Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Rendkívüli eseményre került sor egy évvel a tavalyi nagysikerű h-moll mise után Makón: Farkas Éva Erzsébet polgármester kezdeményezésére ismét itt vendégszerepelt a Hagymaházban az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus, Vashegyi György két, közel harminc éve alapított együttese. Ezúttal négy Bach kantátát adtak elő, mégpedig a Zene világnapjának előestéjén.

42925549 2063165360412581 6100752807743193088 nfőpróba (Orosz Dóra fotója)

Ugyanezt a műsort szerdán, október 3-án a Zeneakadémián is meg lehet hallgatni, vannak még jegyek (elsősorban az oldalerkélyre, több árkategóriában is). Erre az újabb alkalomra még néhány zenésszel is kibővül az együttes, aki szereti Bachot, vagy még nem hallgatott kantátákat, és nem tudja, hogy milyenek, azoknak első élménynek is jó választás. (Diákoknak a karzatra 500 Ft-ért váltható jegy.)

És most legyen szó a koncertről:

Ahogy megtudtam, korábban a komolyzenei koncertek nem voltak megszokottak Makón, ez egészen új, a polgármestertől eredő kezdeményezés, akit úgy tűnik kifejezetten érdekel Bach, már júniusban is találkoztam vele a 15 km-re fekvő Apostagon a BFZ-turnén, amely kétségtelenül az idei évem egyik kulcseseménye volt.

A koncertre majdnem tele lett a ház, a szünetben pezsgőt és többféle rétest kínáltak minden nézőnek – úgy tűnt, hogy valóban mindent megtesznek a zene megszerettetéséért. ((Erről a gesztusról amerikai tapasztalataim jutottak eszembe, ahol az arkansasi egyetemen ingyenes koncerteket lehetett hallgatni legalább hetente két-három alkalommal, és minden esetben volt hozzá ingyenes büfé, szendvicsek, hamburger és torta is. Egészen sokan voltak ezért, vagy ettől függetlenül is kíváncsiak akár Beethoven kamarazenei darabjaira is, ahogy emlékszem.))

Lehet, hogy nem hangzik jól, de vállalom: én csak három és fél éve szembesültem azzal, hogy Bach írt kantátákat is, amelyek közül rengeteg elveszett, de több, mint 250 megmaradt – azóta igyekszem fokozatosan megismerni őket, de még nagyon az út elején járok. (Ézek a kantáták a Máté- és János-passiók mellett nem a "futottak még" kategória, lényegében az életmű felét tették ki, Lipcsében a szerző munkaköri kötelessége volt őket megírni, most már tudom ezt is.)

Az első kantáta, amelyik igazán megtetszett, a BWV 76-os volt, és erre a makói koncertre éppen az vitt le, hogy rájöttem, hogy a szerdai zeneakadémiai koncertre lehetetlen elmennem (120+diákot szerveztem a Szkénébe a M/Ámorra éppen erre az időpontra), viszont ezt a BWV 76-ot már évek óta szeretném újra hallani. Ebben a kantátában talán a legjobban a darab közepén elhelyezkedő oboa szóló tetszik, és mint kiderült már a koncert előtti próbán, ezt a 2015-ös fesztiválzenekaros koncerten is Hamar Gergely játszotta, aki most is. Csak ezért a 37 perces műért is érdemes a hangversenyre elmenni, de ez előtt további három eltérő karakterű kantáta is hallható.

42866695 2062691527126631 3944557325389398016 n

Az az erős benyomásom, hogy a két együttes alapító-művészeti vezetője, Vashegyi György a négy kantáta (BWV 92, 138, 179, 76) kiválasztásánál nemcsak a praktikus szempontokra (az együttes összeállítására) volt tekintettel, de arra is, hogy a kantátákban megszólaltatott témák némileg eltérőek legyenek, más gondolatok és érzelmek hassák át a zenét, nem pusztán a teremtő dicsőítése. Mindegyikben közös persze ez, és az is, hogy az ember rászorul a segítségre, az irgalomra, mert tele van kétségekkel, az élete pedig küzdelmek sorozatából áll. (Ez leginkább a másodikként elhangzó 138-as kantátát jellemzi, most hallottam először.) A koncerten kivetítették a szöveget, így akár a zenehallgatás közben el is lehetett gondolkodni rajta.

Az előadás előtt közvetlenül a helyszínen tartotta a főpróbát az együttes, hogy a terem akusztikájához igazítsák a hangzást, így egymás után kétszer is hallhattam a műsort. Ez már csak azért is hasznos, mert ilyenkor még látványosabb, ahogy a koncerten a közönség hatására hogyan lesz képes még a korábbi jó szintjét is meghaladni az együttes annak ellenére is, hogy mindenkiből kivett energiát a hosszú buszozás és a próba is.

Mielőtt a négy kantátát meghallgattuk, Szlauko Orsolya, Makóról elszármazott ceglédi evangélikus lelkész mondott beszédet, amely erősen megemelte az eseményt. Ahogy maguk a művek is, ez a prédikáció is arra buzdított minket, hogy a kantáta szövegek üzenetét is átgondoljuk. A lelkész szavait hallgatva átérezhettük, hogy mindannyian személyesen vagyunk megszólítva, és csak reméltem, hogy a hallgatóság többi tagja nincs éppen olyan helyzetben, amikor találva érzi magát az “álljunk meg az élet mélypontjain, ne akarjuk letudni gyorsan a nehézségeinkkel való szembenézést” felszólítás által. A lelkész egy mesét is mondott a lakatról, amellyel kínlódunk, pedig lehet, hogy nincs is zárva – ez a gondolat is sok ember egymástól alapvetően eltérő helyzetére rárímelhet. Az elhangzó gondolatok ráadásul a lelkész nagyon derűs és optimista hangulatot sugárzó előadásmódjával társultak, így megállapítottam azt is, hogy ugyan a bevezetés húsz percet lassított a kezdésen, de ez most kivételesen nem a szokásos protokoll-szöveg volt, nem elvesztegetett idő - ennek a beszédnek valóban volt mélysége, üzenete és el lehetett vinni magunkkal a műsortól függetlenül is. Engem mélyen megérintett már ez is, még soha nem éreztem ennyire szükségét annak, hogy éppen Bachot hallgassak.

Valószínűleg az idő nyomása miatt – a lehető legtöbb zene hangozzon el, de két és fél óránál mégse legyen hosszabb a koncert -, most Vashegyi György nem magyarázott a műsorszámok között, ahogy néha szokott, és ami egyébként jól is jön a mezei koncertlátogatónak. (Lehet, hogy nincs igazam, de szerintem nem én vagyok egyedül azzal, hogy bár igyekszem a művekre készülni, a szövegeket előre olvasni, de mégis mindig rengeteg újdonságra ébredek rá ezekből a karmesteri megjegyzésekből. Itt akár azt is elmondhattam, hogy olyan távol vagyok a régizenei művek ismeretétől, mint Makó Jeruzsálemtől, viszont erre a zenére mostanában nekem is van annyira szükségem, mint az együttes tagjainak, akiknek a többsége három évtizede ezzel foglalkozik hivatásszerűen.)

A koncert elején két fotós kezdett oda-vissza rohangálni, zavarva a zenehallgatást, és azonnal korábbi szombathelyi emlékeim elevenedtek meg, amikor egy teljes Kékszakállú alatt végig ez ment. Nehéz elhinni, hogy a mai technika nem képes kattogásmentes fényképezőgépet produkálni, illetve még nehezebb, hogy ilyenek használatát egy koncert közben engedélyeznek, de persze nyilván bennem van a hiba, hogy ez zavar. Az se jött jól, hogy a jobboldal harmadik sorának legszélén egy középkorú hölgy időről időre világított a telefonjával, élénken levelezgetett, sőt fényképezett is néha, mindezt a legszélesebb mosolygás közepette. Nemcsak Makón, ahol nem lehet valaki hozzászokva, de nem egyszer a Müpában is akad ilyen néző (de azok jellemzően külföldiek - nyugtatom meg magam mindig), és lehet, hogy a mai viszonyok között tényleg irreálisan nagy elvárás, hogy valaki kétszer egy órán keresztül ne piszkálja a telefonját. Nyilván annyira fel vagyunk pörgetve, hogy nem tudunk leállni egy órára sem, azonnal szeretnénk valakinek elmondani, hogy egy szuper koncerten ülünk... Mindenesetre engem ez a néző kibillentett a nyugodt hangulatomból, iszonyúan mérges lettem rá, hogy miatta nem tudtam három évnél hosszabb várakozás után sem zavarmenetesen hallgatni a hetvenhatos kantátát. Hogyan lehetésges, hogy valakit még az a csodálatos oboa-szóló sem köt le? -  A haragom épp akkor ért a tetőpontra, amikor éppen Megyesi Zoltán énekelte ebből a kantátából azt a tenor-áriát, amely a gyűlölködő ellenségekről szólt, és annyira átütően, olyan szenvedélyesen tette, hogy ettől kicsit lenyugodtam, és visszazökkentem.

A már említett BFZ turné egyik hosszú buszozása közben éppen ő említette, hogy énekelni fogja ezt a darabot, és ennek elég sok köze volt hozzá, hogy a Makóra utazás mellett döntöttem.  

Megyesi Zoltán szerencsére mindegyik kantátában kapott szólót is, végig jó formában, könnyedén és a szokásos átszellemültséggel énekelt, pontosan úgy, ahogy szeretem hallgatni évek óta.

Vashegyi György úgy tűnik, hogy szeret ragaszkodni a már bevált embereihez, és így a koncerten közreműködő összesen hat szólista mindegyike rendszeresen énekel vele, többen a kórusból nőttek ki, amely további szólózásra is alkalmas művészeket is tartalmaz – ez is a Purcell titka: kevés, de nagyon jól felkészült énekesből áll a csapat, és minden  fellépő szólista énekel a kórusban is a koncert folyamán.

Bárány Péter kontratenor  alapító tag, egyik kollégája szerint az együttes második fellépésétől van velük. Neki három kantátában jutott szóló, és közben elképzeltem, hogy mit szólhat az a helyi néző, aki soha életében nem hallott ilyen hangot. Nekem is különlegesnek tűnik, pedig már nem egyszer hallottam, és sajnálom is, hogy mostanában nem adódik neki valami operai szerep is, amilyen vagy nyolc éve a Xerxesz volt – jól állt neki, és ez minden egyes alkalommal eszembe jut, ha nézem a fellépését.

A basszus szólókon ketten osztoztak egyenletesen – Najbauer Lóránt és Borka Ákos. Najbauer Lóránt előadásmódján minden esetben látszott, hogy valószínűleg  a prédikátort akarja megjeleníteni, aki épp tanácsokat osztogat a népnek, vagy éppen fenyegeti őket – a basszus áriák egy része ilyen jellegű a kantátákban. Borka Ákos pedig nemcsak minden mondat plasztikus tolmácsolására figyelt (a többiek is, ez nem emelné ki), de ő, illetve Szutrély Katalin énekelt úgy, hogy szinte nem nézett a kottára, átélte a szöveg által előírt érzelmeket.

Egészen nyilvánvaló, hogy sok a koncert, kevés a közös próba, nincs az a zenekar, amely elvárná, hogy valaki kívülről megtanuljon egy áriát esetleg csak egyetlen fellépésre, sőt ez szinte felesleges időbefektetésnek, luxusnak is tűnhet, de mégis, ha tetszik, ha nem – a közönségre mindig nagyobb hatással van, ha az énekes vele tart szemkontaktust, nem a kottával. Aki a lapra néz, a mi tekintetünket is oda vezeti,  mi is a kezében lévő kottát figyeljük, míg aki éneklés közben folyamatosan a közönségnek énekel, annak könnyebben átvesszük az érzelmeit. Éppen emiatt különösen hatásosnak éreztem ennek a két énekesnek minden megnyilatkozását én is, és az jutott eszembe, hogy ezzel az előadói stílussal ők testesítik meg az ideálisat, amilyen éppen az időhiány miatt, nyilvánvalóan nem válhat általánossá. Kár.

Egészen csodálatosan énekelte szólóit Kalafszky Adriána is, aki nekem egy 2016-os Tündérkirálynőn tűnt fel. Most is meggyőzött, és szívesen hallanám minél többször. Ahogy kiderült számomra, az előző koncert óta Lipcsében és legutóbb Kanadában tanult, emiatt fordult elő igazán ritkán a magyar koncerttermekben.

Az említett szólisták mindegyike végigénekelte a kórus részeit is, és ez jelentős terhelést jelent, már csak azért is, mert ezen a délutánon-estén mind a négy kantátát kétszer kellett előadni. Rajtuk kívül szoprán szólamot énekelt még Ballabás Alíz, Fekete Andrea, Halmos Eszter és Pintér Ágnes. (Utóbbi igen gyakran szólózik az együttes fellépésein, így eredetileg feltételeztem, hogy ez most is így lesz.) Az alt szólamot hárman képviselték: Balla Boglárka, akinek a délelőtti Pomádé után ez volt a második koncertje, Balogh Eszter, aki szólistaként is meg fog mutatkozni az együttes következő projektjében Szegeden és Pécsett október 5-én és 8-án, illetve Dezső Sára is. A tenorok – Gál József, Komáromi Márton, Mészáros Péter, Pivarcsik Gábor – között is többet vettem észre, aki például az idei augusztusi ferencvárosi koncerten is kiemelt szerepet kapott, őket is kezdem már felismerni. A két szólistaként is működő basszista mellett ezt a szólamot még ketten, Dergez Domonkos és Horváth Csaba képviselték.

A hangszeres művészek közül is többen jutottak szóló lehetőséghez, amely rájuk irányította a figyelmet, és megállapíthattam, hogy mennyire virtuóz művészekből áll az Orfeo is, bár – ahogy az utazás során kiderült számomra – szinte mindenki tanítással foglalkozik elsősorban, illetve néhányan több zenekarban is dolgoznak.

A koncertmester Kertész Ágnes játszotta a hegedű-szólókat, külön emlékezetes az, amikor Szutrély Katalint kísérte, de rajta kívül feltétlenül ki kell emelni Baranyay Piroska csellistát is, aki a koncert egyik alappillére volt. A júniusi BFZ-turnén ébredtem rá, hogy a cselló ennyire alaphangszer, emiatt most már a csellistát és a continuót játszó személyt, az orgonistát fokozottan figyelni szoktam. Ezúttal Gyöngyösi Levente orgonált, akinek szerzői estjén egy héttel korábban jártam, és úgy tűnik sokaknak érdekes a személye, mert a szeptemberi több mint harminc írásom közül éppen ezt a róla szólót olvasták el legtöbben. Nem maradhat említés nélkül a másik csellista, Nagy Réka sem, aki viola da gambán is játszott a 76-os kantátában, aki éppen most végzős a Zeneakadémián, párhuzamosan tanulja mindkét hangszert, és ezen kívül tudható róla, hogy már most sok koncertje van - előző nap éppen Bécsben lépett fel. Némethy Szilvia és Móré László brácsázott, Janzsó György, az együttes egyik alapító tagja pedig bőgőzött végig, harmóniában a csellistákkal. (Ez is alapnak tűnik, amit szinte természetesnek veszünk.)

Winkler Balázs kétféle trombitán, Hamar Gergely és Kőházi Edit háromféle oboán is játszottak a koncert alatt, amelyeket mondanom sem kell, hogy laikusként sosem tudnék elkülöníteni egymástól, viszont ez abban nem zavar meg, hogy ezeknek a hangszereknek a  hangzását különösen szeressem. A 76-os kantátában ezeknek a fúvós hangszereknek és a gambának is kiemelt szerepe van, most úgy éreztem, hogy a harmónia meg is született.

42895128 2063015717094212 1155188018978488320 oFőpróba-szünet, napsütés

A koncertre utazva a buszozás során leginkább a hegedűsökkel - elsősorban Draskóczy Eszterrel, Vörös Györgyivel és Rácz Erzsébettel - beszélgettem, akik közül többen is alapító tagok az együttesben, és aki nem, az is nagyon régen játszik az Orfeóban, lényegében zeneakadémista koruk óta ismerik Vashegyi Györgyöt, így a teljes művészi pályájuk az Orfeóhoz (is) köthető. A hangversenyen további hegedűsök is játszottak, Hadházy Ildikó, Lang Ildikó, Bozzai Balázs és Paulik Lídia. 

Az október 3-i zeneakadémiai hangverseny után az együttesek következő koncertjén még több hangszeres művész vesz majd részt, és ez két nappal később, 5-én pénteken lesz Pécsett a Kodály Központban. Mozart Requiemjét és további darabjait játsszák itt, majd ugyanezt megismétlik hétfőn a Szegedi Nemzeti Színházban is. Ha minden jól megy, velük tartok ezekre a helyszínekre is.

Addig pedig ajánlom nektek a holnapi Bach-hangversenyt, két és fél óra kiszakadást a szürke vagy néha egészen feketének tűnő hétköznapokból.

ps. A képek a zenekar Fb-oldaláról származnak. Ha később a makóiak kiteszik a koncert alatt készült fotókat, akkor még azokkal bővítem ezt a nyomhagyó célzatú bejegyzést.

 

Címkék: Makó Megyesi Zoltán Vashegyi György Szutrély Katalin Purcell Kórus Orfeo Zenekar Balogh Eszter Najbauer Lóránt Bárány Péter Borka Ákos Pintér Ágnes Kalafszky Adriána

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8314276395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.