Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Véget ért a Thália Vidéki Fesztiválja, megtörtént az esemény ünnepélyes lezárása is már, kiosztottuk a díjakat, amelyek a következőek:

Legjobb előadás, látvány, színészi munka („legjobb minden”)Három nővér (Debrecen)

Legjobb női alakítás – Szina Kinga – A vád tanúja (Győr)

Legjobb férfi alakítás – Balogh Tamás – Caligula helytartója  (Zalaegerszeg)

Legjobb műhelymunkaCarmen (Nyíregyháza)

Legjobb férfi karakter – Szemenyei János – Csárdáskirálynő (Kecskemét)

Különdíj – Legjobb női karakter – Mézes Violetta – A vád tanúja (Győr)

41688045 2248021068560760 4459261090835988480 oZsűri és díjazottak - most mind együtt (Kállai-Tóth Anett fotója a Thália Színház részére)

Most pedig néhány személyes benyomás, összefoglalóan, a teljesség igénye nélkül.

Kiosztottuk…Furcsa ezt leírni – életemben először, és feltehetően utoljára vehettem részt egy színházi fesztivál munkájában zsűritagként Dobák Lívia, Hábermann Jenő, Lackfi János és Tóth Auguszta mellett, mégpedig a közönség képviselőjeként. Kivételes élmény volt, jól estek az előadásokról folytatott beszélgetések (nagyon ritka eset, hogy valakikkel közösen nézek előadást, és ha igen, akkor se ér rá senki arra, hogy hosszabban beszéljen róluk), valóban tanultam belőlük, ahogy az az ismerősöm ezt előre vetítette, aki kitalálta, hogy jelentkeznem kellene a színház hirdetményére. Magamtól nem jutott volna eszembe, ezt akár el is ismerhetem, de így utólag egészen nyilvánvaló, hogy igaza volt, kellett nekem ez a fesztivál és ez a helyzet annak ellenére is, hogy meglehetősen nehezen tudtam megoldani az előadások megtekintését, viszont éppen a felmerülő nehézségek miatt talán a szokásosnál is jobban tudtam értékelni azt a tényt, hogy színházban lehetek.

Miután ajánló blogot írok, azt keresem minden előadásban, hogy mi az érték, miért volt érdemes elmenni rá. Ez a nézőpont meggyőződésem szerint azonos az átlagnéző álláspontjával, aki nyilván nem azért jár előadásokra, hogy utána bebizonyíthassa magának, hogy rossz volt a döntése.

Ez a szemlélet a zsűrizéssel jól összeegyeztethető volt, csupán az volt a különbség, hogy jelen esetben műfajilag jelentősen eltérő előadásokat egymással is össze kellett hasonlítani, sőt végül a jó teljesítmények közül is kiemelni a leginkább értékelendőeket.

A mindnyájunk által felvállalt fenti eredményt mindvégig jó hangulatban lefolytatott vita előzte meg a fesztivál egy hete alatt (mert miért is ne gondolhatna valaki más háttérrel mást egy előadásról - bármiről?), sőt néhány díj esetben mindannyiunk számára egészen evidens volt, hogy kinek kell megkapnia.

A fesztiválon résztvevő produkciókat most is, ahogy évek óta, Lantos Anikó válogatta, akinek – a műsorból egyértelműen kiderül – a legfőbb szempontja az volt, hogy jó minőségű ÉS közönségbarát produkciókat mutasson meg nekünk. Olyanokat, amelyek felkelthetik az érdeklődését a pesti nézőknek még akkor is, ha a színlapokon szereplő színészek közül kevés van, akinek a nevével már találkoztak. A legtöbb budapesti néző, ahogy én is, alig jut el vidéki előadásokra, de ahogy a teltházas esték mutatták, mégis sokakban megvan az érdeklődés, hogy néha új arcokat is lássanak. (Nem elhanyagolandó az a tényező sem, hogy az 1800 forintos jegyár sokkal olcsóbb, mint amihez a közönség a legtöbb színházban hozzászokott.) Nyolc előadás volt a programban – ennél jóval több vidéki színház van, nem volt most előadás Veszprémből, Székesfehérvárról, Tatabányáról, Sopronból, Szombathelyről, Egerből, Szegedről és Salgótarjánból sem. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy az is szempont lehet a válogatásnál, hogy a színházak felváltva mutatkozhassanak meg, ha egyszer irreálisan hosszú lenne kéthetesre tervezni a fesztivált. (Most így rögtön utána azt érzem, hogy nem merültem le, sőt feltöltött ez az intenzív hét, még szívesen néztem volna tovább más vidéki színházak előadásait is.)

A teljes kínálatra visszagondolva elmondható, hogy valóban a közönség szélesebb rétegeinek érdeklődésére számot tartó előadásokat nézhettünk, és ezeknek a műfaji sokszínűsége pedig még azt is megmutatta, hogy mennyire sokféle arca van a magyar színháznak, egészen úgy, mintha a válogató eleve arra számított volna, hogy valaki az egészet is hajlandó végig ülni. (Több ismerősöm nézett négyet-ötöt, nyilván lehettek többen is, akik minden alkalommal jelen voltak mezei nézőként.)

Nekem érdekes helyzet volt önmagában az is, hogy életemben először néztem egymás után sok olyan előadást, amelyeket nem én választottam magamnak. Szoktam meghívásra előadást nézni, illetve egyes műhelyek/előadók esetén már az „amit eljátszik, azt mindenképp megnézem” -elv érvényesül, de még ezekben az esetekben is variálok, nem egyszer a napi hangulatomtól függ, hogy végül több alternatíva közül melyik lesz a befutó.

A fent felsorolt díjak indoklását nem tűztem ki célul, azt különösen nem írnám le, hogy melyiknek milyen arányú volt a támogatottsága (gratulálok ezúton is a díjazottaknak!) , viszont kiemelnék még néhány szereplőt csakis a saját nevemben, és leírnék néhány benyomást, amely az előadások kapcsán eszembe jutott.

Talán a legfeltűnőbb jelenség: a nyolc előadásból hat esetén az alkotók szükségesnek tartottak valamilyen nagyobb fokú beavatkozást egy eredeti mű szövegébe - átdolgozták, vagy jelentősen meghúzták, a végét többnek megváltoztatták.

Ezen bőven lehet vitatkozni, hogy mennyire etikus megoldás valamit alaposan átírni, és nem is jelölni az átdolgozó személyét, illetve az átdolgozás tényét. Ez történt a kecskemétiek Csárdáskirálynőjével, amelyiknek új szereplője, más vége is lett, az eredeti viszonyrendszere is átalakult, és az átdolgozó személyét ugyanúgy nem tüntették fel a színlapon, ahogy a miskolciak sem. Mindkét esetben nyilván a rendező keze van a dologban…

A miskolci „Ahogytetszik” esetén a cím egybeírása, az alcím. illetve az idézőjelek mutatták előre, hogy ez az eredeti Shakespeare vígjáték parafrázisa. Ezekhez képest a debreceniek beavatkozása kisebb mértékű, csak néhány mondatot írtak bele Csehov szövegébe, míg Nyíregyházán egészen új darab született a Carmen történetből, de ez esetben a rendező Sediánszky Nóra neve szerzőként is nyilvánosan szerepel.

A Caligula helytartója húzásaival, látványvilágával és teátrális záróképével fejezte ki az alkotók szándékait, míg a Veszedelmes viszonyok egy hagyományos, kosztümös produkciónak látszott, a legerőteljesebb beavatkozás leginkább csak a zárásra korlátozódott, amelyet néhány motívum azért előre jelzett. A békéscsabaiak stúdió-előadása (Hajnalban, délben, este) és a győrieké (A vád tanúja) nem mutatta a modernizálás-aktualizálás-átírás jegyeit, ezek ketten voltak kisebbségben.

Jó lelkiismerettel nem mondhatom el, hogy a megtekintett előadások bármelyike SZÁMOMRA tökéletes és minden részletében kielégítő élmény volt, viszont egyet tudtam abban érteni, hogy ebben a mezőnyben valóban az elsőként látott debreceni Három nővér volt az, amelyik alapos átgondoltságot, kidolgozottságot jelzett, nagyon sok színész volt benne, aki kiemelkedően jó volt, akik közül végül nem is sikerült senkit kiemelni, mert annyira méltatlan lett volna a többiekkel szemben. „A legjobb minden”-ben talán benne van, hogy milyen jó volt mindhárom nővér (Varga Klári, Sárközi-Nagy Ilona, Szakács Hajnalka), Natasa (Újhelyi Kinga), nem is beszélve a férfiszínészekről, és örültem, amikor a díjátadó Dobák Lívia minden szereplőt egyenként említett, mert szerettük őket. A rendező néhány ötlete nekem kevéssé tetszett, itt-ott túl harsánynak tűnt az előadás még azt elismerve is, hogy értettem és elfogadtam ennek létjogosultságát, de kifejezetten érdekes és üdítő megoldás volt, hogy a darab néhány pontján a megszokott értelmezésektől eltért, és most először láthattam a megszokott módon komikusnak beállított Kuligin (Mészáros Tibor) mellett egy hozzá hasonlóan pojácára formált Versenyint (Kiss Gergely Máté), aki semmivel nem tűnt vonzóbbnak. Hát igen, a világ változik, nem biztos, hogy jó irányba megy, és még az is lehet, hogy az általunk elképzelt ideálokkal sem járnánk jobban. Nagyon tetszett (nemcsak nekem) Rózsa László szépen végigvitt Tuzenbach bárója, és Mercs János Szoljonijként. Ugyan csak a saját nevemben írom ezt a posztot, de szerintem néhányan felhördülnének, ha Bicskei István (Ferapont) nem említődne...A fiatal orosz rendező Ilja Bocsarnikovsz szemmel láthatóan hatalmas energiákat mozgósított, neki is és a színészeknek is igazán szívügye volt a produkció. (Márciusban mutatták be, még csak 15 előadás ment le belőle, nem veszik le a műsorról, aki arra jár, annak érdemes megnéznie.)

A kecskeméti Csárdáskirálynő esetén vegyes benyomásaim voltak, és egyértelműen Kőszegi Ákos tűnt Miska pincérként a főszereplőnek, a magam részéről szívesen adtam volna neki is díjat (ezzel nem voltam egyedül, de hát nem volt már több kiosztható díjunk), nemcsak Szemenyei Jánosnak, akit nem ezen az estén fedeztünk fel magunknak, és valóban ő tűnt a leginkább kiemelendő férfi karakternek. Nagyon szeretem az energia-bomba típusú színészeket, ő ilyen - erős a kisugárzása. (A Winterreise is eszembe jutott, mennyire remek volt abban is.) Amíg a rendezés Szemenyei János Bóniját mintha az előadás végére lenyelte volna, Kőszegi Ákos karakterét nagyon átalakította a harmadik felvonásra - jobban szerettem az előadás első részében. Mivel most a fesztivál pozitívumai közül emelnék ki néhányat, éppen ezért nem mennék bele abba, hogy mennyire értek egyet az eredeti mű átalakításával - egy biztos, azt hiszem, hogy legalább az átdolgozás tényét, kivételezőjét fel kellett volna tüntetni. A mezei nézőnek joga van ahhoz, hogy tudja előre, amennyiben nagyobb változtatásra számíthat...(Ferenc József és Rudolf trónörökös nem biztos, hogy annyira örültek volna, hogy Ferenc Ferdinánddal összegyúrták őket egy alakká. Utóbbi jelentős főszereplő lett a műben, aki éppen arról volt híres, hogy öt évet várt, hogy rangon alul nősülhessen, és nem volt nagy nőfaló, mindössze nagy vadász: pontosan 274 889 állat leölőjeként - és ráadásul Európa legnagyobb Szent György szobor gyűjteményének (3000 db) tulajdonosaként vált közismertté. Egy történelmi alak utólagos beillesztése egy előadásba nekem mindig neccesnek tűnik, de ha a személyisége egészen eltorzítva jelenik meg, az kevéssé szerencsés, mert a közönséget félre is vezeti...)

A győriek előadása - A vád tanúja - két díjat is elhozott. Mézes Violetta a legjobb karakter alakítás volt, és azonnal az előadás után tudtuk, hogy hiába van még öt másik darab hátra, ennek a színésznőnek adni kell valamit, mert mind az ötünket, akik a zsűrit alkottuk, egyöntetűen lebilincselte. Nagyszerű volt Szina Kinga, akire a díjkiosztón se ismertem volna rá magamtól, ha nincs az előadás rendezőjének, Simon Kornélnak a  társaságában. Átváltozóművész, és megfogott engem és másokat is a belőle áradó titok és elegancia. (Idéztem Hábermann Jenőtől.) Szerettük a produkcióban résztvevő férfiakat is, Csankó Zoltán nekem kiváltképpen tetszett (előtte pár nappal nagyot játszott a Nóra2-ben is, abban látható most Pesten), és Kovács Gergely is meggyőző volt szerencsétlen flótásként, csak kár, hogy az átváltozása nem született meg, a veszélyes szélhámost már nem hihettem el neki. Szerettem-szerettük az előadás praktikus díszletét is.

A Caligula helytartója Sztarenki Pál rendezése, aki a díjátadóra kísérte színészét, Balogh Tamást, akinek a legjobb férfialakítás díját megítéltük. Nekem tetszett Farkas Ignác Petroniusa is, és kiemelkedően jó karakter alakításnak láttam Kiss Ernő Deciusát. Az előadás lezáró képét már feleslegesnek tartottam, nekem a darab működött volna akár korabeli ruházatban, modernizálás nélkül is, de működött így is. Érdekes lesz ezek után nemsokára megnézni a Nemzeti Színház új Caligula bemutatóját.

A miskolciak "Ahogytetszik" című előadása kapcsán az volt az érzésem, mint kisebb mértékben, de a kecskeméti Csárdáskirálynőnél is, hogy Mohácsi János hatását élvezzük. Ez az előadás különösen emlékeztetett az egykori kaposvári rendező stílusára, ugyanúgy szétszedték a darabot, dúsították, felhasználhatták nyilván a társulat improvizációit, volt benne élőzene - ugyanakkor nekem annak ellenére erőtlenebbnek tűnt, hogy nagyon sok színészt szerettem benne. (A tévé felvette, valamikor nyilván meg is lehet nézni majd...) Az előadást nézve eszembe jutott, hogy a legtöbb vidéki színészhez képest a friss pályakezdő szereplőkről, Feczesin Kristófról, Mészöly Annáról és Prohászka Fanniról már most mennyivel többet tudok, szerettem őket most is, ahogy többek között Görög László, Fandl Ferenc, Simon Zoltán, Kokics Péter is fel-felvillant. Azt hiszem, hogy ez az az előadás, amelyiket nagyon jó lehet játszani (különösen ha sok saját improvizáció maradt benne), de ezúttal pont rám nem annyira hatott összességében. (Nem jött át annak a szükségessége, hogy miért vannak a szereplők ott, ahol...) Miután a miskolci színházhoz erősen kötődöm, még így is örültem annak, hogy láthattam a társulatot, és készülök arra, hogy még néhány lemaradásomat pótoljam majd az eredeti helyszínen.

A békéscsabaiak kétszereplős kamaradarabbal jöttek, amely nem akarta az eredeti művet - Hajnalban, délben, este - átalakítani, jó lehetőség volt viszont a két színésznek, Földesi Ágnesnek és Czitor Attilának. A női alakítás engem is megfogott - nem én voltam az egyetlen.

Veszedelmes viszonyok szintén egészen hagyományos előadás képét mutatta, kis beavatkozással. Itt ismét egy egészen pályakezdő színésznek tudtam örülni, akit tavaly többször láttam - Mentes Júliáról van szó, aki kiváló zenei érzékkel rendelkezik, és még arra is rávette magát, hogy igazán hitelesen hamis legyen. Győrfi Anna is nagyon szerethető volt Tourvelné szerepében, sokan örültünk annak, hogy milyen szépen végigvitt az alakítás íve. Ha lett volna több díj, szívesen adtam volna még egy mellékszereplő díjat Kállai Gergelynek, aki inasként nekem néhány rövid jelenetében is teljes személyiséget mutatott meg.

A nyíregyháziak Carmenjére nem érhettem oda időben (színpadra helyezett kamaradarab), így egy hivatásos kritikus kaphatta meg a helyemet, aki másként nem tudott volna bejutni. Sajnálom, ennek így kellett lennie,de úgy tűnik, hogy ez nem befolyásolta a végeredményt. A zsúri többi tagja igazán meggyőzően méltatta az előadást létrehozó műhelymunkát, így biztos vagyok benne, hogy fontos előadásról maradtam le.

A díjkiosztón a megjelent alkotókat és előadókat látva még biztosabb vagyok, hogy kell ez a fesztivál, nagyon fontos a vidéki társulatok számára, van értéke a díjnak és főleg annak, hogy Pesten megmutatkozhatnak olyan közönség előtt, amelyikben sok az újságíró és kolléga is. Az előadások 90% feletti házak előtt mentek le, és csak remélni lehet, hogy a tavaszi Határontúli Fesztivált is hasonló érdeklődés kíséri majd.

Nagyon köszönöm a lehetőséget a színháznak, a jó beszélgetéseket a zsűritagoknak, és várom a kiegészítő kommenteket azoktól, akik látták az előadásokat, és van kedvük bármit hozzáfűzni.

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Debrecen Szemenyei János Balogh Tamás Görög László Thália Kőszegi Ákos Lackfi János Mészáros Tibor Sárközi-Nagy Ilona Simon Kornél Simon Zoltán Tóth Auguszta Sztarenki Pál Csankó Zoltán Vidéki Színházak Fesztiválja Kiss Ernő Hábermann Jenő Farkas Ignác Kokics Péter Kovács Gergely Kállai Gergely Sediánszky Nóra Varga Klári Szakács Hajnalka Dobák Lívia Mercs János Fandl Ferenc Czitor Attila Bicskei István Mészöly Anna Feczesin Kristóf Prohászka Fanni Mentes Júlia Lantos Anikó Szina Kinga Mézes Violetta Kiss Gergely Máté Rózsa László Földesi Ágnes Győrfi Anna

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3414234101

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.