Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Mark St. Germain darabja a színlap leírása alapján szinte előre jól látható vázra épül – autista fiatalember ismerkedik egy lesérült táncossal, sok minden alakul úgy, ahogy a néző ezt előre elképzelheti, ugyanakkor mégsem teljesen. Táncóra jellegű jelenet összesen csak egy van a kilencven perces (szünet nélküli) előadásban, az összes többi jelenet mind „csak” beszélgetés, ismerkedünk a két szereplővel, akik mondhatni véletlenül sodródtak egymás mellé.

Azt, hogy kapcsolatuk mennyire lesz tartós és meddig jut el a színdarab ideje alatt, nem árulom el, és azt sem, hogy a cím mit is jelent. Aki ezt tudni akarja, annak meg kell néznie az előadást.

E L0449

 

Színészdarab ez is, mint szinte minden, amit az utóbbi időben láttam, és erre is igaz, hogy a színészi alakítások emelik meg a viszonylag kiszámítható történetet.

Szóba kerül a kérdés, hogy miért járunk színházba – „az emberek fizetnek azért, hogy hazudjanak nekik”, hangzik el, és az is, hogy érzelmek átéléséért. Ez az utóbbi nagyon igaz, és ez az előadás olyan, hogy lehetővé is teszi, hogy két szélsőséges helyzetű ember szemével-szívével láthassuk a világot, és ezt nemcsak a művek dramaturgiája által élhetjük át, hanem azért is, mert annyira plasztikusan kidolgozott a két szereplő, akik végig le is kötik a figyelmünket.

Dicső Dániel rendező Enyvvári Péter tetszetős és egyben praktikus díszletében helyzetbe hozza a két színészét, akikről biztosan állítható, hogy kifejezetten jól illenek a szerepeikhez.

Ullmann Mónika sportos alkat, el lehet hinni neki, hogy lesérült táncosnő, és hetekkel korábban még aktív volt. A tánc az élete, amely nélkül nem látná értelmét a folytatásnak. (Tavaly szintén jól állt neki a Tagadj, tagadj, tagadj – úgy látszik, megtalálják a sporthoz köthető témák mostanában.) Nagyon kevés gesztussal igazán plasztikusan fejezi ki lelkiállapotának változását, és remek partnere Józan Lászlónak, aki kettejük közül mégis a hálásabb feladatot kapja.

Ullmann Mónika néhány évvel korábban számos főszerepet eljátszhatott Miskolcon, amelyek kiemelt figyelmet irányíthattak rá, és nem hiszem, hogy aki látta mondjuk a Boldogtalanokban, az olyan könnyen elfelejtette. (Most hagyjuk, hogy eleve ismert a neve gyerekszínész korától, és feltehetően sokak még a hároméves kori énjét is belelátják.)

Józan László 2009-től induló színészi karrierje egyértelműen a Vígszínházhoz köti, egyike azoknak a tehetséges férfiszínészeknek, akik jellemzően emlékezetesen játszanak karakterszerepeket, de nem kapnak (elégszer) igazi nagy főszerepet.E L9722

A színész most "idegenben" kapott egy remek feladatot, a Víg nagy terei után ebben az intim közegben (ahol a nézőtér nagyobb részéről még az is követhető, hogy mit néz a laptopján, sőt tigrises zsebkendője is jól látszik) bemutathat nekünk valakit, aki nyilvánvalóan egészen más, mint ő – lehetősége van teljes transzformációra. (Egy színésztől, akinek rugalmasnak kell lennie, akárkinek a bőrébe bebújni és bármit végrehajtani, mi állhatna távolabb, mint egy autista fiatalember, aki rosszul lesz attól, ha valaki hozzáér?)

(Néhány napja a Katonában észleltem hasonló jelenséget Takátsy Péter Miskinjével kapcsolatban, az az előadás szintén különleges megmutatkozási lehetőséget ad egy rendkívül tehetséges karakterszínésznek.)

Józan László maximálisan, sőt lehet, hogy várakozáson felül is teljesít, kifejező mimikája sokat elárul egy magányos ember évek óta folytatott belső küzdelmeiről. Végig nagyon szerethető, görcsei-gátlásai ellenére is vonzó, és végig éljük vele hangulatváltozásait, megtorpanásait és útkeresését, és megbocsájtjuk miatta, hogy a darab túl didaktikus, mert neki mégis egy átlagon felül jó lehetőséget kínál.

A Rózsavölgyi Szalon repertoárjába igazán beillő az előadás, mert a nagyszerű színészek mellett kapunk némi gondolkodnivalót is, mert csak megragad bennünk, hogy az autizmus minden 68. ember problémája, azaz mégsem csak kevesekre tartozik. Lehet, hogy valóban többet kellene vele foglalkozni, ahogy a szintén szóba kerülő globális felmelegedéssel is.

Az előadás, ahogy a nemrég látott Varsói melódia is, „a két idegen, akiknek nagyon távol áll egymástól a sorsa, érintőlegesen összefut, egymásba szeret” – alaphelyzetből indul ki, amelyet a nézők akárhányszor és bármilyen variációban szívesen néznek, és amely helyzet a való életben is bármikor előfordulhat, csak más kérdés, hogy milyen kihatása lesz egy ilyen esetleges találkozásnak össze nem illő emberek között, amilyenek voltaképp a mi szereplőink is. A színházban néha felvillan a remény, hogy lesz belőle hosszabb távú kapcsolat, valahogy  szeretjük ezt hinni, pedig egy hasonló találkozás a valóságban még jó esetben is megmarad a pontszerű érdekes eseménynél, amikor két ember külső szemlélőként megvilágíthatja a másik helyzetét. Ezt az utóbbi élményt feltétlenül hozza ez az előadás is. (Félrevinne a gondolat, hogy ugyan milyen gyakoriak a valóban hosszútávú szeretetkapcsolatok...de eszünkbe juthat a helyzet kivételessége az előadás kapcsán.)

Az átélhető érzelmeken kívül az előadás reményt is ad, egészen úgy tűnik, mintha a világ megváltoztatható lenne, mégsem áthidalhatatlan a szakadék két ember között, a látszattal és a papírformával ellentétben. Ennek az üzenetnek mindig tudunk örülni, most is, és emiatt hajlamosak vagyunk megbocsájtani a történet erőltetettnek tűnő fordulatait is, hiszen leginkább egy kis optimizmus az, amire szükségünk van.

Nem tűnik véletlennek a rendező választása, aki a darab előtt és után a Figarót hallgattatja velünk (ezt bármikor és bárhányszor jó hallgatni), bár nagyon halkan, talán nem mindenki számára észrevehetően, de mégis azt. Mozart erőssége pedig éppen ez, a Figaro házasságában is benne van az emberi kapcsolatok szövevényessége, tisztában van azzal, hogy milyenek vagyunk, a világ vacakul működik, de ezt hajlandó tudomásul venni, és megbocsájtva legyinteni, a végén mégis van feloldás, megtisztulás és béke.

Az előadásról tehát reménykedve távozhatunk, még elábrándozhatunk szereplőink sorsának további alakulásán is – akár.

Én a magam részéről leginkább a két színésznek tudtam örülni, miattuk tudom ajánlani az előadás megtekintését. Aki Ullmann Mónikát és/vagy Józan Lászlót kedveli, garantáltan nem fog csalódni. (Ha eddig nem kedvelte őket, majd ezek után fogja.)

Az előadás után, mivel ezen a héten még éppen nem hallgattam meg a Figarót, bekapcsoltam a saját kedvenc felvételemet, és azzal ballagtam át az Ódry Színpadra, hogy egy újabb monodrámát megnézzek, a héten a harmadikat.

ps. A színház részére Gordon Eszter fotózott.

Címkék: Rózsavölgyi Szalon Józan László Ullmann Mónika Dicső Dániel Enyvvári Péter Táncórák

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8114244175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.