Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ezt a címet még azonnal kiválasztottam a mű szövegéből az immár öt nappal korábbi premier közben a kivetített magyar feliratot olvasva, és azóta az eredeti gondolatomhoz újabbak is társultak.

Legszívesebben azonnal megírtam volna a bejegyzést még éjszaka, viszont tudtam, hogy másnaptól egy háromnapos BFZ-turnéra mehetek, arra a legjobb kondícióban akartam lenni. Ennek az előadásnak a jelentőségét feltétlenül beárnyékolta, hogy két „nagy projekt” közé szorult, két nappal előtte néztem meg az utolsó Kékszakállút a négyből, két hétig folyamatosan Bartókot, illetve a BFZ-koncertre készülve Bach kantátákat hallgattam, semmilyen szinten nem voltam Wagnerre hangolva, és ez először fordult velem a Wagner-napok fennállása óta, amelyeknek jellemzően az összes előadásán ott szoktam lenni.

Az eddig elkészített rendezések közül A bolygó hollandi volt a kedvencem, amelyről 2015-ben írtam is, sőt a Wagner rajongók intenzív felháborodása miatt, még egyszer a fogadtatásáról külön is. Vártam ezt, de a BFZ-koncertek mindkettőt kiütötték a naptáramból, így a fesztivál első hetében csak ez a Trisztán premier maradt, amelyről most szó lesz.

A Wagner-napok történetében először fordul elő, hogy egy rendezést kicserélnek egy másikra, pedig nem játszották még ki. (A Ring esetén is többször szóba került, hogy most már újra kellene rendezni, de úgy néz ki, hogy még jövőre is a régi lesz, bár nagyon sok szereplőt lecseréltek benne. Jegyek már kaphatóak, de nagyon sok szereplő még nincs lekötve.)

Cesare Lievi rendezését megnézve, amely holnap négytől és még egyszer a hétvégén is látható, biztosra veszem, hogy ez az új produkció nem fogja kiütni a biztosítékot senkinek a lelkében, nem lett valamiféle darabidegen vagy annak tűnő gondolat ráaggatva, mindössze a díszlet látványos megoldása keltheti azt a benyomást, hogy valami különleges történik a színpadon.

Az igazi fény ebben az előadásban a zenei minőség, nagyon jó hangfelvételt készíthetett belőle a Müpa. Igazán nem lehet panaszunk sem a három kisebb szerepeket éneklő magyar énekesre – Horváth Istvánra, Haja Zsoltra és Megyesi Zoltánra, akik csak rövid időre jelenhettek meg az előadásban, de a középszerepeket éneklőkre sem. Neal Cooper volt az intrikus Melot, a mindig tökéletesnek érződő Schöck Atala Brangane, akinél az éneklése mellett a szerepformálásának is erősen tudtam örülni, mert átjött Izolda társalkodónőjének vívódása is, és a Kurwenalt alakító Boaz Daniel szintén képes volt kifejezni rokonszenvét Trisztán iránt. Az utóbbi két énekesnél éreztem azt, hogy mélyebbre ment a figura, átélhetővé tették saját helyzetüket.

Az árnyékot számomra két röviden leírható tényező jelentette.

A látvány részben a csónakra is emlékeztető elnyújtott lila kanapéból áll, amely később mérleghinta benyomást kelt, majd a harmadik felvonásban a történet fordulatához igazodva ismét jelképes tartalmat nyer. Ez az egy díszletelem a dominás (Maurizio Baló munkája), és ez is az előadás statikusságát erősíti.

Aki Wagnerről azt a benyomást őrzi, hogy hosszan énekelnek benne miközben nemigen történik semmi, most megerősítést kap, hogy tényleg erről van szó. Ami némileg oldja a jelenetek állóképszerűségét az a háttérvetítés – Luca Attilii és Fabio Iaquone videografikája -, amely szép is, és a tenger, illetve a kivetülő kopár táj illik a zenéhez. Kitágítja a teret és leköti azt a nézőt is, aki netán mégsem igazi Wagner-rajongó, és kezdi túl hosszúnak érezni párbeszédeket a kevés történés előtt-után.

Engem jellemzően nem zavar, ha nincs egy előadásnak valami egészen szenzációs díszlete, azt viszont nem bánom, ha a rendezőnek van valamiféle koncepciója és nem pusztán a mű lebonyolítására törekszik. DE ha nincs semmi extra gondolata, viszont nem zavarja meg, hogy megszólaljon az opera, az se baj, amennyiben legalább a szereplők közötti kapcsolatokat kiépíti és az élőnek tűnik.

Jelenleg a lényeg NEKEM (akár az említett magánjellegű mellékkörülményekkel is magyarázható okokkal megtámogatva) nem született meg az előadásban. Nem tudtam átérezni Trisztán és Izolda szenvedélyes szerelmét, amely erősebb lesz náluk. Ez lenne pedig egy Trisztán-előadásnál az elsődleges, mert ha a néző ebbe nem éli bele magát, akkor vége. Nem került az előadásban a neveik közé „az a bűvös szó, ÉS” – hiába énekelnek róla, két független embernek érzékeltem az énekeseket, nem egy szétválaszthatatlan párnak.

Ami viszont paradoxon, ha valaki ezt az előadást csupán hangfelvételen hallgatná, biztos vagyok benne, hogy a varázslat mégis megszülethetne, mert a Fischer Ádám által vezényelt Nemzeti Filharmonikus Zenekar nagyszerű formában volt. Igen, a két főszereplő kapcsolatát hiányoltam csupán, de nem volt problémám egyikük énekesi teljesítményével sem.

Aki ismeri a művet valamennyire, akkor tudhatja, hogy olyan hosszú mindkét szerep, akkora feladata van Izoldának különösen az első, Trisztánnak leginkább a harmadik felvonásban, hogy önmagában óriási teljesítmény, ha ezeket valaki képes megtanulni és kotta nélkül elénekelni, és élve marad az előadás végére. Ez bámulatra méltó, és igazán kekeckedés ezek után még színészi alakítást, vagy illúziókeltő megjelenést is elvárni. Nem is tudom, hogy mi lenne, ha két viszonylag fiatal és vonzó énekes el tudná ezt énekelni, akikről az látszana, hogy élik a szerelmet – valószínűleg összedőlne a hatástól a Müpa. Helyenként amikor a harmadik felvonásban Trisztán haldoklott, Peter Seiffert énekelt, át tudtam érezni a hihetetlen kínlódást, és igazán megviselt lelkileg (igen, előtte nem sokkal már a négy Kékszakállú is legyengített, de ez a harmadik felvonás volt a kegyelemdöfés, erre tényleg kellett a három Bach-kantáta másnap). Az énekes nem néz ki jelentősen fiatalabbnak Matti Salminennél, aki szintén sokkal korosabb, mint ami kedvező lenne színházi szempontból. A hangja persze még mindig csodálatos, és minden basszista számára megnyugtató azt látni, hogy lehet egy karrier ennyire hosszú is. Ennek ellenére mégis egy olyan előadás volna ideális, amelyből nem az jön át, hogy Marke öregebb és nem vonzó, emiatt nem kell Izoldának, hanem pusztán arról van szó, hogy azért nem kell, mert már előzőleg beleszeretett másba, mégpedig szenvedélyesen. Érdekes lehetne egy olyan előadás, amelyben Marke nem jelentősen idősebb Trisztánnál, és akár lehetne még sármosabb jelenség is, hagy érezzük a feszültséget. (Marke szerepére lenne ötletem, de bevallom, nem tudnám most azt mondani Fischer Ádámnak, hogy XY mennyivel alkalmasabb Trisztán lett volna.)

Ami Izoldát illeti, egy nappal az előadás előtt tudtam meg, hogy nem Anja Kampe lesz, aki sajnos a próbák elején megbetegedett. Egy éve számítottam rá, vártam, és miatta fixen mindhárom előadás megtekintését is terveztem, bár valóban nem ez a kedvenc Wagnerem, de Anja Kampe Sieglindeként mindig megfogott alakításának plasztikusságával is. Mélyen elkeseredtem így attól, hogy valaki másra, egy ismeretlenre lecserélték.

Ehhez képest, és nemcsak ehhez képest, azt hiszem, hogy Allison Oakes ideális volt Izolda szerepére, és paradox módon vele ugyanúgy nem volt problémám, mint a bejegyzés elején felsorolt kisebb és közepes szerepek alakítóival.

Ez az Izolda határozott, öntudatos nő, akit mélyen felháborít Trisztán racionális és hideg viselkedése, akit pedig korábban hosszan gyógyított, és eközben bele is szeretett. Nagyon élő a szituáció, és a vele együtt lévő társalkodónő, Schöck Atala érzékenyen is reagál a hallottakra, ahogy mi is értjük. Igen, van ilyen a való életben, valakit lekötelez egy másik ember, de a kémia nem működik kölcsönösen, és nem vált ki a törődés semmilyen hatást. Kell ehhez némi erő, hogy valaki tudomásul vegye, de az is érthető, hogy Izolda háborog, és semmi kedve elutazni feleségnek egy általa sosem látott emberhez.

Nekem ez a puffogó, méltatlankodó Izolda nagyon tetszett, ígéretesnek tartottam, és drukkoltam neki. Persze, a szerelmi bájital majdnem olyan rossz hatással bírt, még akkor is, ha Trisztán szerelmét felé fordította, mintha méreg lett volna.

Allison Oakes ugyan szintén már nem egészen fiatal, de nekem játékával és megjelenésével is illúziót keltő volt, és akkor éreztem tökéletesnek az előadást, amikor Schöck Atalával volt jelen.

A történet elgondolkodtatott ismét, annak ellenére, hogy hiányérzetet keltett, és az egészben – így, hogy a szerelmi szálba nem tudtam magam sehogy sem beleélni – az önsorsrontás magasiskoláját láttam. (Azt hagyjuk, hogy a mai világban mennyi a válás és a házasságon kívüli kapcsolat – egy ilyen kizárólagos és kölcsönös szenvedély mindenképp utat törne magának.)

Önsorsrontás, mert minden baj elkerülhető lett volna, ha hősünk nem akar túlbuzogni, nem akarja a legjobb megoldást (mindenáron fiatal feleséghez juttatni jótevőjét, a királyt), és ha már megtörtént a baj, még kezelhető lett volna akár úgy is, hogy még a házasság előtt elmondják az igazságot. Emiatt is érezhette joggal Marke király, hogy átverték ketten is, hiszen nem az ő ötlete volt a nősülés. Valaki, ha nagyon általánosítani akar, a darabból még azt is leszűrheti, hogy nem szabad senkiben sem megbízni, hiszen hemzseg a történet azoktól, akik nem azt mondják, mint amit ígérnek.

Az előadásba tehát csak félig-meddig tudtam beleélni magam, és nem igazán hangolt rá erre a hétre, sőt végül magamba nézve úgy döntöttem, hogy a Hollandik után nemcsak a két Trisztánt, de a két Tannhausert is hagyom, hogy idén elmenjenek mellettem – viszont örültem, hogy legalább a gimnazista lányom, aki immár tíz éve jár a Wagner-napokra, egy-egy előadást nélkülem is megnéz még. Nektek is ezt javaslom: van még két Trisztán és két Tannhauser, nem késtetek le az idei Wagner-élményről.

 

Címkék: Matti Salminen Trisztán és Izolda Müpa Horváth István Schöck Atala Megyesi Zoltán Fischer Ádám Nemzeti Énekkar Nemzeti Filharmonikus Zenekar Haja Zsolt Peter Seiffert Allison Oakes Boaz Daniel Neal Cooper Maurizio Baló Cesare Lievi

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4414044528

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.