Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az utóbbi napokban kifejezetten kampányoltam a CAFe Budapest rendezvény megtekintése mellett, így mikor az előadás szünetében erősen főtt a fejem, hogy mit tudok erről írni a szándékoltan AJÁNLÓ blogomra, és ezt meg is osztottam néhány emberrel, erre a tényre felhívták a figyelmem. Ezek után nincs mese, muszáj nyilatkozni. Hát jó – mondom a véleményem…(nem kinyilatkoztatás, nem zenekritika és nem képviseli a teljes nézőközönségét az én véleményem – csak még egyszer mondanám a rend kedvéért: nyomhagyó bejegyzés következik)

251

Nagyon szeretek a Müpában lenni, nagyon szeretem Bernstein zenei világát, sose láttam, nem is hallottam ezt a darabját, és ami ezeknél mind többet nyom a latban: a színlapra nézve ÖT olyan nevet láttam, akik feltétlenül érdekeltek. (Mit tehetek, abban kell megnéznem valakit, sőt valakiket, amiben fellépnek. Mostanában szó nincs a bőség zavaráról operai vonalon – utazgatni kellene...) Négy előadást töröltem a héten, kettőn voltam – és ez nálam CSAK kettő, úgy éreztem, hogy ez a Candide nekem nagyon kell. Utólag is azt gondolom, hogy valóban kellett, nem hagyhattam ki – még akkor se, ha felemás benyomásaim keletkeztek, és összességében nem az én előadásom volt. Egyes részleteiben igen.

Az előadásra a miskolci barátnőm elkísért, akinek az utolsó élménye a Rockgiovanni volt, nem jut el semmire, folyton dolgozik. Sosem járt a Müpában eddig, szórakoztatónak találta a látottakat, örült az estének, így a mérleg ettől nekem is a pozitív oldalra billent. Mondhatom, hogy még több kedves ismerőssel is beszéltem az előadás szünetében, akik szintén tovább billentették a mérleget a pozitív irányba, és ez mindig hozzáadott érték, csak a Müpa előadásai esetén jellemzően maga a produkció is elég szokott lenni a jó estéhez, leírni nem szoktam az ilyesfajta pluszokat.

Az előadásra eljött néhány diák az iskolánkból is, akiknek a szombati munkanapon, néhány órával korábban egy helyettesítés alkalmával javasoltam az előadás megtekintését. Mivel hétfőre kötelező elolvasniuk a Candide-ot, ennél jobbkor nem is jöhetett volna nekik az élmény. Nagyon remélem, hogy utóbbiak nekifutnak az eredeti regénynek is, és több kedvvel teszik majd, mint ahogy tették volna egyébként.

Az előadás leginkább azoknak kedvez, akik túl alaposan nem emlékeznek az egyébként gimnáziumi kötelező olvasmányra. Ami azt illeti a mű zenei anyagából én sem voltam felkészülve, bár magát a Candide-ot sokszor tanítottam, sőt rövid, de annál emlékezetesebb rendezőasszisztensi pályafutásom csúcspontja éppen Eörsi István és Melis László Candide-ja volt Kamondi Zoltán rendezésében (Eszenyi Enikővel, Hevér Gáborral, Naszlady Évával, Kardos Róberttel, Puskás Tivadarral, Thuróczy Szabolccsal, Dióssi Gáborral a fontosabb, Járó Zsuzsával, Kovács Patríciával, Mészáros Mátéval és Dömötör Andrással a kisebb szerepekben – utóbbiak négyen még nem kerültek ekkor be a színműre, ennyire régen történt mindez). Ez a Candide kiemelkedően jó produkció volt 1998 őszén még akkor is, ha csak a Thália régi stúdiójában játszották, és a tíz előadást nagyjából hétszáz ember láthatta összesen. Egyeztethetetlen volt, Halottak napján is muszáj volt belőle előadást tartani, máskor nemigen ment a dolog.

Ez az emlék mondatja velem, hogy igen, lehet olyan zenés játékot rendezni Voltaire tézis-regényéből, amely teljes egészében visszaadja a mű szellemiségét, jók a szereplők és kicsit sem unalmas. Lehet, bár nem könnyű, és nem mellékesen: az nem egy fesztivál-produkció volt, hanem repertoár-előadásnak szánták és két hónap próbaidő alatt készült el.

Az idő tényező nem mellékes, a Müpa félig-szcenírozott produkcióira két hétnél több nemigen juthat, jellemzően csupa olyan résztvevővel hozzák tető alá, akik számos rendezésben énekelték az adott operát, amelyek tapasztalatait hozzák is magukkal – most ilyen háttérre nem lehetett építeni. Ha ezt a körülményt számításba vesszük, amelyet egy átlagos néző nem vesz tekintetbe, hiszen nem az ő problémája, hogy egy előadásra van-e forrás, van-e idő, voltak-e különleges nehézségek menet közben, akkor elmondható, hogy már maga az, hogy megszületett, hatalmas teljesítmény és hozsannázni kellene az alkotóknak.

Maga a kiindulási alapanyag is számít persze, ahogy hallgattam Bernstein zenéjét, azt hiszem, hogy ez a zene másként közelít a műhöz, helyenként mintha túlzottan is idealizálna, kimaradnak fontos szereplők, így sérül a filozófiai mondanivaló, és még a lényeg leglényege se egészen jön át, csak részben. Igen, ez a színpadi verzió sokszor szájbarágós is (túl sok a narráció), unalmas is – helyenként nehezen nézhető valakinek, aki tudja a történetet. Nyilván olyanokra kellett számítani, akik viszont nem ismerik, így ez mentség lehet, bár szerencsésebb lett volna feszesebbé tenni.

Túl soknak éreztem a prózát, ebben a mennyiségben zavart. (Lehet, hogy nem egészen véletlen, hogy nem túl gyakran játsszák a művet, és most voltaképp így is örülhetünk a kivételes lehetőségnek. Bernstein zenéjét nem rossz hallgatni, bár túlságosan is a történet felületét ragadta meg csupán, ez a benyomásom maradt meg.)

Miután ez tényleg ajánló blog, egyáltalán nem szeretnék arra időt fordítani, hogy azon elmélkedjek, hogy mi tetszett kevésbé, Hugh Wheeler színpadi adaptációja, vagy Böhm György rendezésének jópofáskodós-kikacsintós stílusa a mégsem túl viccesre sikerült erotikus utalások tömegével– úgysem sikerülhet elválasztani, hogy milyen megoldásokat kapott készen, mi származik tőle és milyen beszólások maradhattak bent a próbákról, amelyek hol ültek, hol nem. Csak a szépnek akarok nyomot hagyni, összeszedem, hogy mi az, amit jó volt az előadásban, mi az, ami miatt érdemes volt ott lennem.

Az előadás zenei színvonala méltó volt a Müpához, és jól énekeltek azok, akikre elsősorban kíváncsi voltam.

Candide KP

Kálmán Péter már hosszú évek óta igazán ritkán lép fel itthon –ez így volt 2006-ban is, amikor elkezdtem figyelni, semmi változás ezen a téren -, és most ugyan eleget szerepelt, de talán ha két percnyit énekelt egy kettősben (bárányként), és leginkább Voltaire illetve Pangloss szerepében beszélt. Neki való feladat volt, de mégis kevés, és ha azt mondanám, hogy ez az volt, amit szerettem volna, az nem lenne igaz – régen hallottam énekelni, és reméltem, hogy majd most fogom. Csalódtam. (Magamra vethetek, ha felkészülök a műből, nem lettek volna illúzióim.) Legközelebb majd májusban hallható itthon, aki pont rá kíváncsi, annak külföldre kell utaznia – ez a tanulság.

Szemenyei Jánost egy hónapja láttam a Csárdáskirálynőben, egy pillanatnyi kétségem nem volt, hogy alkalmas Candide-nak is, és a Winterreise óta az se lepett meg, hogy nem lóg ki az operaénekesek közül, kifejezetten jól énekelt, sőt az énekelt részei jobban tetszettek, mint a prózája – nyilván azért, mert alapvetően nem szerettem a rendezés stílusát. Most is energiabombaként volt jelen.

Az előadásnak nemcsak alkalmas Panglossa és Candide-ja volt, de volt egy jól éneklő ÉS táncoló Kunigundája Antonia Dunjko szerepében. A musicalekhez rendszerint kell mindkét képesség, sőt jó színpadi beszéd is, és a külföldi művésznő – bájos akcentussal – mindent nyújtott, bár azt ő sem tudta legyőzni, hogy a szerep nem volt mélységében kitalálva. Nem az ő hibája, a közönség nagyon melegen ünnepelte a teljesítményét.250Kunigunda

Hát igen, Eszenyi Enikő húsz éve ténylegesen eljátszotta a tizenéves bakfist és az öregasszonyt is, annak idején Kunigunda az előírásnak megfelelően tönkrement, és így láthattuk, hogy az örökifjú Candide végül egy romhalmazt kapott meg fáradozásai jutalmául. Ehelyett most igazán idilli szerelmi duettet kapunk, Bernstein beállításában egyik szereplőn sem roncsol az élet. Apró különbség, mintha a zeneszerző tényleg optimista lenne. A „jön a pestis” mondat se ront ezen, hiszen ezek után biztosak vagyunk benne, hogy a szerelem mindent túlél. Ez viszont mintha azt bizonyítaná, hogy ez a világ mégsem olyan nagyon szörnyűséges. Voltaire ennyire nem volt derűlátó, de nem is a XX. századot kellett elviselnie.

Kálnay Zsófia jó volt Paquette-ként, és vele kapcsolatban különösen sajnáltam, hogy az adaptáció csak a felszínt kapargatta, a töredékét nem mutathatta meg annak, ami benne van, nem lett ebből hálás szerep, most mintha inkább csak a külső megjelenésére építettek volna. (Négy éve nézem, el tud hordozni akár egy egész előadást is, ez egészen világos – most nem volt erre szükség.) Nemsokára folytatja pályafutását Szegeden, mint Cherubino (nov. 3., 10.), akkor nézhető megint.

Jó poén volt, és poénként is működött, hogy Hámori Máté karmester az UMZE Kamaraegyüttes és az Operaház énekkarának vezénylésén kívül kapott még egy feladatot: oroszlánként is énekelt egy pici szerepet. Üde színfolt volt a „három spanyol don” éneke is – Szegedi Benjámin, Matyó Márió és Kristóf István nevét is begépelem éppen ezért, legyen nyoma ennek a villanásnak. (Kisebb szerepekben fellépett még: Tarjányi Tamás, Hajnal János, Vincze Márton, Sütő András.) A kórus kotta nélkül énekelt, bár játszaniuk nem kellett – ebben is elég befektetett munka fekszik. A Pécsi balett táncosai kiemeltebb szerephez jutottak, és helyenként az előadás hangulatát is előnyösen befolyásolták, amelyet Kemenesi Tünde korhű és az énekeseknek is előnyös jelmezei és Túri Erzsébet (a Müpához, a félig szcenírozáshoz igazodó, jelzésszerű) díszlete dominált.

Összességében elmondható, hogy ezekkel a közreműködőkkel egy sokkal jobb előadás is születhetett volna, és bár a rendelkezésre álló minden bizonnyal rövidke időben nagyon dolgozhatott mindenki, csak a koncepció és a darab mégis erősebb volt náluk.

Van azért három ember, akinél azt éreztem, hogy bár lehettek volna még valamivel jobb helyzetben is (ahogy Candide és Kunigunda mindenképp), de még így is alapvetően jól jöttek ki ebből a munkából.

Polgár Etelkát korábbról Wagner előadások rendezőasszisztenseként ismertem meg, éveken keresztül így tartottam nyilván (ennek az előadásnak most játékmestere), így most különösen revelatív volt rövid jelenete bárányként, Kálmán Péter mellett is képes volt a figyelmemet magára terelni. Számomra egészen nyilvánvaló, hogy jó humorérzékkel és színészi képességekkel megáldott énekes, akire ez a produkció felhívta a figyelmet. (Mennyire örültem volna, ha találok egy bárányos képet, de pont ilyet nem töltött fel a Café Budapest. Ha kapok egyet valakitől, szívesen felteszem majd.)

Maximilian szerepe a Candide-ban eredetileg is kisebb szerep, csak néhány alkalommal tűnik fel, de akkor fontos. Ebben az adaptációban azt hiszem, hogy ez az egy szerep az, amelyik az eredeti súlyából nem vesztett, hanem éppen kiemelődött, és valószínűleg azért, mert találtak hozzá egy alkatilag is, hangilag is alkalmas szereplőt Geiger Lajos személyében. A baritont lassan tíz éve figyelem (november 9-én lesz az évfordulója, amikor a Pomádéban először láttam és azóta számon is tartom a megmozdulásait), de ezt a fiatal bárót látva meg kellett állapítanom, hogy rajta az idő nem fogott semmit – vagy a sminkes és fodrász volt ennyire profi, akiket most név szerint is említenék, ha a színlapon rajta lennének. Ami kiderülhet Maximilianről Voltaire szövegéből, azt ebből az adaptációból is megtudtuk, sőt a karikírozott piperkőcsége némi bájt is kölcsönöz neki, egyéniséget, amely jól is állt az énekesnek.

Candide 2"SZÜNET" - felírta: Wiedemann Bernadett, nézi: Antonia Dunjko és Szemenyei János

Végül Wiedemann Bernadett Félfenekű hölgyét kell említeni, aki nőiességével valóban hat ránk, nem veszett oda a varázsa (erre utal a szövegben és mi igazat is adunk neki). A második részt nemcsak az tette kicsit érdekesebbé, mint az elsőt, hogy kevesebb volt benne a narráció, de sok jelenetben jelen volt Wiedemann Bernadett is, akinek legalább írtak egy jó tangót, és kapott egy monológot is (fenekének elvesztéséről), kár, hogy utóbbi csak prózában van – Bernstein hibája. Wiedemann Bernadett erotikus jelenség, szerethető karaktert játszik, és olyan kisugárzása van, amellyel egészen magára tudja a figyelmünket vonni. Verdi Requiemet fog énekelni Szegeden november 6-án, ez az, amire készülök, és aztán persze a februári Giocondára az Erkelben, amely minden bizonnyal az évad legemlékezetesebb bemutatói közé fog tartozni.

Ennyi az én személyes mérlegem. Lehet, hogy ez a Bernstein-Candide nem a lehető legjobb volt, amely akár a felsorolt közreműködők segítségével létrejöhetett volna, de ha erőltetjük az optimizmust – ami mégis jó stratégia – elmondható, hogy a legjobb, amely nálunk ténylegesen megvalósult. Próbáljunk ennek örülni, ahogy mindennek, aminek csak lehet, ahogy ezt nem Voltaire, hanem E.P. meghagyta nekünk.

PS. A képek a Cafe Budapest honlapjáról származnak.

Címkék: Operaház Szemenyei János Kálmán Péter Pécsi Balett Sütő András Candide Bernstein Müpa Geiger Lajos Kristóf István Wiedemann Bernadett Böhm György Magócs Ottó Kálnay Zsófia Tarjányi Tamás Hajnal János Hámori Máté Matyó Márió Szegedi Benjámin Polgár Etelka Antonia Dunjko Vincze Márton UMZE Kamarazenekar

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr514300483

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.