Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Századik évforduló ide vagy oda, nem voltam május elejére igazi Kékszakállú-hangulatban, ötfélére pedig végképp nem éreztem elég masszívnak magam, mert tudtam, hogyha belevágok, akkor nem állok meg egynél és megterhelő kaland lesz. (Még intenzívebb hatásokkal járt, mint amire számítottam.)

Évekig hiányoltam, most lett választék, tehát meg kellett nézni őket, bár ahogy ősszel A hugenották esetén is volt: a legfőbb csúcspont nem az utolsó felvonásra esett, hanem... (az a néhány ember, aki minden bejegyzést elolvas, látni fogja.)

És igen, értelmes döntés lett volna feladni közben, ahogy Juditnak is le kellett volna állni az ajtók nyitogatásával, amikor már tudta, hogy a vár nem lesz fényesebb, de nem volt így sem hiábavaló a kísérlet. Új gondolataim támadtak a műről is, és nem egy előadás arra késztetett, hogy nézői működésemet átgondoljam. A kíváncsiság győzött bennem, és itt van tehát egy két héten keresztül napi alapon átírt sorozat, 2-7 oldalon. Egynapos szüneteket tartok a részek kiposztolása között, hogy ne legyen túl tömény azoknak sem, akik tényleg mindre kíváncsiak. Némi megfontolás, és Fried Péter lemondása azért ahhoz hozzásegített, hogy minden lehetőséget mégse használjak ki, és visszafogjam magam. Egy ajtóval mégis kevesebbet nyitottam ki, mint amennyit lehetett volna, és ez talán így lett jó. Négy Kékszakállú hercegről (Sebestyén Miklós, Cser Krisztián, Palerdi András és Kovács István - a megtekintés sorrendjében), a hozzájuk tartozó Juditokról (Rost Andrea, Fodor Bernadett, Komlósi Ildikó, Gál Erika) és négy kísérőprogramról írok majd, négy és fél megtekintés alapján. Ennyire futotta.

Egy megtekintés még hátravan, holnap aki még kíváncsi, 500 Ft-ért jegyet vehet az Erkelbe. És így ma jöjjön még csak a bevezetés.

32 éve érzékenyen hat rám a darab, az előadások közötti periódusokban is foglalkoztat – ezen a blogon a korábbi 26 KSZ-bejegyzésből az első ilyen uborkaszezonban született, egy viharba került és így elterelt repülő fedélzetén kezdtem írni Vietnamban.

Szinte minden találkozás alkalmával eszembe jut valami új gondolat-morzsa, de szinte mindig van hiányérzetem is, mert a megtekintett (most már) 47 alkalom élményein nem lehet csak úgy átlépni, és a továbbiak befogadását nehezítik.

Igen, az is nehézséget okoz, ha valaki túl sokat találkozik egy általa kedvelt művel, a mérce egyre magasabbra kerül. Ezzel nem csak én vagyok így. Egy másik koncerten beszélgettem erről az idei Kékszakállú előadások kapcsán Molnár Szabolcs zenetörténésszel, aki a május 19-it maga is megnézte, és az erről szóló kritikája a  Muzsika júniusi számában fog megjelenni.

Eszembe jut a saját reakcióimról egy Fodor Géza-tanulmány ("Hallgatjuk és csodálkozzuk, 1999. május), amely az opera addig világszerte elkészült 12-féle hangfelvételét elemzi rendkívüli alapossággal, és köztük a szerző egyet sem talál, amely egészen tökéletes lenne számára. Így zárja le cikkét:

"De abba is bele kell nyugodnunk, hogy a hibátlan teljességet egyetlen felvételtõl sem kapjuk meg - még kevésbé, mint más, "normál" operák esetében. A felvételek sora arra vall, hogy optimális Kékszakállú-elõadásra már hiába várunk."

A HIÁNY, mint a Kékszakállú történet egyik legfőbb motívuma most is meghatározó volt a legtöbb megnézett előadással kapcsolatban. Pontosan úgy felbukkant, ahogy a történetben. Juditot az vonzza a Kékszakállúhoz, amit nem tud róla, és ahogy nyílnak az ajtók, annak arányában hiába kap többet, ettől nem lesz boldogabb, csak az érdekli végig, amit még mindig nem ért el - a véres árnyak elfedik az egész birodalmat. "Csak ami nincs, annak van bokra..."- tudjuk már József Attilától, általános emberi hozzáállás ez. Mivel viszont én AJÁNLÓ blogot írok, és az egész tevékenységem arra irányul, hogy a megnézett előadások értékeinek hagyjak nyomot, most mégis a pozitívumokon lesz a hangsúly, mert azért az mégsem mindennapi, hogy ilyen rövid időn belül ötféleképpen is megnézhető volt ez az előadás, és az sem, hogy ebből négy alkalmat ki is használtam.

A Kékszakállúhoz hasonlóan az emberi kapcsolatokat is a tökéletlenség, a kiegyensúlyozatlanság jellemzi, nagyon nem sikerül a legnagyobb jószándékkal sem egymáshoz utat találni, és ezt kevés opera mutatja be ilyen hatásosan, bár túl didaktikusan, mint éppen Bartóké. Egyedül vagyunk, próbálkozunk, és még ha találunk is valakit, akihez közel érezzük magunkat – kölcsönösség esetén is! – szükségszerű a kudarc. Messziről vonzónak tűnik a másik, de a megismerés folyamata során előjönnek a hibák. Bartók Kékszakállú hercege biztos abban, hogy valódi mivoltában nem elfogadható, muszáj így igazi lényét elrejtenie, amelyet ő maga sem szeret, és nem tart szerethetőnek. A titkok feltárulása után meg sem várva a régi asszonyokat is megismerő Judit reakcióját, azonnal eltávolítja magától. Nincs idő, nincs mód a helyzet feldolgozására, a megismerés után el sem kezdődhet a közös élet. A kudarcot borítékoló jóslat önmagát beteljesíti.

Mellékelek egy képet, amely éppen egy Kékszakállúról jutott eszembe még két évvel ezelőtt – az apró nemek egy hatalmas igenné állnak össze, csak kellő távolság szükséges hozzá. (A Kékszakállú vérfoltjai sem látszanak első ránézésre, és vannak ajtók, amikor viszonylag sok idő telik el, amíg egyáltalán észlelhetőekké válnak. - Kinek jut eszébe egyáltalán nézegetni a virágok helyett a virágok földjét?)

 IMG 20180524 113249

Az előadások kapcsán felvethető: mi a megfelelő távolság két ember között, meddig érdemes erőltetni a megismerést, mikor kell belátni, hogy most már mindegy, és ebbe belenyugodni?

Bartók Béla érezhetően pesszimista volt a kérdésben, és nemigen láttam olyan Kékszakállú előadást, amely valamiféle reménnyel kecsegtetett volna mondjuk a „Negyediket éjjel leltem…” „és mindig is éjjel lesz már” mondatok összekapcsolására alapozva, a zene ellenében.

Ezekben az előadásokban erről viszont egyszer sem volt szó – és a darab mindannyiszor hatásosan árasztotta a reménytelenség hangulatát, csak másként, és más kísérő darabokkal.

Nagy kérdés, hogy sokaknak kell-e ez az üzenet, kell-e ez a zene, és kell-e csodálkoznunk, hogy az Erkelben tartott háromféle produkció félháznál kevesebb embert vonzott. Összességében május 19 és június 5 között nyolc alkalommal lehetett az előadást ebben az ötféle leosztásban megnézni, így sem kevés azoknak a száma, akik ennek köszönhetően találkoztak vele.

Megjegyzem: az Operaház eredetileg a frissen felújított ház megnyitására szánta a "Kékszakállú 100" fesztivált, amelynek lett volna még egy estéje, amelyet töröltek (a legutolsó rendezést úgyis sokan látták, azt viszik ki New Yorkba is, így végül egy egészen új rendezés mellett két felújítás vált nézhetővé, mindegyik akciós árakon. Ez biztosan nem így alakul, ha a felújítási munkálatok jól haladnak, akkor most teltházas, és teljes áron eladott produkciókról lehetne beszélni, mert az épületre mindenki kíváncsi lett volna. Ennyit számítanak a körülmények. Engem a darab és a fellépő énekesek érdekeltek, a további négy, napról napra kitett bejegyzés rájuk koncentrál.

Holnap az első, a május 19-i zeneakadémiai koncerttel kezdem a posztolást, ahogy Kovács István és Gál Erika előadásának vége.

 

 

Címkék: Opera Erkel Színház Rost Andrea Kékszakállú Komlósi Ildikó Cser Krisztián Kovács István Palerdi András Gál Erika Sebestyén Miklós Fodor Bernadett

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr1214004502

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.