, mivel Fekete Gyula "Római láz" című darabja négy évvel ezelőtt egy operavizsga keretében mély nyomot hagyott bennem, és elsősorban ez a mű érdekelt a most műsorra tűzött kettőből. A helyzeten nem változtatott az sem, hogy egy hete láttam a Müpában Bernstein másik operáját, a Candide-ot, amely vegyes benyomásokat tett rám.

Az előadás előtti este viszont ránéztem a youtube-ra és rátaláltam a "Trouble in Tahiti" egészen friss filmváltozatára (2 hónapja posztolták mindössze), amely teljes mértékben élvezhető képernyőn keresztül is, és ez viszont minden bizonytalanságot eloszlatott bennem a szerzővel kapcsolatban, amelyek a Candide nézése közben ébredtek bennem. Akik lemaradtak erről a zeneakadémiai előadásról, azoknak feltétlenül javasolnám, hogy fektessenek be 50 percet és nézzék meg legalább ezt az operafilmet.

bernstein feketegy700Bernstein és Fekete Gyula a BMC képén

Most pedig nyomhagyó bejegyzés következik a két egyfelvonásos második, vasárnapi előadásáról:

Almási-Tóth András szellemes operarendezéseit szeretem, pesti tevékenységének elmúlt öt és fél évéről  a blogom rendszeresen hírt adott - ez már a negyvenedik ATA-poszt. Az, hogy rendezőként ő jegyezte e produkciókat - a szereposztás mellett -  kellően motivált arra, hogy egy kicsit erőltetett menetben végignyomjam a vasárnapra tervezett bükki húsz kilométert, és miután elértük a megfelelő buszt, vonatot, gond nélkül meg is tudtam érkezni a Zeneakadémiára, mégpedig teljesen ráhangolva a várható élményre. (Az, hogy ezt is említem annak köszönhető, hogy mostanában már ezt is teljesítménynek érzem, hogy egy előadás kezdésére sikerül kilépni a saját életem egyre mozgalmasabb történései közül.)

Találkoztam ismerőssel, aki arról panaszkodott, hogy szombatra minden jegy elkelt, és csak erre a második előadásra jutott be. Ez jó jel volt, a kortárs operákra jellemzően minimális az érdeklődés, és az, hogy ezen is tele volt a földszint, eredménynek számít önmagában is.

I: RÓMAI LÁZ

A Római láz volt az első darab, amely a négy évvel korábbi vizsgaelőadásból csak két fiatalt hozott át, Makiko Yoshidát és Imai Ayant, akik új feladatot kaptak mindketten: egészen meggyőzően játsszák hosszan a kozmetikust mielőtt a két főszereplő fiatalkori énjeivé válnak.(Négy éve mindketten a szoprán szerepen osztoztak,  most Szabóki Tünde az, aki Makiko Yoshida volt korábban, és az ő szerepét Imai Ayan vette át.)

Az eredeti opera egy római teázóban játszódna, ahol két középkorú, jól szituált hölgy találkozik, cseveg és közben előjön néhány tisztázatlan emlékkép a múltból, amelyek mind ugyanahhoz a férfihoz kötődnek, aki az egyikük férje, a másikuk szerelme volt. A mű végére kiderül az is, hogy mi is történt egy bizonyos éjszakán, van benne egy erős csavar, amelyet kár lenne leírni, bár most négy év után azt is megtapasztalhattam, hogy a mű nem veszít az értékéből akkor sem, ha a néző pontosan tudja, hogy mi várható a végén. (A klasszikus operákra mindig úgy ül be valaki, hogy előre tudja, hogy mi a végkifejlet, ennél a műfajnál lehet, hogy mégsem ront sokat, ha nem meglepő a történet - úgyis az számít leginkább, hogyan adják elő.)

Ez most mégsem pusztán a korábbi előadás repríze, bár a rendezés főbb vonalakban megmaradt, sőt a látvány fehér tónusa is. Most van lépcsősor, akkor nem volt, így nyilván a mozgásokat is alakítani kellett ehhez. Jelentős különbség, hogy nem négy közel azonos korú énekest hallgatunk, és elképzeljük hozzá az idő múlását, hanem valóban megvan a két-két szereplő között a hiteles életkori távolság. Remek páros Szabóki Tünde és Meláth Andrea kettőse, egyszerre érzékeltetik a közöttük húzódó távolságot és közelséget is. Metakommunikációjuk kifejezi a habozást, hogy jó lenne most sem felfedni, hogy igazán mi is történt annyi évvel ezelőtt. Egészen hitelesek, és még az is eszembe jutott a nézőtéren figyelő Cser Ágoston baritont megpillantva, hogy ugyan milyen érzés lehet valakinek, ha rájön, hogy az anyjának voltak ilyen ügyei... Színház az egész, nem vitás, de az, hogy egy ilyen nonszensz egyáltalán felmerülhetett, az jelzi, hogy el tudtam EGÉSZEN fogadni Szabóki Tündét a szerep megtestesítőjeként, bár idestova tíz éve nézem mindenféle szerepekben. (Éppen most tíz éve debütált a Fidelio női főszereplőjeként az Operaházban, és nemsokára - november 3-án ismét látható Leonoraként a Müpában - ez nem maradjon említés nélkül.) Ez a megállapítás ugyanígy igaz Meláth Andreára, és nem lepődtem volna meg, ha a darabban emlegetett leányok előkerülnek az előadás végén és üdvözlik őket.

Az előadás során elég nagy mennyiségű krémet belemasszíroznak mindkettejük arcába, és helyenként elég jelentős kihívásnak tűnik egy arcmaszkban énekelni, de még ennek a fekete álarcnak is van jelentősége, hogy éppen akkor kerül Szabóki Tünde arcára, amikor.

Szabad-e más vőlegényét elszeretni? - mi a helyzet, ha éppen ez történik, túl lehet-e lépni ezen valaha is?

Tavaly egy drámaóra témájának azt a szót adtam meg, hogy árulás, és a diákok kétharmada hasonló szituációt mutatott be, amikor egy barátnő elszedte a másik pasasát. A mai gimnazista korosztály szerint ez egészen megszokott helyzet, nincs benne semmi rendkívüli. Lehet, hogy éppen a gyakorisága miatt érdekes ez a történet egy olyan jóléti társadalomban, amely elvileg a monogámiát preferálja, de ez csak a felszín, hiszen mégis túl jól élünk és túl hosszan, kevés az igazi probléma és túl nagy kihívás mindössze egy ember mellett megmaradni évtizedeken át.

Ennek az operának az egyik vonzereje éppen ez: a felszínt mindenki tökéletesnek akarja bemutatni, és eközben a mélyben kavargó indulatok elleplezésére törekszik. Emiatt jó helyszíne az előadásnak a kozmetika, amelynek a célja ugyancsak a hibák elleplezése, már négy éve is nagy ötletnek tűnt.

II. TROUBLE IN TAHITI

Bernstein operájának a fő témája ugyancsak a látszat és a valóság ellentéte. Látjuk az amerikai középosztály elvileg tökéletes életét, akiknek az anyagi háttér legalábbis adott a zavartalan boldogsághoz. A szerző ehhez a művéhez maga írta a szöveget is, és felteszi a nagy kérdést, hogy mihez kezdjünk, ha a felszínen minden rendben van, és mégsem működik a házasságunk úgy, ahogy jó lenne. A darabot, a fent posztolt linken meg lehet könnyen ismerni, a wikipédián minden egyes jelenetét külön is elemeznek, másfél órán belül valaki a vele kapcsolatos minden lényeges tudás birtokába kerülhet, ha elég jól olvas angolul. Érdemes, mert ebből is csak az a tanulság vehető ki, hogy az emberi kapcsolatok kiüresedése nagyrészt a kommunikáció elégtelenségén múlik, illetve azon, hogy partnerek nem fordítanak elég energiát a már felépített kapcsolat ápolására. Megfelelő kommunikáció nélkül bármilyen emberi kapcsolat kiszárad, megfakul, de jellemzően ezt mindig csak túl későn vesszük észre.

Előző nap egy hasonlóan a házasság problémáival foglalkozó, szintén amerikai darabot néztem Miskolcon, amely még korban is közel van Bernsteinéhez - a Furcsa párt. Abban két eltérő végletet látunk, az egyik fél túl sok energiát, a másik túl keveset tesz bele a közös otthon megteremtésébe, míg ebben a történetben nem az egyoldalúságot figyelhetjük meg, hanem azt, hogy mindkét házastárs egyaránt észleli kettejük kapcsolatának hiányosságait, felmerül bennük a változtatás igénye is, de mégis képtelen közeledni a másikhoz. Kis optimizmussal feltételezhetjük, hogy majd később mégis sikerülni fog, ha mindketten akarják, de az a valószínűbb, hogy megrekednek, és még így fognak egy darabig nyűglődni.

A szerző (még 1952-ben) pontos instrukciókat adott a színpadi megvalósításra, elképzelt egy háromtagú kórust (a görög tragédiák mintájára), amely kíséri az eseményeket és a külvárosi élet előnyeiről zeng, de minden szereplőt, akikkel a házaspár tagjai találkoznak, láthatatlannak ír le.

Almási-Tóth András és a látványtervező Izsák Lili egy lépcsősort képzel el, amelynek a különböző szintjein zajlik mindkét egyfelvonásos cselekménye (az elsőben fehér, a másodikban sötét a borítása), és ami még fontosabb: ennek a háromtagú kórusnak a szerepét még fokozottabban kiemeli, ők játsszák el ezeket az elvileg láthatatlan szereplőket is, de alapvetően segítő szellemekként lépnek fel. Figyelik, némajátékkal véleményezik a házaspár döntéseit, néha ők maguk is beleavatkoznak - a  pár helyenként "lefagy", és bábokká válnak, akiket a kórus három tagja mozgat. Érezzük, hogy minden pillanatban részt vesznek a cselekményben, nem kívülállók, őket is megviseli a szenvedés, amit észlelnek.

Az előző egyfelvonásosban mind a négy énekes természetes játékát szerettem, ahogy "Igazi" embernek tűnnek, nincs a viselkedésükben semmi mesterkéltség. Ebben az egyfelvonásosban viszont központi elem a teatralitás, Lázár Eszter koreográfiája illik a zenéhez, és a táncbetétek a revüszínházra emlékeztettek, és jelentősége lett, hogy a felvázolt tökéletes boldogság most kis színpadon, minimalizált eszközökkel jelenhet meg csupán, és annyira hihetünk benne, mint a reklámokban.

A kar három tagja - Erdős Attila, Erdős Róbert és Etefania Avilés - hatalmas energiákkal vesz részt a játékban, sugárik belőlük a derű, a lendület, a segíteni akarás. Közülük is a legszínesebb gesztusaiban Erdős Attila, akinek ez a zene és ez a játékstílus nagyon jól fekszik, és minden másodpercben csinál valamit, amivel a figyelmünket magára vonja.

A házaspár mindkét tagja remek választás a szerepre, bevonnak minket a saját külön világukba, képesek vagyunk mindkettőjük oldaláról egyformán követni az eseményeket. Bakonyi Marcellnek elhisszük a tipikus sikerembert, aki szereti magát ünnepeltetni, az események középpontjában érezni, és akiben fel sem merül, hogy ha ennyire fontos neki a kézilabda bajnokság, esetleg az egyébként háztartásbeli feleségét is elhívja rá, hátha ez is összekötő kapoccsá válhatna közöttük. (Én most már negyedik éve járok rendszeresen a fiam kézimeccseire, meg lehet ezt is szeretni, jutott eszembe közben.) A meccs után éremmel a nyakban (!) zuhanyzás közben énekli egyik fontos áriáját, a két férfi kórustag pedig tartja elé a törülközőt - nagyon szépen megkomponált, kifejező jelenet. Az énekesnek jól áll ez a kifele élő férfi, aki a társadalom szinte minden elvárásának meg tud felelni, ez is a célja, nem lóg ki, nem tűnik különleges egyéniségnek. A tervező barna öltönye igyekszik benne azt láttatni, hogy ez a "csodálatos Sam" nem rendkívüli, viszont az amerikai álom megvalósítója, aki mégsem vált egészen érzéketlenné a zavaró tényezőkre sem. (A győztesnek is fizetnie kell - mondja, nagyon mélyen érzi is.) Legalább nem csapja be magát, és látja, hogy a családi élete - a rendszeres mozizás ellenére is - kiüresedett a kifelé élés eredményeként. Hát igen, csak kellenek a közös pontok egy házaspár életében a gyereken túl is, de mi van, ha nincsenek?

Meláth Andrea átéli ezt a némileg eltérő karakterű, de szintén középosztálybeli nő helyzetét is, nem mosódik össze a két egyfelvonásosban játszott figurája. Látjuk rajta az elfásulást, és érzékeljük, hogy mostanára már erősen eltávolodott a férjétől, és kevés esély van arra, hogy ez a folyamat visszaforduljon. Dinah-ként még jobban szenved, hiszen az élete csak a családról szólna, de ebből leginkább csak a bevásárlás és a távol lévők hazavárása marad. Az anyagi biztonság nem kárpótol teljes mértékben a rá váró unalomért, és emiatt jelenik meg a napi programjai között a pszichológus is. Biztosak lehetünk abban, hogy kevesebb baja lenne, ha neki is dolgoznia kellene, és nem pusztán egy bolti eladónak mesélhetné el, hogy mit látott a moziban. (Meglehet, hogy nem is lenne ideje mozira sem.) Nagyszerűen sikerül ez az élménybeszámoló, a film címe ugyanaz, mint az opera címe, és a Tahitihez kapcsolt felhőtlen boldogság, az "island magic" és a "suburbia", azaz a külvárosi élet nagyszerűsége között párhuzam húzható. Egyik sem igaz úgy, ahogy be van állítva, bár kétségtelenül vannak utóbbinak is előnyös oldalai.

A házaspárt többet látjuk külön, mint együtt, és amikor egy véletlen találkozás miatt akár plusz időt is tölthetnének egymással ebédidőben, megtörve a hétköznapok monotonitását, azt sem használják ki. A néző, aki valamifajta párkapcsolatban él, megkapja ezt a tanmesét, az orra alá nyomják az alkotók a tanulságot, hogy résen kell lenni, még a működőnek látszó kapcsolatainkat is folyamatosan ápolni kell, de a történet által kiváltott rossz közérzetünket maga a zene dinamikája, illetve az előadás minősége mégis tompítja. Rossz a témával, a mindennapjainkban szükségszerűen ránk váró kudarcélmények lehetőségével szembesülni, bár nyilván van néző, aki úgy fogja érezni, hogy ő a kivétel, aki eléggé figyel a társára, és rá is eléggé figyelnek, de az utóbbiak lehetnek kevesebben.

A történetben többször említődik egy gyerek, aki elvileg a legfontosabb, aki összetartja a párt, akinek a fellépésére egyik szülő sem megy el végül, még az anyja sem, aki elvileg ráérhetne. Bernstein elképzelése szerint ez a gyerek nem jelenik meg, míg Almási-Tóth András radikálisabb, nála a fiú mégis megérkezik a már üres konyhába a vacsoraasztalhoz, amelyen KFC-kosarat talál, benne némi maradékkal... A rendező már Bernsteinnél is kiábrándultabbnak tűnik, a háziasszony lelki problémái miatt a szolgáltató funkciójának sem tud már megfelelni... (A kisfiú nagyon helyes, sikere van, elég csak bejönnie. A nevét viszont nem találtam meg, így nem is tudom leírni.)

Az, hogy lesz-e ennek az operának további hatása, megváltoztatja-e az életünket, az kérdéses. Én most is úgy távoztam, mint a tavalyi Vajda Gergely bemutatóról: játszani kellene ezt még többször, jó lenne, ha széles körben megismernék. Mert igazán remek lett és  "who could ask heaven for anything more?"

Ps. Amint lesznek előadás-fotók, fel fogok közülük néhányat tölteni, de mivel ennek ideje bizonytalan, én meg készen vagyok végre, kiposztolom így.

Címkék: Opera Zeneakadémia Bernstein Szabóki Tünde Almási-Tóth András Lázár Eszter Izsák Lili Fekete Gyula Meláth Andrea Imai Ayane Erdős Attila Bakonyi Marcell Estefania Aviles Fernandez Erdős Róbert Trouble in Tahiti Római láz Makiko Yoshida

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8914316249

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.