Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Don Giovannit játszottak az Óbudai Társaskör kertjében – ennek most már több, mint egy hete. Mivel minden jegyet eladtak a másnapi (hétfői) bemutatóra, így SOS-ajánlót pláne nem igényel, simán várhatok egy napot  –   gondoltam, és feltételeztem, hogy másnap majd bőven lesz időm írni róla…

Nem, időm nem lett azóta sem, valahogy nem adta magát sem Pozsonyban, sem itt Prágában, ahol az 50. Nemzetközi Kémiai Diákolimpián működöm, mint önkéntes. Ma passzoltam egy kirándulást Karlovy Varyba, és ennedszer nekiülve végre befejezem. A lényeg: az élmény kiállta az idő próbáját, igazi zenés színház lett, és feltétlenül ajánlom a megtekintését augusztus elején az Ördögkatlan Fesztiválon, vagy bármikor később, amikor játszani fogják. Hátha.

Valószínűleg nagyon kevés próbával, és a szereplők improvizációs képességeire támaszkodva került színre, és egyes részletein még lehetne finomítani, de az előadás összességében jól esik. Hallgatjuk Mozartot, nézzük a szimpatikus fiatal énekeseket, és jól érezzük magunkat, mert a nem zeneértő mezei nézőknek is átjön, hogy a közreműködők mintha a szokásosnál is jobban élveznék a játékot.

Ha az internet nem csal, akkor januárban volt az első - szintén teltházas – előadás, akkor még csak koncertszerűen és a nagyteremben. (Most egyetlen új beálló volt, a Zerlinát játszó Dobrotka Szilvia, akit tavaly Miskolcon Sentaként láttam háromszor is.) Szó volt róla, hogy filmet is készítenének az alkotók, de – feltehetően forráshiány miatt – úgy tűnik, hogy ez a projekt elakadt, de hátha nem végleg.

Van néhány régi emlékképem nyári társaskörös előadásokról, szintén a kertből, de azoknál sokkal erősebb nyomot hagyott a két legutóbbi: a májusi Kékszakállú, illetve Kolonits Klára dalestje, amelyeket szintén érdemes lenne megismételni.

Miután ez is zongorás előadás, Laufer Zsófia teljesítménye még most az elején kiemelendő, amíg nem adjátok fel az olvasást.(Sajnos letölthető képeket nem talltam, de ha valakinek van, küldje el, vagy kommentben csatolja.) Philipp György, a rendező-címszereplő, aki feltehetően nemcsak a produkciót létrehozó Á la cARTe együttes vezetője, hanem az egész projekt ötletgazdája, alaposan meghúzta a darabot (esetleg a munkatársaként megjelölt Veres Borcsival), mindössze 80 perc maradt a 180-ból. (Ahogy hallottam, januárban még vezényelt is – és persze ez áttételesen is értelmezhető: ez a történet tényleg a címszereplő körül forog.)

Ezen a keresztmetszeten látszik, hogy alkalmazkodik a körülményekhez (pl. nincs kórus), merészen kihagy recitativókat, néhány jelenetnek csak a töredéke marad meg, nincs időnk elunni. Visszagondolva, fogalmam sincs, hogy megérti-e teljesen az előadás minden részletét az, aki úgy vetődik oda, hogy soha nem hallott Don Giovanniról (lehet ilyen ember, aki ennyire tájékozatlan és mégis beül rá? – ez itt a kérdés, de sose fogunk rá választ is kapni), de azt mondhatom, hogy én, aki ebben az évadban most láttam negyedszer a darabot (Andrei Serban bukaresti, a Fesztiválzenekar müpás rendezéséről és a legutóbbi miskolci Rockgiovanniról írtam is), és összességében öt év alatt ez a 21. bejegyzésem a mű kapcsán – ezzel a „beavatottsági szinttel”, nagyon tudtam szeretni ezt a sok kreatív ötletet beépítő produkciót.

Már az nagyon tetszett, hogy több szereplő is közreműködött hangszeren is, az előadás elején Varga Donátot (Don Ottavio) és Najbauer Lórántot (Leporello) azonnal hegedülni látjuk, majd később Philipp Györgyöt ütőgardonon játszani, később a kávézóban (az ablaksor túlsó oldalán) elhelyezett pianínón Denk Viktória (Donna Anna) is zongorázott, a cselekmény több pontján is. Érdekes hatást keltett, amikor kis időkülönbséggel mindkét zongora megszólalt, volt értelme variálni.

Laborfalvy-Soós Béla, azaz a Kormányzó második megjelenésénél (Don Giovanni pokolra szállásánál) valóban nem tűnik mindegynek, hogy honnan szól a zenei kíséret. Ez a jelenet az adott körülmények között nem lehet igazán látványos-félelmetes, így legalább játékos és vicces,de lenyűgözve azért nem vagyunk. (Don Giovanni ellen esetleg az emberek esküdhetnek össze és állhatnak bosszút, de a túlvilágiakat annyira mégsem izgatja fel, hogy hány nőt csábított el. Ebben ez is benne van.)

Igazából nem is bántam, hogy nem mászatták fel a szólistát pl. a tetőre, vagy nem csináltattak vele más veszélyes mutatványt, pont elég volt Don Giovannit és Leporellót követni, amint egy jó magas létrán közlekednek, nem vágyom hasonló izgalmakra.  (Csak eszembe jutott közben Gábor Géza a Rockgiovanniból, aki nagyon erőteljes mélybasszus és a jelenet hatásosságát azért fokozhatta volna, ha épp arra jár. Laborfalvy Soós Béla inkább baritonnak tűnik, és nem biztos, hogy ez éppen a leginkább neki való szerep, de aki még nem hallotta a darabot, valószínűleg nem lesz hiányérzete attól, hogy most nem kapunk elementáris erejű hanghatást.)

A szereplők hangszeres közreműködése praktikus, de ennél mélyebb jelentést is hordoz. Leporello ezúttal a hegedülést abbahagyva kezdi a darabot, és a szokásos nyavalygása így szólhat a rendezőnek is (a „túlhasználatot” kifogásolhatja), de szerepben az éppen Donna Annát ostromló Don Giovanninak is  – mindkettő Philipp György. (Ez a szerelmi kettős kicsit közelebb van a prózai színházak szex-jeleneteihez, de azért érződik, hogy mégsem lépnek túl egy bizonyos határt, mégis operát nézünk, nem egy független színházi produkciót. Menet közben a nézőnek mégis az az érzése, hogy a rendelkezésre álló idő ennek a Don Giovanninak még arra is túl sok lenne, hogy egy nő elcsábítását elejétől az aktus végéig lebonyolítsa, így egy idő után az volt a benyomásom, hogy már nem egyszerű az imitálás fenntartása.)

Leporello többet énekel és játszik, és közelebb van a nézőhöz mindig, ebben a rendezésben is sokkal kidolgozottabb, átélhetőbb-szerethetőbb Don Giovanninál, ahogy nem egy előadásban, amelyről korábban írtam. Hálásabb feladat, és ahhoz, hogy erre a karakterre mégis másodhegedűsként tekintsünk, valóban Erwin Schrott kell a címszerepben, aki éppen a főpróba időpontjában a Margitszigeten lépett fel, és Don Giovanniként és Leporellóként is énekelt. (A youtube-on van is jóminőségű felvétel Szabó Zsuzsannának köszönhetően, így részleteiben a teljes koncert meghallgatható!), .

Najbauer Lórántot eddig jellemzően a Purcell Kórusban, illetve a kórushoz és Vashegyi Györgyhöz köthető koncerteken hallhattam, ezek alapján eddig fogalmam sem lehetett, hogy milyenek színészi képességei. Ez az előadás egyértelműen bizonyítja, hogy nem koncerténekessel van dolgunk, elég érdekes volt önállóan és csapatjátékosként is, mert ez most egy olyan előadás volt, amelyben senki nem statisztált, és mindenkinek a nézőpontjába bele lehetett helyezkedni.

Philipp György koncepciója elég egyértelműen egy szintre helyezte Don Giovannit és Leporellót, a társadalmi különbség megszűnt, két nagyon hasonló alkatú és gondolkodású fiatal férfit láttunk, aki egymás minden rezdülését érti, tényleg felcserélhetőek alkalom adtán, és Leporello elég közel van ahhoz, hogy szinte magáénak érezhesse Don Giovanni minden csínyét. Rosszallása, amely kétségtelenül benne van a librettóban, csak üres duma, hasonló az életszemlélete, csak kisebb csinnadrattával fog hozzá a nők elcsábításához és kevésbé vonzónak tartja magát, és mivel kisebb az önbizalma, emiatt alkalmanként (lásd Katalógus-ária) igyekszik a haverja befeketítése/leleplezése árán a megkívánt (és a Don Giovanni számára már nem érdekes) nőt bevonzani. Jó ez a bonyolult viszony, amely a két férfit összefűzi, érezzük, hogy van mélysége, és ez akkor is hat, ha feltehetően a két énekes közötti (talán évekkel korábban kialakult) személyes barátságon/jó munkakapcsolaton alapul, nem többhetes próbafolyamaton állították így be, mert nekünk nézőknek csak az eredmény a fontos. A darab szellemiségéhez illik a két férfi együttes kisugárzása, ez a lényeg. (Ilyen erős és valódi összhangot eddig csak a Bretz Gábor-Cser Krisztián párosnál éreztem, akik ráadásul egy egészen üres rendezést kellett, hogy életre keltsenek az Erkel hatalmas terében, egy nagyzenekart is áténekelve. A körülmények ugyan eltértek, de a két páros mégis párhuzamba állítható a kapcsolatuk intenzitását – mélységét szemlélve. Az ebből az előadásból nem derülhet ki, hogy miként hatnának az Erkelben, és például ennek a két énekesnek a hangereje elég lenne-e, viszont ez ebben az intim térben nem is kérdéses, és annak meg különösen örülhetünk, hogy most a hangerő jól van beállítva, és  nem akarja senki itt és most bizonyítani nagyszínpadi alkalmasságát.)

Mivel bízom benne, hogy lesznek, akik később még megnézik az előadást, nem lövöm le a poént, hogyan történik az elején a gyilkosság, mert a két szereplő viszonya szempontjából már ez sokat mond, és megmutatja, hogy a rendező mélységében is átgondolta a darabot, és helyenként veszi a bátorságot, hogy fontos pontokon belenyúljon a történetbe. Ennek a megoldása is a helyszínhez kötődik, így érdekelne, hogy a Katlanban mennyire lesz mód a reprodukálásra. Valóban sokat számítanak a kert adottságai, amelynek jó a kisugárzása, és a rendező a nehézségeket a produkció előnyére tudta fordítani, a teljes teret bejátszatja, a gesztenyefa környékét, az ablakokat, a zongorát kihasználja, és alig hozat be bútorokat, ha már eleve nincs forrás díszlet építéséhez. (Egy kisasztal és egy szék az, amely szükséges még az előadáshoz, így az áthelyezéséhez majd nem teherautó kell, hanem kreativitás – minden új helyszínhez új ötletekre lesz szükség és improvizációs hajlam, de a szereplőket nézve, ezzel nem lesz gond.)

Annak idején, Kolonits Klára dalestje alatt nagyon bosszantott a csepegő csap. Ebben az előadásban újra és újra hasznosítják, Don Giovanni és más is lépten nyomon megnyitja és kezet most – így most már megjegyeztem, hogy hol tudtam volna annak idején elzárni. Ebben a jóval hangosabb előadásban persze a csepegés nem zavart volna meg, de a csap túlhasználatát mégsem szerettem, helyenként pótcselekvés íze volt. Ehhez képest az ablakok nyitogatása sokkal jobban volt kitalálva, azt nem éreztem soknak, sőt az ablakok előtt-mögött játszódó jeleneteknél éreztem, hogy a rendező valóban átgondolva és jól használja ki a játszóhely adottságait. A szereplők saját ruháikat hordták, így feltétlenül dicsérendő, hogy pl. a Zerlina-Masetto (Gradsach Zoltán) páros „összeöltözött”, ezzel is kifejezve, hogy összetartoznak, de a többieknél is sokatmondó volt a ruhaválasztás, Don Giovanni és Leporello is azonos stílusban öltözködik, a három női ruha viszont annyira eltérően, hogy önmagában kifejezik, hogy Don Giovanninak valóban mindenféle nő érdekes.)

Hozzájuk képest Varga Donát Don Ottaviója átlagosan normális ember, szimpatikus is, "papucsférj-alapanyag", akitől nagyon messze áll a bosszú gondolata, így neki feltétlenül jól jön, hogy a címszereplő halálával esély van a nyugalmi állapot helyreállására. Az énekest nézve elhihető, hogy neki tényleg a békesség lenne a legfontosabb, ehhez a témához kötődik a leghíresebb áriája is ("Dalla sua pace la mia dipende..."). (Milyen kár, hogy Donna Annának elég unalmas, és Don Giovanni foglalkoztatja inkább.) Varga Donát ezúttal is jól elfogadható ebben a szerepben, de talán vele még valamivel többet is lehetett volna kezdeni, és most nem arra gondolok, hogy akár most is bicajozhatott volna, ahogy nem is olyan régen, a Rockgiovanniban.

Az előadásra egy héttel később visszanézve, az a legerősebb benyomásom, hogy egy olyan Don Giovannit látunk, aki talán azért hajszolja a kalandokat, mert ő viszont nem nyugalmat szeretne, rettentően unatkozna, ha nem forrna körülötte a levegő, de a szórakozáson túl nincs más koncepciója, hogyan lehetne az időt értelmesen eltölteni, nincs valamiféle világmegváltó terve sem – az életét – a katalógust – tekinti nyomhagyásnak-műalkotásnak, a nők pedig most is azért haragszanak meg rá olyan nagyon, mert nem tudják elviselni a gondolatot, hogy nem kizárólag velük foglalkozik ez a férfi, akinek éppen elérhetetlenségében rejlik a legfőbb vonzereje. Don Giovannit, illetve más hasonló alkatú személyt nézve mindig rá kell ébrednünk, hogy az átlagember is így működik, csak azt tudja igazán értékelni, ami nincs, vagy amihez nagyon nehezen jutott hozzá, és azt se sokáig. Nehezen bírjuk, ha teljesül az, amire vágyakoztunk, és Don Giovanni esetén csak annyi a különbség, hogy ő napi alapon keres új tárgyat a vágyainak, és a monotóniatűrő képessége még kisebb.

Don Giovanni a legtöbb előadásban jellemzően inkább ösztönemberként szokott viselkedni, aki nem tervez előre és nem elemzi cselekedeteit, (tényleg nincs egyetlen belső monológja sem, amelyet megosztana titokban velünk, nézőkkel), de ezúttal Philipp György karaktere intellektuálisabban viselkedik a megszokottnál, és élvezettel figyeli, ahogy ellene fenekednek. (Lehet, hogy ez a viselkedés a rendezőé, aki a színészeit figyeli, de a néző nem tudja a kettőt elválasztani, így mi ezt a címszereplőnek tulajdonítjuk.)

Ahogy már említettem, a Zerlina-Masetto páros tagjai összeillenek, bár nagyon messze vannak attól a beállítástól, ahogy ábrázolni szokták őket. Nyoma sincs annak, hogy két éppen házasodni készülő parasztot szúr ki Don Giovanni, így a „megváltoztatom a sorsod” mondat igazán üressé válik, mert nem érezni, hogy Zerlina helyzete alapvetően javulhatna a partnerváltástól. Ez az eredeti műhöz képest lényeges különbség, akár veszteségnek is mondható.

Philipp György a Masetto névből is kiindult, és helyenként  szado-mazo kapcsolatnak láttatja a pár viszonyát, akik jól megvannak, de Zerlina – Dobrotka Szilvia – gesztusaiból mintha azt látnánk, hogy neki igazából mindkét férfi egyszerre kellene. Felmerül őt nézve a drog, illetve alkohol függőség is, egyszerre érezzük a szereplő érdekes-érdes karakterét ÉS belső bizonytalanságát, amelyet Don Giovanni vonzónak is talál és ki is használ.

Jól hat egymás mellett a már említett Dobrotka Szilvia, Denk Viktória és Ádám Zsuzsanna, látjuk, hogy a három nő valóban három teljesen eltérő szín (bár akár egy másik koncepció szólhatna az ellenkezőjéről is, de ez most szerencsére árnyaltabb helyzet, és nem a Varázsfuvola három dámáját nézzük).

Mindhárman erős nőnek látszanak, akik rendelkeznek valamiféle határozott elképzeléssel az életről, és ebbe a saját maguk által kialakított képbe szeretnék hősünket beilleszteni. Így vagyunk ezzel mind, és jó esetben sikerül is egy ilyen transzformáció – ezúttal viszont beletörik a projektbe mindhármuk bicskája, mert Don Giovanni  semmiféle tartós kompromisszumot nem köt. Ideig-óráig hazudozik, hiszen házasságot ígér, de a társadalmi elvárásoknak ténylegesen behódolni már nem hajlandó, még akkor sem, ha ez az életébe kerül.

Nemcsak Zerlina ábrázolásában látható markáns különbség, de Denk Viktória is jóval keményebb Donna Anna, akiben szintén látjuk a vonzerőt, de azt is, hogy egyedül mégsem képes az összes létező nőt pótolni – mert csak egy ilyen egészen különleges kisugárzással bíró személy próbálkozhatna Don Giovanni lekötésével – ha örökre nem is, de legalább néhány napnál hosszabb távon.

Elvira esetén a rendező tovább gondolta a szituációt. Az elvileg zárdából megszöktetett, majd néhány nap után magára hagyott lány több mint ezer kilométert utazik a csábítója után - ez az alaphelyzet. De miért? – Úgy tűnik, hogy Philipp Györgynek nem elég magyarázat erre a szokásosnál erősebb szenvedélyre sem a főhős vonzereje, sem az, hogy első szerelemről van szó, kellett neki egy földhözragadt és még erősebb indok, Elvira terhessége. Elvira gyermeke apját akarja mindenáron magához láncolni, és ez kellően indokolja alkalmanként előtűnő agresszivitását és idegességét is.

Ádám Zsuzsanna terhessége, amely azonnal szembetűnő (legalább a nyolcadik hónapban lehet a hastömés alapján) és annyira jól játssza, hogy valószínűsítem, hogy még azok is el fogják neki hinni, akik olvassák ezt a bejegyzést. Hátha mégis…(Van egy jelenet, amelyet azért valaki nem így játszana, ha egy igazi gyerek ülne éppen a hasában.) Szuggesztív jelenség imponáló hanggal – nem volt nehéz rá odafigyelni, bár nekem azért is jobban feltűnt, mert ő volt a színpadon az egyetlen, akit még szólistaként soha nem hallottam.

Az összhang, a csapatjáték a három nő közös jelenetein is látszik: kórus nincs, és helyenként a közeget a többi szereplő pótolja, köztük ők hárman, akiket összekovácsol a közös vágy és csalódottság is. Jól állt volna nekik a lezáró – elvileg diadalmas – sextett a mű végén, de helyette a rendező éppen úgy, ahogy valószínűleg tőle függetlenül a Rockgiovanni szerzője is, a Mozart Requiem Lacrimosa tételét használja az előadásban. (Nyilván lehetnek még bőven mások is, akiknek ez a kézenfekvő megoldás jutott eszébe, de nem tragédia, hogy nem egészen új az ötlet – ki tudja, hogy kinek mit asszociál. Nekem például rengeteg Requiem-emlékképem van, sokkal többet foglalkoztam azzal már 16 éves korom óta, mint a Don Giovannival, még inkább kötődöm hozzá.)

A végső – meglehetősen álságos - örvendezés a szereplő halála miatt tehát elmarad ezúttal, de ez nem is lényeges, mert úgyis tudjuk, hogy ahogy Don Giovanninak szüksége van az új emberekre, új impulzusokra, a többieknek pedig feltétlenül szükségük van rá, aki az életükbe felejthetetlen élményeket hoz, bár ez sok esetben nem jelenti azt, hogy jók is ezek az élmények. Erősnek feltétlenül erősek.

Az előadás viszont nem dúl fel minket, azt se mondhatnánk, hogy egy igazán maró szatírát látunk, nem érezzük, hogy most itt egy létező embertípust keményen kipellengéreznének – sokkal békülékenyebb, megbocsájtóbb hangvételű. Az alkotók inkább azonosulnak a címszereplővel, mint környezetével. Mintha az a Mozart jött volna át belőle, aki pontosan tudja, hogy milyen nyavalyás az élet, mennyire sok a lelki szenvedés, milyenek is vagyunk valójában, de ennek a helyzetnek a kezelésére a derűt ajánlja, az elfogadást, ha egyszer változtatni úgy sem lehet rajta. A színlap szövegét elolvasva erre a szándékra kapunk megerősítést, Don Giovanniban a "művészélet szabadságát" kívánják felmutatni...(Hát jó, ez is egy koncepció - ha valaki akarja, megbocsájthatja neki, hogy mindenkit tárgyként használ, bár Don Giovanni esetén művésznek esetleg az egy-két szerenád miatt tekinthető, ha nagyon akarjuk. Ez a szöveg még mindig egy kicsit jobban hangzik, mint amikor azt olvastam a Rockgiovanni kapcsán a rendezővel készült interjúban, hogy a lovag mennyire nagy szeretettel fordul a nők felé.)

Legyen ez a koncepció jó nekünk, ezt a Don Giovannit nézve úgysem akadunk ki, nem háborodunk fel. Philipp György és csapata szerez nekünk egy jó estét, és remélem, hogy nem csak egy alkalmuk lesz erre. Itt van az előadás, már csak játszani kellene minél többször.

Ps. Mivel Prágában fejeztem be a cikket, hozzátenném, hogy az Estates Theaterben, ahol Mozart bemutatta a darabot, augusztusban játszani fogják. Sajnos most már egy hete nyári szünet van, épp lemaradtam az utolsó Figarókról is...

Címkék: Opera Don Giovanni Óbudai Társaskör Gradsach Zoltán Dobrotka Szilvia Philipp György Varga Donát Najbauer Lóránt Laborfalvi Soós Béla Denk Viktória Ádám Zsuzsanna Laufer Szilvia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr9714132217

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.