Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

62 alkalommal láttam eddig Mozart operáját, a Figaro házasságát, továbbá 2006 márciusa óta hetente átlagosan legalább egyszer végig is hallgatom. Most az ennedik újrahallgatás élménye mélyre ment, ennek során elgondolkodtam azon, hogy milyen sajátosságai miatt vált megújuló energiaforrásommá a mű, hogyan lehet, hogy nem untam meg még az őszi túladagolás (16 megtekintés) következtében sem, és miként történhetett meg, hogy ezzel szemben – a napokban ugyancsak kihagyott – Kékszakállú herceg vára négy májusi előadása (hasonló időtartamon belül) viszont egészen kiütött, és elvesztettem azt a hitemet, hogy ezt - megfelelő előadókkal – akárhányszor és bármikor meg tudnám nézni.

Mitől függ, hogy milyen darabokhoz kötődünk, és sokkal többször meg tudjuk őket nézni, mint másokat? – fűztem tovább, és megpróbáltam magamban felsorolni azokat az operákat, amelyeknél, ha nem is ilyen hosszú időre, de legalább néhány hónapra lehorgonyoztam.

Ez a probléma vagy érdekel valakit, vagy nem, nekem megér egy bejegyzést, amely egyben nyomot hagy annak a Figaro előadásnak is, amelynek az elmulasztása az utóbbi időben nyomasztott, bár tegnap végül a darab meghallgatása erre a súlyos hiányérzetre is orvosság volt, mint annyi másra is az elmúlt 12 évben. (Igen, ez blog – így ezt is lehet, mert van, ami éppen a hiányával hat - ember is, előadás is, ha jó ez nekünk, ha nem.)

Immár ötödször vettek be önkéntes szervezőnek az 50. Nemzetközi Kémiai Olimpiára (Vietnámról és Grúziáról meg is írtam a tapasztalataimat), így most Pozsonyban és Prágában töltök két hetet, és ennek az egyébként örvendetes fordulatnak a mellékhatásaként tegnapelőtt lemaradtam egy Kékszakállúról, és ma egy Figaróról is – utóbbira legalább egy fél évig készültem, amíg a versenyt a megszokottnál későbbre el nem csúsztatták.

Jövő júniusban a Margitszigeten lehet majd ezt a Figarót legközelebb megnézni, de a hétvégén jön Szabó Máté új rendezésének két premierje is Szentendrén, és augusztus 22-én pedig Szatmárnémetiben vendégeskedik a Figaro 2.0 – ezek a kilátások a következő évre, ha valaki kedvet kapna a műhöz, ahogy ezt remélem.

37879435 10155706332258181 4141851548688842752 nAz előadás helyszíne . operasátor a fesztiválon (további képek az Operaház fb-oldalán)

A Figaro Saaremaában

Már egy ideje folyamatosan régi zenét hallgatok, a júniusi BFZ-turné óta pedig különösen, és ezúttal azért kerítettem sort ismét a Figaróra, mert Saaremaában, az észt operafesztiválon éppen ezen a napon lép-lépett fel (most, a blogírás elkezdésének ideje alatt) az Operaház társulata és szólistái– konkrétabban: Szegedi Csaba, Miksch Adrienn, Rácz Rita, Cser Krisztián, Szvétek László, Balatoni Éva, Szappanos Tibor, Balga Gabriella, Kiss Tivadar, Ducza Nóra és Hábetler András, akiknek a többségét nem egyszer láttam is már figarózni, HETVENEGY blogbejegyzés hagyott nyomot a 2013 óta megtekintett alkalmaknak, amelyekben egy vagy több a névsorban felsorolt művész rendszerint érintett volt.

Az említett szereplők közül direkt módon, vagy áttételesen szinte mindenki említődött az idei évadértékelőmben is, a névsor számomra egyértelműen optimális szereposztást jelent. Ezekből a profi énekesekből kinézem, hogy a rendezés általam is sokat emlegetett megoldatlanságairól is elterelték a figyelmet, és átélhetővé tették a történetet az észtországi nézők számára is.

Az élmény viszont nemcsak az előadókon múlik, még kismillió apró tényező befolyásolhatta, kinek-kinek az ülőhelye, a sátor akusztikája, esetleges technikai problémák, a közvetlen szomszédok viselkedése, illetve a néző saját állapota, előélményei, hogyan viszonyul a különleges helyszínhez. (Milyen jó lenne, ha lennének kommentek a bejegyzéseimre, más nézők milyennek látják az előadást – gondolom sokszor. Amikor lemaradok valamiről, akkor pláne örülnék ilyen beszámolóknak, és az sem zavarna, ha valaki túlrészletezné.)

A fellépő énekesekre visszatérve:

Szvétek László az egyetlen, aki benne volt már Galgóczy Judit eredeti szereposztásában is 1998-ban. Ha nem tévedek, amennyiben ma eljutok az előadásra, a szereplők közül nekem csak a két tenor lett volna újdonság Don Basilio és Don Curzio szerepében– Szappanos Tibor és Kiss Tivadar, és érdekelt volna, hogy miként illeszkedtek be a rendezésbe, amelyikről 21 megtekintés után elég határozott emlékképeim maradtak, így az Operaház facebook oldalán közölt fotókról azért elég jó közelítéssel meg tudtam állapítani, hogy éppen mi is történik.

37826065 1751600228243043 5275013008278421504 nAlmaviva formálódik - Szegedi Csaba oldaláról származó kép (háttérben: Kiss Tivadar és Szvétek László, parókára várva...)

Érdekelt volna szintén, hogy több év szünet után milyen együtt a grófi páros, Szegedi Csaba, aki nagyon sokféle szerepben volt megnézhető idén, illetve Miksch Adrienn, akit csak az őszi Figaro 2.0-ban láthattam, és aki sajnos jóval többet lép fel külföldön, mint itthon, így nem egyszer spontán is elkezd hiányozni. Rácz Rita Susannáját szintén alaposan megjegyeztem, 2015-ben elég izgalmas utat járt be ebben a szerepben, nemigen felejthető ingadozása Almaviva és Figaro között, de nemrég az Örömünnepben is nagyon kellemes friss benyomásokat is szereztem vele kapcsolatban.

Balga Gabriella mindenben tökéletes volt idén, Cherubinóként pedig eleget láttam ahhoz, hogy bármikor magam elé tudom képzelni, ahogy Balatoni Éva Marcellináját is, akihez ebben a rendezésben is volt többször szerencsém. Ducza Nórát viszont csak a 2.0-ás verzióban nézhettem meg Barbarinának, és bevallom, most már nem ezt várnám, hanem azt, hogy Susannaként hasznosítsák egy akármilyen Figaro-rendezésben. Korábbi szerepei alapján evidens, hogy nagyobb feladatokat kellene már kapnia.

Jó lett volna személyesen megfigyelni azt is, hogy Hábetler András ezúttal milyen újabb kreatív ötletekkel csinált főszerepet a kertészből (nem tudom elképzelni, hogy csak úgy megmaradt a rendezői utasítások szolgai végrehajtásánál), és ezúttal hogyan siratta el a szegfűket az első felvonás végén – szívesen szántam volna még erre a kulcsszereplőre egy újabb fél oldalt.

37811285 10155706332583181 8093353883440513024 nFigaro most már tényleg nősülés előtt - Szvétek László, Cser Krisztián, Szegedi Csaba, Balatoni Éva és Rácz Rita

Cser Krisztiánnal kapcsolatban, aki számomra ideális Figaro és egyben „A” Kékszakállú herceg is, pedig elsőként az ugrott be, hogy ezúttal ugyan mire jutott a felmosóronggyal cavatinája közben, amelynek a felhasználása eddig mind a 21 alkalommal kiakasztott, ahányszor csak láttam a rendezést, mert annyira nem illik a karakterhez. (Nincs az a Figaro, aki egyáltalán észrevenné a jelenlétét a padlón, megfogni pláne nem fogná meg, és mindig megdöbbent, hogy a 2004-es és a 2014-es átdolgozás alatt sem húzták ezt az akciót ki. Ehhez nem is kellett Saaremáaba utaznom, hogy zavarjon, de azért jobban szerettem volna emiatt a helyszínen morogni, amikor a megfelelő hanghatások csak kárpótoltak volna.) Másodszor pedig az is bevillant, hogy milyen megterhelő és egyben felemelő élmény lehetett hétfőn este – egy nap eső miatti várakozás után -  Kékszakállút énekelnie Szombathelyen, majd másnap reggel – talán alvás nélkül - repülőre ülni, és szerda este a címszerepet énekelni az Operaház turnéján...

Elképzeltem ezeket az énekeseket, akiket kivétel nélkül sokat láttam (bár nem eleget) külön-külön és együtt – jobb híján...Eszembe jut erről a kémiai olimpia nyitóbeszéde, amelyikben Einsteint idézték: „A képzelet fontosabb, mint a tudás…” (Háát -  egy felvétel mégis jobb támpont lehetne ebben az esetben, mint a képzelet, de még az sem pótolja soha a saját élményt.)

DE MIBEN ÁLL A FIGARÓ KÜLÖNLEGESSÉGE? (a nyomhagyás után térjünk vissza erre a fő témára)

Az évad elején Operakaland formájában Hábetler András Figaro 2.0-jára a megtartott 21 alkalomból 16-szor ültem be három hétnél rövidebb idő alatt. A rendező figyelmeztetett, hogy a túladagolás veszélyes, de végül mégsem utáltam meg a darabot, bár ezt helyezte kilátásba. (Mind a 21-et valóban nem lettem volna képes megnézni, de ez az egyes szereposztásokban kialakult összhangon múlt, ha mindhárom leosztás tökéletesen működik számomra, akkor valószínűleg 19-ig eljutottam volna.)

A Figaro előadás nem rövid soha, (15 alkalommal néztem a Galgóczy- és Hábetler-féle rendezéseken kívül is), kivéve, ha beavatási céllal készülő keresztmetszetről van szó. Rendszerint három és fél óra, vígoperai - helyenként túlbonyolított - cselekménnyel, amelybe bele is lehet unni, és ha a mélyére megyünk, akkor azt látjuk, hogy minden szereplője tele van gyengeségekkel, sőt bűnökkel, és a hűség, a kitartás és a szeretet kevésbé jellemző rájuk. Mozart librettistája egyáltalán nem szépít – a további két olasz operában sem -, ugyanakkor a Figaro cselekményének lezárásában megmutat egy másik életstratégiát (naivak és optimisták azt is elképzelhetik, hogy tényleg véglegesen nyugvópontra jut a történet), mégpedig azt, hogy a valóságban létező viszonyokat, az emberi természet működésével együtt tudomásul vesszük, elfogadjuk a világot és az embertársainkat olyannak, amilyenek, és erre az egész káoszra távolból, derűsen nézünk, megpróbálva a világ apró szépségeit megragadni, és ezekre fókuszálni, nem a negatívumokra, amelyeken egyébként sem változtathatunk.

IMG 20180726 093000A prágai állatkertben ma ezt a növényt látva jutott eszembe, hogy ilyen az élet pontosan: fókuszálhatunk a jóval markánsabban jelenlévő tüskékre, de aki ügyes, az a kicsike, de gyönyörű virágokat veszi észre, és azokat próbálja kinagyítani inkább. Mozart az utóbbit teszi...

A zenében ott a derű, a harmónia - Mozart, ahogy elődei is, arra törekedett, hogy azt mutassa meg, hogy milyen kellene, hogy legyen a világ, képes a felemelkedésre, és arra, hogy minket is kiemeljen abból a depresszióból, amelybe kétségtelenül könnyen kerülhetünk, ha elemző szemmel nézünk körül a való életben, vagy akár ennek a történetnek a közegében

A zene szépsége és a történet nagyvonalúan megbocsájtó gesztusa jót tesz nekünk, erre van szükségünk, ezért hallgatható meg akárhányszor is a Figaro, már abban az esetben, ha valaki felismeri a mű megtisztító hatását, és nem ragad le a vígoperai felszínnél. (Néhányszor leírtam már, hogy nekem Kovalik Balázs 2006-os rendezése nyitotta fel a szemem, a 62 megtekintésből mindössze három korábbi, mint ez. Csak az elmúlt 12 évben igyekszem minden lehetőséget megragadni a megnézésre. A Figaro-hallgatás terápiás hatása számomra kétségtelen tény, és Koltai Tamás kritikus is így volt vele, aki évtizedeken át hallgatta heti rendszerességgel, egészen – most már egy héttel több mint három éve bekövetkezett haláláig. Ha Figarót hallgatok, rá is gondolok, és helyette is teszem.)

Nagyon nem mindegy, hogy egy szerző milyen világképet/üzenetet sugároz a művével, és nem csak a dallamokon, hanem éppen ezen a mondanivalón múlik elsősorban az, hogy mennyire érezzük magunkat hajlandónak a befogadásra. Nem akarok mindenáron általánosítani, de ahogy változunk, nyilván változik az is, hogy milyen kisugárzású művekre vágyunk. Úgy néz ki, hogy én most jutottam el oda, hogy már ne Bartókra és Wagnerre, hanem Bachra legyen szükségem - több mint 30 év után úgy néz ki, hogy csak jön a nézői "fach-váltás". Mozart marad, hozzá az említett szerzőkhöz képest még friss kötelék fűz, 12 év semmi, ha ahhoz viszonyítok, hogy Wagner már több mint 32 éve érdekel.

A Figaróhoz jó kontraszt valóban a Kékszakállú, amely a férfi-nő kapcsolatot hasonlóképpen reménytelennek mutatja, mint Mozart az operáiban, de lényeges különbség, hogy abban a mondanivaló direktebben jelenik meg, illetve még fontosabb: nem ad feloldást. Bartóknál a happy end illúziója is hiányzik, és a zenébe is mélyen a „mindig is éjjel lesz már” van belekódolva.

Bartók nem hitt abban, hogy tartós harmónia jöhet létre egymáshoz vonzódó emberek között, csak egy-két percre mutat nekünk idilli képeket, és azokat is szinte azonnal szétveri a „vér-motívum” megjelenése. Egyedül vagyunk, köztünk hideg és jeges űr lakik – mondhatjuk a mű alapján, és azt is, hogy az elégtelen kommunikáció könyörtelenül tönkretesz mindent. Se a titkolózás, se az összes ajtó kinyitása nem jó megoldás, a férfi-nő között lévő szakadék nem áthidalható, ideiglenesen sem. Bartók nem mutat kiutat sem, nem képes felülemelkedni az általa bemutatott viszonyokon.

Pontosan ez a különbség, a két mű szemlélete, lezárásából áradó hangulat az, amelyik meghatározza, hogy mennyire esik nehezünkre a befogadás.

Nem biztos, hogy a bartóki reménytelenség érzettel igazán hosszan együtt akarunk élni, és mindig elég jó állapotban vagyunk ahhoz, hogy kitegyük magunkat a mű hatásának. Könnyen érthető, hogy a néző önvédelmi mechanizmusa beindul, mert nagyon emberi, hogy egy előadástól nem azt várjuk, hogy utána igazán rosszul érezzük magunkat, és rádöbbenjünk arra, hogy a saját életünk se néz ki nagyon másként, hanem éppen ellenkezőleg - arra vágyakozunk, hogy valamiféle reményt felcsillantson az előadás, és elhitesse velünk, hogy érdemes küzdeni... (Nem vonom kétségbe, hogy "ki szépen mondja ki a rettenetet, azzal föl is oldja", az előadás magas művészi minősége is egyfajta feloldás lehet, de ehhez azért mégis megfelelő befogadói állapotban kell lennünk, és mégis sokkal könnyebb inkább Mozart zenéjéből ránk áradó szépséggel nap mint nap szembesülni.)

A Mozart-opera is rejt csapdát: felületesnek érezhetjük a vígoperai történetet, és súlytalanná válhat egy előadás (2006-ig kifejezetten untam, és csak Kovalik Balázs miatt vettem rá magam az újabb megtekintésre, amely az életemet meg is változtatta, azon túl, hogy írtam belőle egy szakdolgozatot is).

Sokakat a már említett okokból a Bartók-darab komorsága eleve taszít. Paradox, de minél jobb egy Kékszakállú előadás, annál megterhelőbb megnézni, mert a reménytelenséget olyan hihetetlenül intenzíven képes sugározni. (Ezen sokat segít, ha legalább az egyik szereplő, vagy a zenekar, vagy a rendező nincs a helyzet magaslatán, de amikor minden a helyén van, ÉS (!) a nézőben van is fogadókészség a mű üzenetének átélésére, veszélyes.)

Az évforduló kapcsán módom volt négyféle Kékszakállúhoz, olyanhoz is, amelyikben csak az egyik szereplő volt alkalmas, így féloldalassá vált, olyanhoz, amelyikben átdolgozták a történetet, így eleve vitatható volt, hogy tényleg az eredetihez van-e szerencsénk. Láttam egy „kellemes-hagyományos” verziót negyedikként, és ekkor már ilyet is akartam volna, mert nagyon nehezen tudtam visszaülni a darabra, mivel a zongorás változat olyan intenzívre sikerült, hogy túlságosan meg is viselt. Ennek már két hónapja, de még mindig érzem a hatását. Éppen ennek az előadásnak a kapcsán kellett azt kimondanom, hogy egy Kékszakállú akkor elég jó, ha megvisel minket, ugyanakkor erősen kérdéses, hogy ki szeretné, ha túlságosan gyakran taposnák meg akármilyen zseniálisan előadott produkcióval.

f52d6110A szombathelyi Kékszakállúból - Komlósi Ildikó és Cser Krisztián (további képek a Savaria Zenekar fb-oldalán)

Még egy paradoxon: a júliusi szombathelyi Kékszakállú megtekintése számomra még korai lett volna, a májusi túladagolás hatása nem múlt el, és ha racionálisan gondolkodom, nem teszem ki magam egy újabb sokkhatásnak. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogyha módom lett volna rá (ha még a pozsonyi fázisban lett volna a kémiaverseny az előadás napján), egészen biztos, hogy csak elmentem volna így is megnézni..

Ezzel a kihagyott előadással kapcsolatban egy picit jobb helyzetben vagyok, mint a már említett Figaróval, mert nemcsak a Savaria Szimfonikus Zenekar tett ki képeket, de kaptam egy beszámolót is valakitől, aki látta az előadást, és azonnal utána megírta, hogy milyen volt.

Sok megtekintés alapján eleve tudtam, hogy a Cser Krisztián-Komlósi Ildikó páros mindkét tagja nagyon igazi Kékszakállú illetve Judit, és a tavalyi katowicei élményem alapján biztosra veszem, hogy torokszorító élmény lehetett őket nézni. Hamar Zsolt nemcsak vezényelt, de meg is rendezte a művet, és a koncepció szerint, amelyről egy vele készült interjúban is beszámolt, a zenét tekinti a Kékszakállú várának, ennek következtében az énekeseket a zenészek között mozgatja, és az ajtókat az egyes hangszercsoportok megvilágításával jelzi. Az énekesek játszottak is, nem csak mereven álltak a helyükön, ahogy koncerteken megszokott. Ahogy ismerősöm hozzátette, aki egyébként látta mind Cser Krisztián, mind Komlósi Ildikó legutóbbi Kékszakállúját, amelyekről én is beszámoltam: ez a Kékszakállú azoknál az előadásoknál is jobban sikerült, Cser Krisztián boldog herceget játszott, aki meglehetősen sokáig bizakodott, egészen addig, amíg viszont a könnyek tavánál Judit nem szembesült elmentárisan mély boldogtalanságával. "Hangja mélyebben szólt, mint valaha" - ettől a leírástól aztán különösen átéreztem, hogy ahogy az előre tudható volt, egy lényeges előadásról maradtam le.

A zenekar képei szintén egy jó előadásra utalnak, amelynek az elkezdése is már felszabadító erejű lehetett, hiszen esőnapon került rá sor, egy nap várakozás után. Komlósi Ildikó egyhetes mesterkurzusát fejezte be ezzel, így énekelte el 176. Juditját, Cser Krisztián pedig az ész Figaro-turné előtti este, néhány órával az előadás után már a repülőn kellett ülnie…Az időnyomás és a feszültség akár jól is kijöhetett, de igazán rossz élmény sosem lehet az, amikor valaki a kedvenc szerepét énekelheti.

Aki Kékszakállút nézne, annak márciusban jön a BFZ három előadása a Müpában, aki meg Figarót, annak most pénteken és szombaton esélye van Szentendrére kimenni, vagy ha szintén nem ér rá, Szatmárnémeti sem elérhetetlen augusztus 22-én. Kár, hogy mire ott fogunk tartani, addigra a nyár is múlt időbe kerül.

Ps. Az általam meg nem nézett előadásokról készült képeket a facebookról másoltam le, köszönettel.

Címkék: Hamar Zsolt Opera Figaro házassága Kékszakállú Komlósi Ildikó Balga Gabriella Szvétek László Cser Krisztián Kiss Tivadar Hábetler András Rácz Rita Szappanos Tibor Szegedi Csaba Miksch Adrienn Balatoni Éva Ducza Nóra Figaro 2.0

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7414144425

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.