Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Hosszabb ideig úgy nézett ki, hogy új rendezés készül idén júniusra a Saloméból, és azt viszi ki az Operaház a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, majd később elutaztatja Jordániába is, a történet eredeti helyszínére. Közben a szereposztás is módosult, csak a kitűzött két időpont maradt változatlan.

Nem csoda, hogy ennek a nem túl népszerű operának az 1989 óta játszott rendezésére nagyon alacsony volt az érdeklődők száma, és így a jegyek legalább hetven százaléka pedagógusnapi ajándék lett. Minden tanár június 4-10 között regisztrálhatott ingyenes jegyre (5-én estére már elfogyott a teljes nézőtér), és én is ezt a lehetőséget használtam ki, hogy elvigyem rá a lányomat, és ugyanezt a rendezést kilencedszer is megnézzem. A hétvégi hidegfront sokakat otthon maradásra bírt, és veszni hagyták a lehetőséget, de így is nagyjából nyolcvan százalékra megtelt nézőtér ülte végig a másfél óránál valamivel hosszabb egyfelvonásos operát. (A színház plédeket is kölcsönzött a hidegre való tekintettel, ha valaki nem készült fel rendesen.)

Szikora János rendezése a legjobb fajta hagyományos produkciók közé tartozik, nem akar semmi pluszt ráerőltetni a darabra, hagyja érvényre jutni a szerző eredeti mondanivalóját ÉS az énekeseknek sem állít fel akadálypályát, ki tudnak bontakozni a megadott keretek között. Nem véletlen, hogy több szériának (1989, 1992, 1994, 2004, 2009, 2013, 2014) is láttam egy-két előadását, és azért ültem rá vissza rendszeresen, mert szeretem a darabot is, és a produkció egészét is.  A legutóbbi három megtekintésről (a 2013 decemberiről és a 2014-es Strauss fesztivál két alkalmáról) készült összesen három blogbejegyzés, igyekszem magam nem ismételni, mert ezek visszakereshetőek és nem túl hosszúak.

DSC 4878Sera Gösch - Salome

A darab most is a szerelmi vágy pusztító mivoltáról szólt, amely elvileg ezzel a zenével a székébe szegezné a nézőt, de ahogy a környezetemet figyeltem, nem mindenkit rántottak be teljesen a látottak.

A szabadtéri előadás más, lazább a hangulat. Volt aki mogyorót evett mögöttem és zörgött a zacskóval, a mellettem ülő néha a termoszából töltögetett magának, illetve alkalmanként megnézte a bejövő üzeneteit, két székkel távolabb egy férfi éppen Jochanaan kivégzése körüli vita alatt kezdett intenzív levelezésbe, míg a másik oldalamon egy igazán helyes tíz évesnél fiatalabb kisfiú beszélte meg a látottakat anyukájával az előadás második fele alatt, hiszen voltak részek, amelyekre nem számított (erotikus tánc, kivégzés). A tücskök is erőteljesen ciripeltek, a hideg szél is néha feltámadt (érdekes módon éppen akkor, amikor Heródes erről énekelt), egyszóval ennek a Saloménak sokkal jobb helye volt az Operaházban, ahol könnyebb koncentrálni - állapítottam meg, ez mégsem elsősorban látványprodukció. (Hát igen, a felújítás...) És a mikroportozás is eléggé opera-idegen, a mezei néző sosem tudja meg, hogy egy hang vivőereje voltaképp milyen a valóságban, valaki képes-e ténylegesen áténekelni Strauss nagyzenekarát. (Éppen emiatt még annyira sem foglalkozom ezúttal az énekesi teljesítmények megítélésével, mint egyébként, eleve nem szeretem a mikroportos előadásokat.)

A margitszigeti színpad viszonyaihoz Csikós Attila díszletét is kissé át kellett igazítani, most nem lehetett a próféta a színpad közepén a kútban, ahol a rendezés szerint a helye van,  hiszen nincs süllyesztő, ehelyett a díszlet egyik oldalára fémrács mögé zárták, és onnan vezették elő. A koreográfia azért megmaradt, persze így indokolatlanul lett nagyobb szerepe a kutat helyettesítő díszletelemnek. (A háttérvetítést erre az alkalomra találták ki, nekem korábban nem hiányzott, de most sem zavart, és megértem, hogy igazodni akarnak a nézői elvárásokhoz, akik elvileg állandóan változó látványt akarnak, nem elég a belülről izzó emberi dráma.) Schaffer Judit ruhái most is lenyűgözőek, különösen a királyi családon hatnak jól a bíbor színű köntösök-palástok. (Nagyjából ilyennek szeretik a nézők a jelmezeket, és tényleg nem mellékes egy előadásnál, hogy mit nézünk.)

DSC 4913Szemerédy Károly - Sera Gösch

A próféta szerepében most először láttam mást, mint Kálmándy Mihályt, aki eddig a szerep örökös birtokosának tűnt. Az új Jochanaan, Szemerédy Károly megpróbált kellően meggyötört lenni, úgy tenni, mintha nehezen mozogna, de ebben az igyekezetében a rendezői instrukciók nem támogatták, zavaró megoldás volt, ahogy a derekára erősített kötélen rángatták. Nehéz eldönteni ennek az okát, ha közveszélyesnek tartják, akkor ez a kötél nem elég védelem, ha meg alig tud menni, akkor teljesen felesleges…Elvileg elhanyagolt, és régen ül fogságban, frissen vágott frizurája viszont megnehezíti ennek az elképzelését. Salome szövegéből egy sovány, vékony, hófehér bőrű és leomló fekete hajú férfi képe bontakozik ki, és akit viszont látunk, az nem egy megszállott prófétára, hanem inkább egy egészséges és józan katonaemberre emlékeztet, akiből inkább azt néztem ki, hogy gyorsan megcsókolja Salomét, az közben nyilván kiábrándul belőle az ápolatlansága miatt, és téma lezárva. Persze ez nem így működik, ahogy az életben sem.

Nem ártott volna, ha ebben a hagyományos rendezésben sminkkel, ruhával és nem utolsó sorban egy alkalmas parókával megtámogatták volna az énekest, hogy jobban elhiggyük azt, hogy egy ilyen szenvedély fellobbantását váltotta ki a megjelenése. (Mert az hatott a nőre, nem maga a prófétálás…ez is kiderült.) Szemerédy Károly szinte csak külföldön lép fel, itthon nagyon ritkán, és így persze ezeknek a kivételes alkalmaknak örülni is kell. Szeretni szoktam a bariton játékát (lsd. korábbi bejegyzéseim róla), és éneklését most is jobban tudtam volna élvezni, ha ezek az apróságok nem zavarnak meg abban, hogy igazán élőnek fogadjam el a figurát. (Vilma először látta az operát, ezeken a dolgokon nem akadt meg, sőt őt még az sem zavarta, hogy a mellette ülő az első sorból végig fotózta a teljes előadást. Nem vagyunk egyformák.)

Az előadás nekem azokban a jelenetekben volt a legelevenebb, amelyeket Heródes és felesége, illetve a címszereplő dominált. Amikor ők hárman voltak a színen, akkor úgy éreztem, hogy teljesen kerek minden, hiszen a három szereplő a lehető legideálisabban volt kiválasztva, és egymást is jól kiegészítették. Ez annyira nem kevés, hiszen erről a királyi családról szól az előadás.

Három ellenszenves, de nagyon valóságos embert láthattunk, akik megszokták, hogy mindent megkaphatnak, amit csak akarnak, hiszen a hatalom az övék. Néha mégis falakba ütköznek, amely leállítja őket, mert minden mégsem vásárolható meg: az, hogy egy másik ember épp rájuk vágyakozzon, az például nem.

DSC 5009Hétfátyol-tánc

Sera Gösch nevét korábban nem hallottam, de most bevésődött. Salomét pontosan ilyennek el lehet képzelni, tinédzsernek, aki alapállapotában halálra unatkozza magát anyja és mostohaapja mellett a királyi palotában, ahol semmi érdekes nem történik. Egészen addig így van ez, míg fel nem fedezi magának a megszállott prófétát, aki jóval érdekesebb, mint bárki más, ráadásul üdítő kivétel az is, hogy nem rajong érte. Az, hogy percek alatt sem meggyőzhető, és nem hagyja magát megközelíteni, már nem maradhat következmények nélkül, és ezért kell a férfinak meghalnia.

Az énekesnő alakítása végig kidolgozott és meggyőző, beleértve a  táncot (Pártay Lilla koreográfiája) is. Egészen fiatal és gyönyörű, egyszerre süt belőle az ártatlanság és az erotika, ahogy a szerep megkívánja, akkor sem veszítjük el az illúzióinkat, amikor félmeztelennek látjuk. (A színpadi meztelenség operaelőadáson különösen érzékeny dolog, civil gondolatokat is kelthet, de annyi más kizökkentő tényező is adódhat, egy Salome esetén ez nem darabidegen ötlet.) A teljes lélektani folyamat részletesen átélhető, a szerelmi szenvedély megszületésétől egészen haláláig vele tartunk. Ki van dolgozva kapcsolata a szüleivel, sőt még az iránta rajongó, majd öngyilkosságot elkövető Naraboth-tal is, akit Balczó Péter játszik nagyon plasztikusan. Elhihető, hogy a mostohája, Gerhard Siegel számára is ellenállhatatlan, akit egészen megbabonáz, és aki ettől a hatástól csak a lány halála árán tud szabadulni.

DSC 4951Komlósi Ildikó - Gerhard Siegel

A királyi udvar életvitelét önmagában is jellemzi, ahogy a katona halála észrevétlen marad, pontosabban: nem reagál rá hosszan senki, az őrt állók (Egri Sándor, Cserhalmi Ferenc) sem hagyják el a helyüket miatta, Salome rá sem néz a holttestre, sőt a próféta sem – mindenki csak a saját problémájába/szenvedélyébe merül bele.

Hozzájuk képest üde színfolt az egymással vitázó, mégis közösséget alkotó zsidók csoportja, akik kétszer is feltűnnek. Horváth István, Kiss Péter, Megyesi Zoltán és Boncsér Gergely – négy tenor – mellé egyetlen basszus is került, Szüle Tamás. Ez az együttes kifejezetten nehéz énekesi feladat, nem is túl hálás, hiszen épp az a cél, hogy egymással harmóniában szólaljanak meg, nem az, hogy egyesével kiragyogjanak a karból, de ettől még fontosak, mert kissé oldják a dráma egysíkúságát. Ezen az estén kifejezetten dinamikusnak és erőteljesnek éreztem az ötöst, nagyon együtt volt a csapat. (Fotót róluk sajnos nem találtam, de ha valakinek van, utólag betenném ide szívesen.)

Ha már a mellékszereplőkről van szó, az öt zsidóhoz képest ebben a szabadtéri előadásban alig érvényesültek a nazarénusok – Dobák Attila és Kóbor Tamás, illetve jóval kisebb szerepet énekelhetett Kőrösi András és Rácz Illés. Kun Ágnes Anna apródként kellően kétségbeesett volt a történtek alakulása miatt, ez át is jött a rivaldán.

DSC 4879Balczó Péter - Kun Ágnes Anna

Visszatérve a főszereplőkre, Gerhard Siegelről a 2013-as alakítása kapcsán írtam, és azóta már Mimeként is többször láttam, minden rezdülésében éli a szerepet ő is, de persze az előélmények miatt ezt is reméltük tőle. (Bármikor és bárhányszor örömmel látnánk viszont, Vilmának ő volt a legnagyobb húzónév az előadásban, a Wagner-napokon nagyon megszerette.) Ezt a kéjvágyó diktátort nem sajnáljuk, amikor látjuk, hogy Salome packázik vele, de mégis egészen megdöbbentő az a félelem, ahogy a lány követelését fogadja. Az eskü az eskü, még egy zsarnokra is vonatkozik. .

Komlósi Ildikó Heródiását látva arról is meg vagyunk győződve, hogy ebben a családban a legtöbb döntést mégis ő hozza meg a színfalak mögött, ha nem is nyíltan, jól ismeri a férfi minden gesztusát, nem ez az első csábító nő, akinek a jelenlétével számolnia kell, megszokta már azt a helyzetet is, hogy férje az ő jelenlétében mást környékez meg. Ránézve abban is biztosak lehetünk, hogy nem is olyan régen ő maga is hasonlóan csábító jelenségként hálózta be a férfit – „az anyja lánya” – kijelentés erre is vonatkozik, nemcsak Salome makacsságára. Nagyon élveztem néma reakcióit is, ahogy ugrásra készen figyeli férjét is, lányát is, és éppen ezért sajnáltam, hogy a díszlet jobbra irányítottsága miatt épp az én helyemről az egyik oszlop takarta a trónszéket, amelyen ülve nyilván érzékenyen reagálhatott lánya táncára is (feltételezem, hogy nem nézte).

Komlósi Ildikót keveset láttam idén, bár (Megyesi Zoltánt és Kőrösi Andrást leszámítva) még így is többet, mint másokat ebből a szereposztásból. Már most meg kell állapítani, hogy nagyszerű évadot zár, ha  Gertrúdjára, Santuzzájára, Juditjára gondolok, és arra, hogy ezek a szerepek ezzel a Heródiással kiegészítve mennyire sokoldalúnak mutatják színészként is, nemcsak énekesként formátumos művész. És persze nincs rálátásom a külföldön énekelt szerepeire, a kép minden bizonnyal még lenyűgözőbb lenne.

36003206 10213265586448368 7736642134949756928 n

Nagyon szeretem, amikor színpadon érzékelem, hogy két ember úgy istenigazából egymásra tud hangolódni, és most ez a Heródes-Heródiás házaspár ilyen volt. Nyilván nem lehetett túl hosszú próbaidő a rendezés felújítására, de mégis az jött át, hogy ez a két, sőt  Saloméval kiegészülve három ember nagyon ismeri egymást, és mindenre érzékenyen reagálnak.

Nagyszerű volt ez a hármas, és a szereplők többsége a kisebb szerepekben is képes volt arra, hogy legyőzze a szabadtéri előadás hátrányait, és az Operaház zenekarának élén Kocsár Balázs mindent megtett, hogy azoknak, akik még nem találkoztak Richárd Strauss zenéjével, hosszan megmaradó emlékké válhasson ez az este.

Négy év után kellemes volt ez a viszontlátás, messze a várakozásaimat felülmúló élmény, kellemes volt még a kétszer egyórás séta is a Duna mellett,  jó lezárása  operai évadomnak.

PS. A fotókat Gergely Bea készítette, és a Kanadai Magyar Hírlap cikkéből származnak az utolsó kivételével, amelyet Komlósi Ildikó facebook oldaláról másoltam ide.

Címkék: Opera Kiss Péter Boncsér Gergely Komlósi Ildikó Horváth István Margitszigeti Szabadtéri Színpad Megyesi Zoltán Balczó Péter Kőrösi András Kóbor Tamás Csikós Attila Szikora János Gerhard Siegel Cserhalmi Ferenc Egri Sándor Kocsár Balázs Szüle Tamás Kun Ágnes Anna Szemerédy Károly Pártay Lilla Rácz Illés Dobák Attila Schaffer Judit Sera Gösch

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr9014069583

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.