Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Idén július utolsó hétvégéjén több színház együttműködésében valósult meg Szentendrén egy operabemutató, KERO rendezésében, amelyet felújításnak emlegetnek, de szavahihető szemtanúk állítják nekem, hogy semmi köze sincs ennek a mostaninak a 25 évvel korábbihoz – a szöveg az bizonyíthatóan vadiúj.

A bejegyzés főszövege két operettszínházi előadásról szól, és utóiratban még írok néhány kiegészítést a május 15-i vendégjátékról is, amely az Erkelben a Primavera fesztivál keretei között történt.

Az előadásra csak most tudtam menni, a szegedieket is ki kellett hagynom, most viszont kétszer egymás után megnéztem.

Mivel az Operettszínházban is várható még egy januári sorozat, és később a győri színházban is folytatódik a darab karrierje. A rendező már rég kiszállt a projektből - helyette Pányik Tamás és Magyar György tartotta karban a produkciót, akiket a premier utáni beszédében a színház igazgatója méltatott is név szerint. 

Ezekre a további előadásokra gondolva írom ezt a bejegyzést, ajánlónak, amely egy olyan néző véleményét tükrözi, aki viszonylag jól ismeri a darabot, többször is látta. – Fogalmam sincs, hogy akinek a cselekmény is új, az mit szólna. Vélhetően erősebben hatna rá, de nem találgatok, legegyszerűbb, ha megnézitek magatoknak.

Az Operettszínház vállalása, hogy időről időre bemutat egy-egy operát is, nem azért kockázatos, mert ne lehetne megfelelő embereket találni, akik elénekelnék, hanem a nézők miatt, akik szeretik a tiszta és világos helyzeteket. Ugyanerre az előadásra az Erkel teljesen tele lehetne sorozatosan, mivel ott szokta meg a közönség a vígoperákat, míg az Operettszínházban ebből teltházas hosszú széria nem lenne, mivel a színház saját közönsége mást vár, és az operalátogatók pedig gyanakodnának a helyszín szokatlansága miatt.

Ez a néhány előadás mégis jó kezdeményezés, hátha lesznek a műfajnak új hívei, sőt talán az sem kizárt, ha egyszer egy operanéző - ha erre bejött - hirtelen kíváncsi lesz mondjuk egy régen látott Luxemburg grófjára. (Velem ez történt, ez a gondolat motoszkál bennem A chicagói hercegnő óta: feltett szándékom, hogy lecsekkolom, hogy mennek ezek a valóban népszerű, sok nézőt vonzó és nem utolsó sorban jól megírt darabok...)

A sevillai borbély által az opera műfaja is könnyen megszerethető, nekem is éppen egy Sevillai, egy 1986-os miskolci operaházi vendégjáték volt a legelső jó operaélményem, amelynek a felvételét néhány hete újranéztem, és örömmel állapítottam meg, hogy bizony az az előadás még most is tetszik. Megmaradt belőle nemcsak Szüle Tamás (Bartolo volt), aki a felvételen szereplők közül az egyetlen ma is aktív énekes, de Begányi Ferenc (Basilio) és Csurja Tamás (Figaro) is, akik viszont már régen nem is élnek. Erre a rendezésre kicsit alapoztam is az elmúlt hetekben, hallgattam a darabot, nem mintha nem tudnám oda-vissza kívülről, mert nem múlt el nyomtalanul az az időszak, amikor még gimnazistaként képes voltam hetekig egyfolytában ezt hallgatni – konkrétabban a Hungaroton kiadványt, a bakelitet, ha valaki még emlékszik rá.

Láttam nem egyszer az Operaházban is Békés András rendezésének felújítását, és tavaly némafilmes stílusban a Müpában, különösen jó szereposztásban.

Mivel egy színházi ismerősöm megbízott azzal, hogy a jegyével december 6-án menjek el helyette is az előadásra, viszont kíváncsi voltam más énekesekre is, így kétszer egymás után kitettem magam ennek a vígoperának, ami veszélyes vállalkozás, és sokkal jobban jártam volna, ha némi szünet van a két nézés között. (Másodszorra az újdonság varázsa már oda, és a felesleges poénok, a rendezés gyenge pontjai jobban kiütköznek…Nagyon kell egy rendezést szeretni ahhoz, hogy a második nézés ne legyen csalódás....)

A rendezés más KERO-művekhez hasonlóan mintha abból az alapelvből indulna ki, hogy nem szabad a nézőt csak úgy parlagon hagyni, mindig muszáj valaminek történnie a színpadon. Emiatt előre lefogadtam volna, hogy a nyitány alatt is lesz akció, mert a mai világban már három percet látvány nélkül nemigen bír ki nyugodtan egy átlagos néző, ehhez nem kell színházrendezői diploma, hogy valaki erre rájöjjön.

A nyitány alatt nagyjából fel is lehetett mérni, hogy milyen lesz az előadás (jellemzően a nyitány a zenei motívumokból nyújt egyébként is válogatást, ez a funkciója, ráhangol arra, ami várható). Ötlet-sziporkákat látunk, és rengeteg minden tetszett, és nagyon sok minden nem. Tényleg sok a felesleg.

Az a gyanúm olyan emberként, aki a rendezőt nem ismeri, és számtalan sikeres munkája közül is csak néhányat látott, hogy nagyon törekedett arra, hogy MINDENÁRON tetszést arasson, másfelől nem vette komolyan a darabban zajló történéseket, emberi viszonyokat, pedig a nyitány utáni első jelenetekben – nagyon jól mutatja be a kiinduló helyzetet.

Nemrég láttam egy másik vígoperát (Olasz nő Algírban), amelyben az tetszett nagyon, hogy a vígopera alakjaiból nem lettek karikatúrák, hanem élő és valódi embereknek lehetett őket látnunk, még akkor is, ha közben nevettünk rajtuk. Jelenleg a szereplők némelyike sajnos nagyon „túl lett tolva”, de néhány viszont remekül sikerült, és szerintem még évekig vissza fogom idézni az utóbbiakat.

Mielőtt a szereplőkről bármit mondanék, kiemelném a produkció legnagyobb értékét, AZ ÚJ SZÖVEGET. Galambos Attila egy teljesen új fordítást készített, amelyik szellemes, jól mondható-énekelhető, mai és valóban önmagában a szövegen is rengeteget lehet nevetni. Ez valóban remek, és kedvem lenne sokat hallgatni a művet ezzel a szöveggel, bár a régi egészen belém ivódott, így minden mondatnál magamban ütköztettem a másikkal, és ez nyert. Már ezért is érdemes volt a produkciót létrehozni, hogy ez a szöveg megszülethessen. Szlenges kifejezésekkel van tele, amely meghökkentően hat énekelt formában, és önmagában ugyanaz a mondat viccessé válik, amelyet nap mint nap rendre kimondunk magunktól.

Székely László díszlete látványos (ez elfért Szentendrén?)-, és Rákay Tamás ruhái maiságukkal is közelítik hozzánk a történetet. (Valószínűleg senki nem akad meg, hogy egy Gróf mit keres egy farmerban, az angol hercegek is hordanak manapság ilyen holmit is, így ez a kérdés kevéssé érdekes.)

A nyitány alatti felpörgetett rohangálás és egyéb akciók ugyan felidegesítettek az első előadáson, és félni kezdtem, hogy mire is jöttem, de a szerenád-kép, Fiorellóval – a most is igazán tehetséges és továbbra is igazi színészként mutatkozó Erdős Attilával – az egyik legsikerültebb az előadásban.

24837281 1696971120324915 5422847171263746761 oHanczár György (Almaviva-2.) és a szerenádozók

Jó poén, hogy sok olyan hangszerrel van felszerelve a színház énekkara, akik a zenészeket játsszák, amelyek nem szólalnak meg az árokban – zenei vezető és karmester: Dinyés Dániel, ha már szóba került az árok. (Előző vasárnap hallottam éppen egy általa tartott operabeavatót A sevillairól, és ezáltal egészen biztos, hogy volt legalább egy ember az alkotók között, aki a legparányibb részletekig pontosan átlátja a művet zeneileg is, és a szereplők motivációit hasonlóképpen, de attól tartok, hogy a rendező nem kérte ki a véleményét az ötleteiről - érzésem szerint ez esetben egy másik előadást nézhetnénk. )

Már ebben az első jelenetben központi szerepet kap a pénz – egészen a mű szellemében – Fiorello is pénzt számol, a zenészek is pénzt követelnek a szerenádért, és szerencse, hogy Almaviva gróf olyan nagyon jól van eleresztve, mert ezen az egy napon horribilis összegeket fizet ki a két konkurens mindenlébekanálnak, Figarónak és Basiliónak is. Mindketten ügyintézésből élnek, mások dolgaiba belekavarnak, aztán helyretolják azt. Figaro tűnik a professzionálisnak, akinek cége van, három alkalmazottja, akik a nagy áriája közben segédkeznek, hogy valóban „itt és ott” is feltűnhessen, és még elől ülő nézőket is megborotválnak előadás közben, Basilio viszont úgy néz ki, hogy még lop is, bár rágalom-kampányában a nézőtéren is osztogatott szórólapokkal konkurensét vádolja ezzel. (A szórólap-osztás hatásos megoldás, bár nem biztos, hogy a nézők asszociálnak arra, hogy a való világban is hasonló kampányok áldozatai.)

24831500 1696971076991586 5974758372423414596 oFigaro három segédje Székely László díszletében

Fiorello ugyan rövid ideig van a színen, de pontosan ugyanolyan alkat, mint Figaro, hasonlóan menedzser-üzletember karakter, aki azzal megy le a színről, hogy csak szóljon neki a Gróf, megoldja az ügyeit, csak a dramaturg szólt közbe, és behozta a Borbélyt, aki jókor volt jó helyen, és átvette a randevú levezénylését, és ő kaszált a legnagyobbat a Rosina-szöktetés projektből.

(Erdős Attilához mindkét nap szerencsém volt, és ezt most nagyon alá is húzom, mert ahogy a szerepben is látom a Figaro-karaktert, annyira aprólékosan szépen kidolgozott és energiagazdag volt ez a Fiorello, hogy benne is megláttam egy nem is olyan távoli Figarót. A magam részéről erősen drukkolok neki, mert ahogy telnek az évek, folyamatosan érzékelem a fejlődését. Ezért a Fiorellóért akár egy "kismester-díjat" is kaphatna, annyira jó volt.)

Fiorello sajnos eltűnik, bár kétszer horgászfelszereléssel előbukkan – enélkül sem felejtettük volna el, de ezért a közjátékért nem tudok haragudni a rendezőre, mert ez is mutatja, hogy eredendően hajlamos a szálakat elvarrni, és megmutatni, hogy a főszereplők mellett más emberek élete is folytatódik. Megkapjuk a "szerenád-szervező vállalkozó" helyette az egyszerre ügyködő Figarót és Basiliót, egymás konkurenseit. EZ lesz az igazán lényeges, hogy ők milyenek

Jót tesz az előadásnak az első szereposztásban, hogy mind Figaro – Kendi Ludovik, mind Basilio – Kovács István nagy átéléssel játszik, és elhihetőek ezek a figurák, és hasonló energiaszinten vannak jelen -  a szimmetria megteremtődik.

Ez az első olyan rendezés, amelyben nem éreztem, hogy Basilio rosszabb ember lenne, mint Figaro – semmi különbség nincs, pusztán ellenérdekelt. (Ebből a Figaróból nehéz lenne továbbgondolni Mozart Figarójának címszereplőjét, ahogy a furfangos Rosinát is nehéz lenne megcsalt, depressziós Grófnévá képzelni - ez rendszerint így van.)

A két szereplőhöz első megjelenésükkor persze másként álltam hozzá, nem is próbálok úgy tenni, mintha nem így lett volna.

Kovács István négy éve masszívan érdeklődésem homlokterében áll, amelyet az váltott ki, hogy a Figaro 2.0 Grófja lett az első előadástól kezdve, és csak ebben a szerepében is 10+ alkalommal láttam – minden egyes alkalommal, ahányszor játszotta. Basilióként viszont ma láttam először. Igazán remek volt a szerepben, színészileg és énekesként is újra bizonyított, és neki sikerült volna a túlzásokat elkerülni, nem lett bohózati szereplő. Érthetően és kifejezően énekelt, jól szólt a basszus hangja, és közben magunk előtt láttuk ezt a nyerészkedő embert, aki mintha munka közben kicsit Rosinának is udvarolna. Az egyik legsármosabb Basilio volt az én praxisomban, akit pedig szeretnek ellenszenves öregembernek mutatni. Versenyképes volt, szinte azt mondanám, hogy a férfi-felhozatalból ő illett Rosinához a legjobban. Jól jár az, aki vele látja az előadást.

Kendi Ludovikról, avagy Kendi Lajosról az előadás előtt nem tudtam semmit, csak azt, hogy ő lesz Figaro. Német nyelvű wikipédia oldaláról tudható, hogy romániai magyar „belcanto bariton”, aki Ausztriában élt és ott futotta be eddigi karrierjét. Van youtube-felvétele is a Figaro-áriával, és neki minden korábbi előélmény nélkül kellett rám hatnia. Izgalmas az ilyen helyzet is, ilyen előítéletek nélküli szemmel lenne jó mindenkire újra meg újra ránézni, de csaknem irreális. Elmondhatom, hogy ez az üzletemberszerű Figaro „megvett”, elfogadtam ilyennek – bár vannak Figaro-élményeim, amelyek nem halványulnak el, például Kálmán Pétert nagyon szerettem ebben a szerepében, illetve Molnár Leventét is, akire ismerősöm ezt a jegyet megvásárolta. Ez a Figaro hatásos volt a kíséretével, és minden szereplővel egyaránt érvényesíteni tudta üzletemberi hozzáállását, és körüllebegte őt is valami férfias vonzerő, ami az üzleti sikerességben is segíti. Tetszett, ahogy Rosina mellett egy kicsit magába zuhant, önbecsülésén csorba esett, amint kiderült, hogy a lány saját ötletből is meg tudta írni a levelet.

Ezen az egy estén meggyőzött, hogy jó énekes, és érdekelne másban is, átjött személyiségének érdekes kisugárzása.

A második szereposztásban Balla Sándor volt Figaro, akit nem érzékeltem problémásnak, de mivel előző nap láttam egy karakteresebb alakítást, nem varázsolt el. Nem az a „virtuoso”, amelynek a szöveg beállítja, de akinek ő lesz az első élménye, nem hinném, hogy elégedetlenül távozik majd. A színpad kegyetlen hely, mert nem egyformán hatnak a művészek, még csak nem is a korábbi hírnevükkel arányban, hanem aki a legerősebben sugároz, arra figyelünk leginkább – és minden relatív, óhatatlanul is viszonyítunk. Amennyiben Molnár Levente is a környéken lett volna Figaróként, ahogy ezt eredetileg tervezték, akkor lett volna csak bajban mindenki más – mert ezt a szerepet még jelentősen magasabb fordulatszámon is el lehet játszani.

Busa Tamás kedves figura és nagyon békés Basilio, nem tűnik se veszélyesnek, se olyannak, akit le kellene fizetni, nem válik igazán tényezővé. Ami szerencsés, hogy Balla Sándorral került össze, mert elmondható, hogy ők is egyensúlyban voltak, ha más szinten is.

Érdekelt volna Pataki Bence is Basilióként, ő is játszik néhány előadást, de ezen a két napon pont nem ő volt. Az egyik legfiatalabb résztvevőként érdekes lett volna a szerepfelfogása, de előbb-utóbb csak meglátom, hogy milyen lett.

Bartolo szerepében Kiss András megbetegedése miatt mindkét szereposztásban Bátki Fazekas Zoltánt láttam, akinek már nem kellett semmit pedáloznia azért, hogy elfogadjam, mert ezt 2006 márciusában egy Cosi fan tutté-ban pár perc alatt megnyert magának (a kezdő jelenet elég volt hozzá, emlékszem). Azóta mindig örülök, ha látom, mindig is szerettem humorát, játékkedvét, és azt, hogy mindig totális intenzitással lép a színpadra, színészként is élvezhetően. Szerethető, és ideális Bartolo szerepére.

Az nem az ő hibája, hogy nehéz felfognunk Fischl Mónikára ránézve, hogy miért nem lépett korábban, miért nem akarta elvenni eddig feleségül, miért csak most, hogy egy Almaviva rohangál körülötte. (Amíg nincs konkurencia, addig nem sürgős a nősülés??)

Ha valaki Rosina szerepét meghallgatja, nyilván rájön, hogy erre a feladatra nem lehet 18 éves lányok közül választani, pedig a darabhoz egy csitrire van szükség, aki ártatlan, naiv és kicsit szemtelen, aki épp felnő, amikor a gyámapja az első adandó pillanatban szeretné magához kötni. Jó lett volna a színházi hatás érdekében egy ilyen viszonylag fiatal énekesnőt keríteni, vagy olyat, akinek a kisugárzásában benne van még a tinilány. A szerdai előadás előtt fél órával éppen egy ilyen, nem Rosina korú énekesnőt néztem felvételről (na kit? – a törzsolvasóim ezt azonnal tudják, és igazuk is van, ŐT), és ennek kapcsán megállapítottam: nem lehetetlen eljátszani a szerepet 40+-os életkorban is, de tagadhatatlan, hogy ez nagyobb feladat, nem triviális, bárkinek nem megy, aki el tudja a szólamát énekelni. A kisugárzás talán nem elsajátítható, míg jó hangi adottságokkal, szorgalommal az énektechnikai tudás igen.

Ha igazságosak vagyunk, akkor szembenézünk azzal, hogy az egész szereposztásban CSAK a Rosinát játszó szereplőt állítják nagy kihívás elé, a többiek vagy életkorukhoz illeszkedő szerepet kaptak, vagy ez nem is számított esetükben. Sajnos, ha elfogadjuk, hogy Rosina vénlány, mert nem ment férjhez harmincéves koráig, az azért kérdéseket vet fel…

Fischl Mónika tudomásom szerint a színház sztárja, és rám operettprimadonna benyomást is tett, és biztosan érzem, hogy sokan rá vették meg a jegyet, és nagyon jól el is énekelte a szólamot, csak annyi bajom volt mindössze, hogy nem tudtam a szerepbe beleképzelni, illetve a többiekkel való viszonyát is nehezen tudtam élő kapcsolatként nézni. De ez csak az én benyomásom, több ismerőssel beszéltem, akik járnak az Operettbe, ismerik a művészt és nekik Rosina volt.

Sev1Kendi Ludovik és Fischl Mónika

Még idefűzném, hogy Dinyés Dániel vasárnap azt is megjegyezte, hogy ennél a darabnál elsősorban maga az éneklés, az énekesi teljesítmény volt fontos, az ária minősége – a néző azért ment, hogy a sztárokat meghallgassa. Ha ezt nézzük, a színházi illúzió, hogy csitrinek elhihető-e egy érett asszony, másodlagos, csak én kekeckedek.

24955370 1696970926991601 492444651419827552 oRab Gyula és Kendi Ludovik

A problémát talán az is okozza, hogy Rab Gyula viszont minden szempontból ideális és nagyon fiatal (és talán még annál is fiatalabbnak látszó) CSODÁS Almaviva volt, csak miatta is érdemes az előadást megtekinteni. Valóban Almaviva kalandját látjuk, ő a kezdeményező fél, ő udvarol, álruhába öltözik, szöktet. (Vegyük észre, hogy még a női főszereplő is egy jelmezben nyomja végig a teljes előadást, egyedül a Grófot kell folyton átöltöztetni!) Átüt rajta a kezdő Don Giovanni, aki akár nősül is, ha kell, és ebből a magabiztos, nagyképű figurából a Mozart-féle Gróf is továbbvihető. Látszik a nagy mellénye a szerenádnál is, később is. Ez a férfi tényleg szerelmes Rosinába (ki tudja meddig), de magát talán még ennél is jobban csodálja (a nárcisztikus beütés nem idegen tőle, sőt), és emiatt is sajnáltam, hogy nem egy hozzá illő fiatal lánnyal láthattam. Óriási kettős lehetne Kálnay Zsófiával, aki korábban játszotta is a szerepet, nagyon nem bánnám, ha Győrben egyszer megnézhetném, hogy a valóságban miként működik az általam elképzelt kombináció.

Rab Gyula nagyon tetszett valóban, elvarázsolt, és mondanám, hogy régen volt, amikor egy tenor ezt tette velem, de nemrég csak járt nálunk az Olasz nőben egy Alasdair Kent nevű formátumos illető, így a legtöbb, amit mondhatok Rab Gyuláról, hogy hasonlóképpen megfogott ő is, és ez tényleg nem kevés. (Benne viszont reménykedhetünk, hogy talán többször fogjuk itthon látni, mint az említett ausztrál vendéget.)

Nekem korábban Almaviva szerepe nagyjából azonos volt Megyesi Zoltánnal, aki egy nagyon őszintén szerelmes, áhítatos Lindoro volt sok-sok éven át, a Békési rendezés nem tette ilyen módon idézőjelbe a szerenádot. Az ő szerepfelfogásához közelebb állt a második Almaviva, Hanczár György. Szerethető ő is, megvan benne a hamvasság, átjön a szerelmes és lendületes fiatalember, de messze nem annyira színes, mint Rab Gyula – kevésbé látszik öntelt pasasnak, és talán jobban járna vele egy Rosina.

Ami biztos, hogy neki olyan partner jut Mester Viktória személyében, aki éveken át nagyon jól betanulta Rosina szerepét, akinek a hangja is izgalmasan vonzó – mezzoszoprán -, aki izzik a szenvedélytől, és bár ő sem látszik ártatlan csitrinek, inkább egy ketrecben tartott vadmacska jutna róla eszünkbe. Jó lenne tudni, hogy ezt a nőt miként tartotta hosszan elzárva a külvilágtól Bartolo, mert még talán az lenne a jó kerettörténet, ha túszul fogva tartotta volna egy pincében vagy tíz évig, és csak most tör be hozzá a külvilág. Ez a Rosina már korábban is elszökött volna, sose hisszük el Bartolónak, hogy a legkisebb befolyással is bírt fölötte. Az énekes nemrég az Olasz nő Algírban első szereposztását is dominálta, előre éreztem, hogy ezzel a rendezéssel is így lesz, amely tegnap leginkább a lányszöktető Almaviváról szólt, ma a szökni vágyó Rosina története volt elsősorban.

24837299 1696971150324912 7778716366852480644 oBalla Sándor és Mester Viktória

A további karakterek elsősorban Ambrosio (Gulyás Marcell), és Berta (Frankó Tünde és ma Lázin Beatrix) a rendezői poénok áldozatává váltak nem egyszer, talán Lázin Beatrix a legkevésbé, mintha kevésbé hajlott volna arra, hogy karikatúrát csináljon a figurából. Ahogy a két nőt nézzük – mindkettő szép és ápolt, nem öregek Bartolóhoz, viszont érdeklődve nézik, nagyon nem értjük, hogy miért is nem jó megoldás a doktor számára a házvezetőnője, ha egyszer ennyire dekoratív? Nem nagy életkori különbség látszik a két nő között, a ruhában semmiféle státuszbeli eltérés nincs jelezve – mi a gond? És jól énekelnek, ha ez lenne a kritérium – az az ária rendben van, ha a játékstílusáért nem is feltétlenül lehet rajongani.

A finálékat különösen elborítják a zavaró rendezői ötletek, de nem lövöm le ezeket a poénokat, mert lehet, hogy másnak pont ez tetszik. Nagyképűség lenne azt gondolni, hogy KERO nem ismerte a széles közönség ízlését, könnyen meglehet, hogy a többségnek épp ezek jönnek be, és neki volt igaza. (De a zöld műtősvásznak mégis minek? Mert egy orvos házában vagyunk? Azért terítik őket ki minden felületre? – de ennyi, a többit hagyjuk...)

Összességében első Sevillai-élménynek kifejezetten ajánlható, sőt sokadiknak is, ha valaki egyáltalán nem ismer senkit, vagy ha igen, akkor a SAJÁT preferenciái szerint választott szereplőkkel tudja megnézni. Még mindig vannak olyan személyek, akik a koprodukcióban részt vesznek, de nem láttam őket, így érzem, hogy lesz részem még legalább egy megtekintésben.

24837507 1696970823658278 5654705838288315955 oAz első szereposztás - ez, és minden más kép is az Operettszínház FB-oldaláról idézve, köszönettel

ps.1. Az előadások feltétlenül hatottak rám, mert ma a már tőlem elvárt két fektető énekszám mellé még önszorgalomból bevállaltam a fiamnak a szöktetős tercettet is (egy szoprán, egy basszus szóló után még kellett ez a kihívás is), és fel is ismerte. Kicsit aggódom azért, mi lesz, ha állandóra akarja ezt is…

ps.2. 2018.május 15. - Erkel Színház - Primavera - vendégjáték a Győri Nemzeti Színház égisze alatt

A naptáram összeállításánál sok az ütközés, és sok a fájdalmas döntés. Ezen az estén egy félmegoldást tudtam azért produkálni, mindössze azért, mert a két "mindenhogyan nézendő"-nek minősített előadás egyike csak 80 perc volt, és közeli helyszínen - az Ódry Színpadon. Az Örömünnepről van szó, amelyet ugyan láttam korábban, de nagyon a szívemhez nőtt az egész előadás minden szereplőjével együtt, a szokásosnál jobban, így annak az újranézését nem tudtam elengedni. De ezt is láttam már kétszer korábban, és ha valaki figyelmesen elolvasta a cikket, akkor rájöhetett, hogy a rendezésről vegyes benyomásaim voltak, és ez a zseniális alapmű és a jó énekesek ellenére sem mondható meghaladhatatlannak. Viszont volt benne két olyan énekes, akikre feltétlenül kíváncsi voltam, és egészen eddig nem sikerült egy olyan verziót látnom, amelyikben szerepeltek mindketten. Miattuk döntöttem úgy, hogy akkor legyen egy második felvonás csak, abból is sok kiderül, a semminél mindenesetre több.

Sevillai Szentendre Kálnay KendiKálnay Zsófia, Kendi Lajos

Kálnay Zsófiát még 2014-ben láttam az Operaházban egy klasszikus rendezésben Rosinaként, amikor még a diplomája sem volt a zsebében, és egészen pályakezdőnek számított. Aki azt a bejegyzésemet elolvassa, láthatja, hogy nagyjából ő volt az egyetlen a szereposztásban, aki komolyan vette a szerepet - naná, először játszva minimális mennyiségű próbával nemigen lehet valamit szétimprovizálni. Ez a tegnap esti Rosina alkalmazkodva a rendezéshez, már mai nő, nem csitri, kevésbé kiszolgáltatott - sőt őt látva biztosak vagyunk, hogy eddig is kedve szerint rángatta gyámját. Rosina egészen Kálnay Zsófia szerepe, jó lenne, ha elégszer eljátszhatná még mostanában, akár többféle rendezésben.

Kiss András ez a gyám, akinek a Bartolókhoz képest sokkal nagyobb volumenű basszus hangja nem árt az előadásnak, különösen azért, mert ahogy korábbi hasonló szerepeiben láthattuk (Élet a Holdon, Úrhatnám szolgáló) , nagy játékkedvvel párosul. Ez tényleg neki van kitalálva, itt van egy friss és fiatal buffo basszus, akire olyan nagy szükség is van. Sajnáltam persze, hogy nem a teljes alakítást láttam, de az, hogy kiváló Bartolóként, ennyiből is kiderült, így fokozottan sajnáltam a korábbi elmulasztott alkalmakat.

A nézőtér egyébként elég jól tele volt, kár, hogy nem egészen, mert megérdemelte volna azt is, mivel tényleg nagyon jó összeállítású csapatot küldött a győri színház.

Most különösen szerettem Lázin Beatrix Berta alakítását, átjött a vágyódása a néma jeleneteiből is, az áriájából is - a rendezés ennek a szereplőnek feltétlenül kedvez, sokkal jobban ki van emelve a szereplő, mint bármely más Sevillai-rendezésben, amelyhez szerencsém volt, Kiss András játéka különösen felerősítette ezt, és jó, hogy nem veszi poénkodósra.

A korábban már emlegetett Kendi Lajos, Hanczár György és Kovács István játékának látványa szintén azt a megállapításomat erősítették bennem: ebben az előadásban jobb énekesek vannak, és nagyobb erőbevetéssel dolgoznak, mint amilyen jó maga a rendezés.Hanczár György játéka viszont idő közben mintha még intenzívebbé vált volna, folyamatosan poénkodik minden gesztussal. (Egy a bökkenő: ha Almaviva ennyire "fékezhetetlen agyvelejű", akkor minek kellett neki Figaro? Nézőnek?)

A darab persze mindent visz, engem is éppen a bejegyzés elején említett Sevillai előadás fordított az opera műfaja felé, lassan annak is 36 éve lesz...Erről a tegnapiról is el tudom képzelni, hogy hasonló hatással lehetett néhány mezei nézőre, aki esetleg az akciózás hatására tévedt be a színházba.

Címkék: Opera Operettszínház Frankó Tünde Fischl Mónika Bátki Fazekas Zoltán Kovács István A sevillai borbély Mester Viktória Pataki Bence Székely László Dinyés Dániel Galambos Attila KERO Busa Tamás Kálnay Zsófia Kiss András Szüle Tamás Erdős Attila Rab Gyula Balla Sándor Hanczár György Lázin Beatrix Gulyás Marcell Rákay Tamás Kendi Ludovik

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3513453813

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.