Szokatlan vállalkozás júliusban zárt helyen színházi előadást tartani, pláne bemutatót, és még csak nem is valami könnyű zenés vígjátékot.
A Spirit Színház szembe megy az áramlattal, egész nyáron le sem áll, és még tegnap is tartott egy bemutatót, a Tótékat, amelyet egymás után összesen háromszor le is játszanak. Én a középső előadáson voltam, szerda este.
Még soha nem jártam a Spiritben, dacára annak, hogy már sok előadást rendezett itt Czeizel Gábor, akinek nagyon jó, hasonlóan eszköztelen, intim térre tervezett és színészközpontú előadását láttam már a Spinozában, tehát legalább az ő munkái miatt már rég jönnöm kellett volna ide is. Most az uborkaszezonban, amikor tényleg már nincs napi négy egymással ütköző alternatívám, és megláttam a Tótékat kiírva, mégis elcsábultam. Részben a szereposztás miatt, de még inkább azért, mert akárhányszor nagyon szívesen hallgatom Örkény mondatait, amelyek a várakozásomnak megfelelően most is örömet okoztak.
A színház valóban kis térrel rendelkezik, közel vannak a színészek, ahogy erre előre számítani is lehetett. (Gulyás Dénessel májusban beszélgettem, és hosszan dicsérte nekem a helyet, ahol törzsnézőnek számít, sőt ősszel maga is rendezni fog. Úgy tűnik, hogy rá is, ahogy nyilván másokra is, akik nem szokták meg a független játszóhelyeket, erősen hat önmagában a pici tér, és a színészek karnyújtásnyi közelsége.) Az előtérben élő zene fogadja a nézőket, és ez is kellemes, el tudom képzelni, hogy valaki csak úgy bejön ide, hogy ezt hallgassa, és ideszokik.
A színlappal biztosra mentek, nem remélték, hogy az átlagnéző ismeri a művet (mivel sok helyen érettségi tétel, és kötelező olvasmány), az alaphelyzetet is leírják, bár némi csúsztatással. Leírom, bár a mű ismerői ezt úgyis tudják: a történet során Tóték egyáltalán nem jönnek rá arra, hogy áldozathozataluk felesleges volt, mert fiuk már korábban meghalt a fronton. Sem az őrnagy megölése előtt, sem utána nem válik ez világossá számukra. Ad abszurdum, sose tudják meg, hogy mi lett a fiukkal, hiszen a sürgöny elveszett. Arról nincs szó a színlapon, hogy Tót titokban tudja-e tartani a gyilkosságot, erről csak a mindenkori néző ábrándozhat el, hogy ugyan mi lesz a háromtagúvá fogyott család sorsa.
Maga az előadás valóban csak kisebb változtatásokat eszközöl a darabon, amelynek dramaturgja feltehetően maga a rendező, Szitás Barbara volt, aki már több más Örkény előadást is megrendezett korábban (például a Macsakajátékot, kétszer is).
Ha ránézek a díszletre, akkor azonnal látszik, hogy nem valamiféle rendezői víziónak a tükröződése, hanem egyszerűen a forráshiányból fakadó kényszermegoldást látunk. Lenne pénz, lenne nagyobb tér, azonnal lehetne egy „hagyományos díszlet”, mert ehhez a rendezéshez az illik.
Ez a csapat nem akar mást, mint eljátszatni a történetet, amely nem igényel semmilyen plusz üzenetet, elég keményen szól a kisember kiszolgáltatottságáról. Ebben az előadásban is kijött, hogy a kisember kategóriába beletartozik maga az őrnagy is, aki elvileg a hatalom képviselője, bár maga is áldozat.
Az előadásban a kellékek kidolgozottságán látszik, hogy házilag, a színház egyik dolgozója gyártotta le (a kerti WC-re és a két margóvágóra gondolok), ugyanakkor ez nem áll a darab mondanivalójával ellentétben, csak azt sajnáltam kicsit, hogy a Tótékhoz annyira illő dobozhalom sem jöhetett létre, mert ezek a szerszámok igazi dobozolásra mégsem alkalmasak…Sajnos, most nem mondhatjuk, hogy ha ez a margóvágó kicsi, akkor nagyobbat kell csinálni.
Az előadás fő értéke az, hogy mindegyik szerep elképzelhető volt azzal a színésszel, aki játszotta őket, és ráadásul érezni lehetett a szereplőket összefűző kapcsolatot is.
Gizi Gézánéról és néhány további mellékszereplőről ugyan le kellett mondanunk, mert öt színész állt rendelkezésre csak, de a mű lényegi mondanivalója ezzel alapvetően nem sérült.
Széll Attilának három kisebb szerep is jutott, és nekem tetszett az, ahogy elkülönítette ezeket, valóban három különböző egyéniségnek tűnt a Lajtoskocsis, Tomaji plébános és Cipriáni professzor. Ahogy a díszlet tervezője sincs megadva, nem tudjuk meg a színlapról a jelmeztervező nevét sem, pedig leleményes a szereplő nyílt színen átvehető kétfunkciós ruhadarabja (a reverenda kifordítva orvosi köpeny), és a jelmezek egészen olyanok, amilyennek egy hagyományos beállítású Tótékban lenniük kell.
Tótné szerepében Nagyváradi Erzsébetről az első gondolatom az volt, hogy milyen szépen mondja a szöveget – helyenként mintha túlságosan szépen is. El tudtam képzelni Mariskának, de ezen a második előadáson még nagyon látszott, hogy alapvetően nagy színházi térhez szokott, és túl hangos. Amikor Orosz Ákos túl hangos – az Őrnagy szerepében – annak mindig funkciója van, és az ő szerepformálásán igazán látszik, hogy a sok év Maladype-tagság nem múlt el nyomtalanul, számára egészen természetes ennyire kis térhez igazodni. Sokszor reagál a nézők gesztusaira („egészségére!” – szól ki egy tüsszentésre), nem egyszer szemkontaktust keres velünk és magyaráz. Szinte nehéz megérteni, hogyha észleli a jelenlétét vagy hatvan embernek, miért nem minket egzecíroztat, miért csak azzal a szegény Tót Lajossal van baja… A rendező számára nagyon lényeges volt, hogy minél több ponton kiemelje, hogy egy megrokkant idegzetű KATONÁról van szó. Mozgásában ez a katona-lét végig érvényesül. Ahogy sejtettem is előre, ez az ő szerepe, bár most még túl fiatal hozzá. Persze, az Őrnagy lehet akár ennyire fiatal is, sőt van rá szöveg is: megfiatalította a Tótéknál töltött nyugodt pihenés. Majd beleöregszik, azt hiszem, hogy ez az a szerep, amelyiket még húsz év múlva is nyugodtan játszhat majd…
Ugyan Orosz Ákossal kapcsolatban volt bennem valamiféle létező – pozitív – előzetes előítélet/elvárás, és nem is csalódtam benne, viszont a többi színészt annyira kevésszer láttam, hogy nyitottan mehettem őket megnézni.
Mészáros Tamás postásként a szokásosnál is többet van a színen, és most először éreztem, hogy egy rendező fontosnak tartja, hogy érzékeltesse a szereplő vélhetően megváltozott viselkedését, miután ő maga már tudja, hogy Tót Gyula halott. Látjuk a váltást a gesztusain is, nemcsak azon, hogy nem fogad el bort a családtól. Fura figura kétségtelenül, megvalósítja minden részletében azt, ami a szerzői utasításokban szerepel, érezzük, hogy hálás feladat is ez. (Az előadásnak ez az egyik nagy előnye – mindegyik szerepet jó lehet játszani, senki nem statisztál.)
Gyöngy Zsuzsa Ágikaként olyan, amilyennek a nagy könyvben meg van írva. Elhiteti, hogy még ártatlan kislány, aki valóban felnéz az apjára is, amíg nem cseréli le egy újabb bálványra, az Őrnagy személyében. Lehet vele azonosulni és az ő szemszögéből is látni az Őrnagyot.
Számomra az előadás legjobb, legárnyaltabb alakítása Jantyik Csaba Tót Lajosa volt, nagyon szeretni lehetett, ahogy ez a teljesen átlagosan viselkedő, hétköznapi ember reagál az Őrnagytól érkező követelésekre, ösztönösen hárítani próbálja, de a normális reakcióit a család, a két nő Gyula életére hivatkozva minden esetben leszereli, azonosulva az agresszorral.
A darab kapcsán a kiszolgáltatottak az elnyomásra nyújtott válaszlépéseit figyelhetjük meg, a szerző erre helyezte a hangsúlyt és Szitás Barbara rendezése ennek meg is felel.
Az előadást nézve érezzük, hogy az alkotók nem akartak kikacsintgatni, nem akartak párhuzamot húzni 2018-cal, de ennek ellenére erősek a mondatok, magukért beszélnek. Várjuk azt a korszakot, amikor már a Tóték nem lesz aktuális, amikor majd mindenki akkora lesz, amekkora.
Ez az előadás, ha könnyű nyári szórakozásnak nem is nevezhető, de alkalmas arra, hogy valaki ezen keresztül kedvet kapjon a műhöz, a szerzőhöz és nem utolsó sorban a benne szereplő színészekhez és a játszóhelyhez is.
Ps. Ilovszky Béla képeit Szitás Barbara facebook-oldaláról töltöttem le.
