Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Botos Éva adaptációt készített Csehov Cseresznyéskertjéből, ráadásul a cím megváltoztatásával ezt ki is emeli, így aki elmegy az RS9-be, az pontosan azt kapja, amire a színlap leírása alapján számíthatott.

Röviden: az adaptáció jól sikerült, az előadás megtekintését kiemelten ajánlom, pláne azoknak, akiket a független színházak sorsa foglalkoztat.

CsRSnyés20181009 025Károlyi Krisztián, Botos Éva és Menszátor Hérész Attila

Hosszabban:

Vígjátéknak szánta ugyan a darabot Csehov, de nem mindig sikerül ezt éreztetni a nézővel, ugyanis ennek ellenére a téma mégis az elmúlás, az élet egyes folyamatainak visszavonhatatlan változása, amelyet lehet lelkesen is fogadni persze, ahogy a darabbeli Ánya teszi, de a tipikus reakció mégis a nosztalgikus merengés, lemondó bólogatás.

Ebben a verzióban nincs nyoma semmiféle cseresznyéskertnek, amelyet nyaralótelkekre kellene felosztani, hogy az adósságokat ki lehessen fizetni belőle. Most a színhely a Rumbach Sebestyén utca 9, nem pedig a távoli és százhúsz évvel ezelőtti Oroszország, a szereplők pedig színészek, illetve a színházhoz kötődő személyek, akiknek egyre nehezebb megküzdeni a forráshiányos állapottal, és csak egyetlen menekülési útvonal látszik: angol nyelvű vacsoraszínházzá kellene alakulni a belváros kellős közepén, a helyi adottságokat kihasználva. Nagyon hihető helyzet.

Mostanában rendkívül gyakori, hogy valaki egy klasszikust modernizálva rendez meg, sőt az is, hogy még a szöveget is átírják. Ontani lehetne a példákat a közelmúltból, hiszen a színház arra (is) való, hogy az „itt és most”- ról szóljon, erős ez a tendencia. Ami viszont igazán ritka – legutóbb a M/Ámor esetén láttam megvalósulni -, amikor olyan jól sikerül az adaptáció, hogy a mű szelleme sem sérül, illetve szinte minden lényeges ponthoz találni megfeleltetést. Ilyen lett ez a CsRSnyés is. Kifejezetten érdemes lenne más színházaknak is átvenni, és országszerte játszani.

Persze egy jól előadott Cseresznyéskert eredeti formájában is ráébresztheti a nézőt, hogy ma is érvényes a történet, és ezt felerősítheti néha maga az előadás időpontja, illetve a társulat is.

KITÉRŐ

Mivel ez egy blog, nem színházi kritika - most itt simán betoldom, hogy az eddigi SZÁMOMRA legfontosabb Cseresznyéskert előadást 1986 május 1-én láttam Miskolcon, Blaskó Péterrel és Tímár Évával, amelynek szünetében azt is megtudtam egészen véletlenül, hogy Csiszár Imre korszaka hamarosan véget ér – a társulat egyik része az akkori Nemzetibe költözik. A jeges rémületre azóta is emlékszem, lesújtott a várható veszteség tudata, és még fokozottabban motivált később, hogy Pestre jöjjek tanulni az „én színészeim” után. Akkor már nyolc éve jártam színházba, minden szereplőt minden darabban láttam, soha ennyit nem jelentett számomra egyetlen prózai társulat sem, mint ez, amelyikhez kizárólagosan kötődtem, ahogy a vidéki nézők ezt rendszerint szokták. Ez a miskolci Cseresznyéskert így nekem még fokozottabban a távozásról szólt, bár természetesen voltak színészek, akik Miskolcon maradtak, és azóta is ott játszanak (Máhr Ági, aki Dunyasát játszotta!), vagy említendő még Csapó János, aki a 2006-os újabb miskolci Cseresznyéskertben szintén Firsz volt, bár most már lassan három éve nincs köztünk.

Ez a mostani bemutató – szerencsére – nem jelenti azt, hogy konkrétan az RS9 Színház léte lenne veszélyben, bár természetesen eszembe jutott közben, hogy mi van, ha mégis, és valószínűleg ez a gondolat még majd más néző fejében is megfordul, hiszen láttunk már színházbezárást és társulatok is megszűntek körülöttünk a közelmúltban is. A szövegben ráadásul sok az aktuális utalás, említődnek a néhány éve elhunyt szeretett színészeink, Huszár Zsolt, Bertók Lajos is, akiknek korai és váratlan halálát sem a kollégák, sem mi nézők nem dolgoztuk fel azóta sem. (Bertók Lajos képe az én falamon is kint van, esélytelen, hogy valaha elfelejtsem.)

Elképzeltem Botos Éva Cseresznyéskert adaptációját az Új Színház néhány évvel korábbi előadásaként (mielőtt az intézmény Újszínházzá vált), vagy a Budapesti Kamara, a Szputnyik, esetleg az Alföldi-féle Nemzeti Színház utolsó bemutatójaként. Egy ilyen kiélezett helyzet még emelni tudta volna az adaptáció hatását, a veszteség-érzetünk még nagyobb lehetett volna, de ezzel nem azt mondom, hogy szeretnék még egy ilyen helyzetet átélni, mert nem.

Bár nincs közvetlen veszély, és ennek lehet jobb híján örülni, épp elég aktualitást ad az előadásnak a független színházak általános alulfinanszírozottsága is, sőt általánosságban az, hogy a színészeknek nagyobb része él létbizonytalanságban, mint korábban. (Amint megtudtam, a jelenleg végzős színészosztályból is mindössze ketten mentek úgy neki az évadnak, hogy tudják, jövőre van biztos helyük.) Erre kiemelten felhívja a figyelmet ez a bemutató, jó lenne, ha a vészharangot azok is meghallanák, akik tehetnek valamit. (Már évek óta nem történik semmi figyelemreméltó, a Szputnyik megszűnése sem változtatott semmit a helyzeten.)

Ha már a személyes gondolataim leírásába kezdtem, akkor ugyancsak ide passzol, hogy éppen itt (1994. szeptember 8-án) láttam nézői pályafutásom egyik legjobb Sirályát. Akkor már egy hete kezdtem el tanári pályafutásomat, és nagy kétségeim voltak, hogy a színház összeférhet-e a tanítással, fel tudok-e készülni eléggé másnapra, ha hetente akár egy estét is színházban töltök. Ez volt az első, amelyikre elmerészkedtem, és annyira tetszett, hogy utána már más kísértéseknek sem tudtam ellenállni, és rendszeresen megfordultam Lábán Kati és Dobay Dezső színházában, amelyik más remek előadásokat is készített akkoriban (pl. „Vágy, hogy indiánok lehessünk”), és nagyjából állandó társulattal bírt. Erre a közben eltelt 24 évre, az RS9 háza táján is, és az én életemben beállt óriási fordulatokra is gondoltam előadás közben, különösen akkor, amikor a szereplők a múltat és a változásokat emlegették. Minden más lett azóta, és persze sokkal drámaibb lenne ezeket a mondatokat hallgatni, ha ebben az előadásban csak olyan színészek vesznek részt, akik hosszú éveken át elsősorban az RS-hez kötődtek.

VISSZA AZ ELŐADÁSHOZ MOST MÁR

Remélem, hogy mostanára a hosszú személyes kitérő ellenére is átjött, hogy mind az adaptáció ötletét, mind azt, hogy színházi közeg lett a Cseresznyéskertből, el tudtam fogadni, sőt kifejezetten örültem már előre a kalandnak, amit ígért a bemutató.

Szellemi kaland ez valóban, minél jobban ismeri valaki a kiindulási anyagot, annál érdekesebb maga az a folyamat is, ahogy a néző menet közben felfedezi, hogy miből mi lett. Megpróbálok szpoilerezés nélkül néhány fontos benyomást leírni, mert azt szeretném, ha minél többen felkerekednének és elmennének a Rumbach Sebestyén utcába megnézni.

A négy felvonás két helyszínen játszódik, mindkét félidőben muszáj helyet változtatni. Ugyan nem nagy a tér, de azt hiszem, hogy igazán lényeges mégis, hogy kinek hova sikerül leülni, mert változó mértékben vonódunk be a játékba attól függően, hogy a legtávolabbi sarokba kerültünk, vagy az első sor közepére, ahol fél méterre történnek a dolgok. Egészen furcsa ez, aki nem jár stúdió-előadásokra, amelyek 50-60 néző előtt valósulnak meg, azt hihetné, hogy ennyire kis térben már bárhol ülhet az ember. Néha igen, most nem. Háromszor sikerült jól helyezkednem és most utólag kétségeim vannak, hogy nem éppen azért érzem az előadás gyenge pontjának éppen a harmadikat a négy felvonásból (a szereplők esztrád-műsort adnak amíg várják, hogy mi lesz a CsRSnyés sorsa), mert ennél túl távol maradtam és nem rántottak be az események. Két méterről lehet, hogy azt mondtam volna, hogy ez is működik.

CsRSnyés20181009 005Tallián Mariann és Mózes András

Az eredeti darabot 12 színésszel és néhány statisztával szokták előadni, tipikusan nagyszínpadon. Ezúttal kimarad két viszonylag kisebb szereplő - az egyik: Szimeonov-Piscsik, aki ötvöződik Sarlotta Ivanovnával, és lesz belőle Sarolta, aki továbbra is Ánya kisérőjeként funkcionál, de egyben ő az, aki folyton pénzt kér kölcsön Ljuvbov Andrejevnától, aki itt Lujobovára rövidül. Már most megjegyzem, hogy Tallián Mariann-nak jól áll Sarolta, Botos Éván pedig látszik, hogy most nagy vágya teljesül, igazán élvezi ezt a hatalmas szerepet a saját szája íze szerint játszani. A színlap felsorolja a szereplőket, a látványtervező Kurucz Nórát, de nem tesz említést a rendező személyéről. Feltételezhetjük, hogy a rendező: a, Botos Éva, aki az adaptációt készítette, b, Lábán Kati, aki elsősorban rendezőként ismert, bár most életemben először láttam játszani is, c, mindketten együtt - vagy akár az egész együttes közös munkájáról van szó, ha egyszer nem érezték szükségét, hogy feltüntessék, ki a felelős a produkcióért.

A CsRSnyés itt-ott racionalizál is, Sarolta kapcsán kimarad az a gesztus, amikor végül a kölcsönkérő valamennyi pénzt meg is ad (ezt Szimeonov-Piscsik még megtette - közben eltelt száz év) , de ettől függetlenül a módosítások hatására még sem lesz az előadás a szokottnál rövidebb, aki azt hiszi, hogy kilencven perc alatt végig fogják pörgetni, az téved - nem, a tempó nem gyorsul fel, és felvonásonként más-más benyomásom volt arról, hogy milyen hosszú. (Első előadás volt, még sokat változhat, illetve természetesen ez nagyon múlik a befogadó pillanatnyi állapotán is, hogy hat rá. Én pl. néhány órával előbb tudtam meg, hogy a következő két napomon egy hat osztályt érintő programot át kell alakítanom, és ez, illetve egyéb problémáim alig jutottak eszembe, még a szünetben is leginkább a látottak foglalkoztattak - ténylegesen le tudott kötni életem sokadik Cseresznyéskertje. Botos Éva Tóth Árpád fordítását dolgozta át, jól estek az ismerős mondatok.)

Visszatérve a színlaphoz, a másik kimaradt szereplő csak telefonon jelentkezik Dunyasánál - Jepihodov, az ügyetlenkedő könyvelő. Helyette Dunyasa (itt Mazsi) lesz a haszontalan munkaerő, akit Búza Tímea játszik. Ha akarjuk, ezt is szerepösszevonásként értelmezhetjük.

CsRSnyés20181009 001Búza Tímea és Földi Csenge

Búza Tímeának jól áll ez a rikító ruhákba öltözködő színházi mindenes (szobalány helyett), róla rengeteg mindent tudunk meg, és talán ő az, akinek az alakja leginkább karikatúrára hasonlít, rengeteget nevetünk rajta miközben sajnáljuk, és bár elvileg mellékszereplő lenne, de ebben az előadásban erősen megnövekedett a súlya. Látjuk az ő zsákutcáját, mint ahogy a többiekét is, és azt is, hogy nem tudnánk mi sem kivezetni belőle. (Az egész darabban Csehov mintha mesteri módon szedte volna a különféle lehetőségeket, miként lehet egy életet kisiklatni....- ez megmaradt ebben a modernizált verzióban is.)

A további szereplők névsorán végignézve is csak azt mondhatjuk, hogy a Hybridkult Produkció, amelyik jegyzi ezt az előadást is, alkalmas embereket talált minden szerepre, és esetenként egészen nyilvánvalónak is látszik, hogy a színészre igazították az alakot, és ez jót is tesz neki.

Botos Éva néhány esetben egyértelműsítette a viszonyokat, kimondott néhány olyan állítást is, amely Csehovnál még nyíltan nincs benne a szövegben. Jasa helyett (valami miatt) Gábriel néven fut a főszereplő inasa, aki most értelemszerűen nem inas, hanem kitartott pót-szerető funkcióval rendelkezik. Károlyi Krisztián az előírásnak megfelelően pimasz, és eléri, hogy az ő nézőpontjából is szemléljük az eseményeket. El kell ismerni, a saját szemszögéből nézve igaza van. Azt is eléri, hogy kíváncsiak legyünk rá más szerepben is. (Egyszer már szóba került ezen a blogon más előadás kapcsán is...)

Petya Trofimov, Grisa tanítója - itt Prof, színesedik és gazdagodik Ágoston Péter alakításában. A figura, aki itt a sokadik diplomájáért tanuló DÖK elnök, nem egyszerűen málészájú idealista álmodozó, "örök diák", ahogy azt megszokhattuk, hanem kártékony élősködő, és biztosak vagyunk, hogy tevékenysége egészen felesleges.

Összességében is elmondhatjuk, hogy szinte minden szereplő esetén - a mai korba helyezésen túl - felerősödtek a kontúrok, nem kíméli őket az adaptáció, alig van kivétel, akit sajnálnánk. Az egy dolgozó embert, aki mások helyett is húzza az igát, de a felelőtlen költekezést nem tudja leállítani, Várját hasonlónak látjuk, ugyanakkor őt sem tudjuk tiszta szívből sajnálgatni, mert ez a Várja, aki szeret mindent maga intézni, beleavatkozni mások dolgába. Nem vonzó a Kis Balogh-gá változott Lopahin számára, hiába jó munkaerő - ez a nagy helyzet. Csáki Rita szereplőjével rokonszenvezhetünk, megérthetjük, de az elejétől tudjuk, hogy az általa kiválasztott férfi, akit Mózes András testesít meg, Ljubovába szerelmes, nem belé és ez a házasság nem az időhiány miatt nem valósul meg, hanem azért, mert a szerelem kölcsönössége nem adott. A darabnak ez érzékeny pontja, a szöveget a rendező sokféleképpen kezelheti, akár az is átjöhetne, hogy két egymáshoz illő ember nem talál egymásra. Nem, ebben az adaptációban egészen nyilvánvaló, hogy tíz egymással felületesen érintkező emberi sors fut külön-külön, akik régebben közel voltak egymáshoz, azok is eltávolodtak már egymástól, és a történet végén mindenki egyedül folytatja, csak egészen minimális kapcsolat marad közöttük - Kis Balogh éppen a kevéssé ütőképes Mazsit alkalmazza, és ők is csak telefonos kapcsolatban maradnak.

Földi Csenge - Ánya, itt "a királylány", akit mindenki dédelgetne, és aki most is lelkesen, lendületesen várja az új életet. Irina jut róla eszünkbe, és mi nézők tudjuk, hogy az illúzióit előbb-utóbb, valószínűleg gyorsan el fogja veszíteni. A színésznő kellően fiatal és szép, minden kvalitása adott a szerephez, drukkolunk neki, hogy ne törjön össze.

Botos Éva Ljubovája és a Menszátor Hérész Attila által játszott testvére, Gajev között mintha a szokásosnál is mélyebben gyökerező egyetértés lenne, látunk két embert, akik ismerik egymás gyengéit, ezt el is tudják fogadni, és ha a körülmények nem szólnának bele, akár hosszabban is tudnának együtt működni. Egyformán nem alkalmasak arra, hogy a családi színházat a megváltozott piaci viszonyok között működtessék.

Menszátor Hérész Attilának különösen örültem, hogy épp most látom - az előadás előtt mindössze négy nappal néztem meg a sétálószínházi Kékszakállúját, amely még most is foglalkoztat, nem múlt el nyomtalanul a hatása. Most is élmény hallgatni baritonját, jól gitározik, de ami ezeknél is fontosabb: el tudjuk fogadni ezt az álmodozó színházcsinálót, akiről borítékolható, hogy alkalmatlan üzleti színház létrehozására. Botos Évából viszont süt a vibrálás, a szenvedély, róla az első perctől kezdve tudjuk, hogy nosztalgia ide vagy oda, hosszan nem marad meg ez a Ljubova egy pesti pinceszínházban.

CsRSnyés20181009 004Lábán Kati és Botos Éva

Végül, de nagyon nem utolsó sorban legyen szó a színház igazgatójáról, aki lassan már három évtizede működteti az RS-t. Lábán Kati nagyon jó választás Firsz szerepére - ebben a modernizálásban valóban nem lényeges, hogy nő vagy férfi mondja a neki meghagyott sorokat, sőt a meggyek befőzésére tett utalás egy nő szájából még mindig sokkal természetesebbnek hangzik. Épp ezek a független színházi szférában eltöltött évtizedek, amelyek nagy részben szólhattak a pályázatokról, pénzszerzésről, miként hozzunk össze költségvetés nélkül is díszletet, amelyben lejátszató egy-egy előadás, jelentős súlyt adnak minden mondatának. Szavai egytől egyig bölcsességként hatnak. Ő az, aki a közönség mozgását is irányítja egy-két mozdulattal, szóval - de a legfontosabb, hogy a HELYet, amelyet a darabban veszély fenyeget, mégis ő képviseli, ő az RS9 - nélküle ugyanúgy elképzelhetetlen, mint a Karinthy Színház Karinthy Márton nélkül, vagy az Orlai Produkció Orlai Tibor nélkül. Ez az összeforrottság kiemeli a szerepét, és ahányszor megjelenik, mindig fokozottan figyelünk rá. Az, hogy bezárják a CsRSnyésbe, egészen magától értetődőnek tűnik, és inkább rezignáltság vesz rajtunk erőt - ha az "ami elromolhat, el is romlik" igazságára gondolunk, és utolsó gesztusai maradnak bennünk. Nem, nem lesz tragédia ez az előadás, de mégsem mondható, hogy felhőtlen szórakozásként hatott ránk az egész - el kellett gondolkodni rajta, ahogy ezt Csehov minden bizonnyal akarta, de ezzel együtt mégis volt három óránk, amikor rengeteget nevettünk.

Az előadást érdemes megnézni akár úgy is, ha valaki nem ismeri Csehov eredetijét - ezután úgyis kíváncsi lesz rá, az is előre megjósolható.

 PS. A fotókat Juhász Éva készítette a színház számára.

 

Címkék: RS9 Botos Éva Mózes András Károlyi Krisztián Cseresznyéskert Ágoston Péter Lábán Katalin Búza Tímea Tallián Mariann Csáki Rita Menszátor Hérész Attila CsRSnyés Földi Csenge Kurucz Nóra

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8014300623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.