Premier volt tegnap este a Spinozában, mégpedig a szokásos telt házzal. Erősen úgy nézett ki, mintha a színház törzsközönsége jött volna el, szinte kizárólag idősebbek, és leginkább nők. Ezt meg is állapította a mögöttem ülő férfi, akinek szintén feltűnt, hogy kisebbségben van.
Henk Nieland és Sándor Anna közös műve a színház repertoárjába nagyon jól beillik, ismét egy híres ember életrajzát dolgozza fel, sok zenével és kétségtelenül tanító célzattal. Ez az általam látott többi előadásra is igaz, jóval többet tudunk Mata Hariról amikor elhagyjuk a színházat, mint amennyire valaha is kíváncsiak lettünk volna.
Természetesen a wikipédiát kinyitni mindig egyszerűbb, mint beülni egy színházba, és tényszerűen még több adatot is találhatunk, ugyanakkor ez esetben nem elhanyagolható az a plusz, amit az előadás személyessége ad.
Akármennyire is nem érdekelt valakit korábban Mata Hari, a játszók miatt most közünk lesz hozzá.
Miután ez egy ajánló blog, és nem kritika, semmi okom, hogy ne írjam le, hogy a magam részéről az alkotó csapat érdekelt igazán, miattuk mentem. Czeizel Gábor számos más, a Spinozában futó rendezését szerettem, tavaly is volt egy jelentős előadása itt (A védőbeszéd), és a korábbi tapasztalataim alapján tudható volt, hogy jó arányérzékkel bíró rendező, aki jól alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz, és mindent kihoz a rendelkezésre álló zsebkendőnyi színpadból, és képes működő színházi helyzeteket teremteni egy írópult és két szék segítségével is, lényegében eszköztelenül.
A sikerben, hogy ezúttal is megelevenítenek egy híres embert, nagy segítségére vannak a játszók. Aki ismeri a három közreműködőt, akiket Mester Dávid zongorán kísérhetett, azok az előadás megnézése előtt is tudják, hogy ezzel a szereposztással nagy kockázatot nem vállalt be a Spinoza.
Három olyan operaénekesről van szó, aki nemcsak énekelni tud, de illúziót keltő módon beszél ÉS játszik. Opera-, sőt operetténekesekre sokszor jellemző, hogy megtörik az általuk keltett varázst, amint kimondanak egy mondatot. Jelenleg a feladat sokkal összetettebb, mivel a zene és a próza aránya nagyjából fele-fele. Így ez a feladat sokkal komolyabb számukra, mintha egy klasszikus operában kaptak volna szerepet.
Az előadás egy kihallgatás sorozatot mutat be, és a vallató rendőrkapitánnyal, XY-nal együtt szembesülünk mi is főszereplőnk múltjának egyes, válogatott tényeivel. A darab írói nem költöttek hozzá, így ami homályos volt az életrajzzal kapcsolatban, az továbbra is az marad, viszont módunk van elgondolkodni később a nyitva maradt kérdéseken, és mindenki ki is alakíthatja a saját véleményét, hogy indokolt volt-e az immár száz évnél régebben történt kivégzés, vagy tényleg nem volt jó másra, mint figyelemelterelésre a franciák katonai vereségeiről.
Hábetler András nagyon alkalmas a konzervatív rendőrfőnök szerepére, és igyekszik a lehető legkispolgáribbra venni a figurát, bár látjuk, hogy minden erőfeszítése ellenére nem ő lesz az egyetlen férfi mégsem, akit ez a szabadon gondolkodó nő nem igézett meg. Szerencsés, hogy komikus színezetet ölt a figura, így feltétlenül erősödik az előadás játék-jellege. Látható élvezettel éli a szerepet, és mi is örülhetünk, hogy végre énekelni halljuk. (A jövő évad operai műsorát látva, jót tenne másoknak is, ha alternatív fellépési lehetőségek után nézne, hasonló önálló produkciók létrehozása egyfajta megoldás arra, hogy valaki egy évben hat alkalomnál többször is átélje, hogy operaénekes.)
Herczenik Annát évekkel ezelőtt hallottam utoljára, de vele kapcsolatban legelőször a Spinozában néha még futó Frida jut eszembe, amely eddig számomra a színház legerőteljesebb előadása volt, máig emlékszem rá. Mivel azonosítottam magamban Herczenik Annát a szereplővel, azóta is kerültem a Frida Kahlo életét feldolgozó más előadásokat, mert kerülöm a biztosra vett csalódást .
Jelenleg Mata Hari szobalányaként ő az a személy, akivel kapcsolatban az alkotók szabadon gondolkodhattak. Nem mintha róla bármi is kiderülne azon túl, hogy ugyanúgy gondolkodik az életről, mint gazdája. Helyenként az az érzésünk, hogy legszívesebben ő is követné annak életmódját, frivol mosolyából, gesztusaiból mindez kiderül.
Keszei Boriban megvan a kellő elegancia, finomság ahhoz, hogy egy nagyformátumú, összetett személyiségnek lássuk a címszereplőt, és valóban felébreszti bennük az érdeklődést. Egy-egy gesztusából is átjön a véleménye, a kívülállása. Elhiszem neki a táncosnőséget is, és ebben nyilván szerepe van Lisztóczky Hajnal koreográfiájának is.
Ezt az igényes énekesi-színészi alakítást nézve a művész maximalizmusa is átjön. Ebben az apró térben is ugyanúgy beleteszi magát a szerepbe, és mindent kihoz a darab kínálta lehetőségekből. Valóban látjuk azt az "érési folyamatot", a megnemesedést. Egy bátor nőt mutatnak nekünk aki vállalja önmagát, és elkezdünk felnézni rá.
Talán ez lehet a darab tanulsága, egy ilyen szabad embert akarnak nekünk felmutatni, hogy lássuk, ilyen is van.
Eddig Keszei Bori minden szerepében éreztem ezt az igényes hozzáállást, tavaly "A tisztességtudó utcalány"-ban, február végén "A rajnai sellők"-ben szintén, és őt nézve csak a művészek kiszolgáltatottsága jut eszembe: az eredmény minden esetben nagyon függ a darabtól és a rendezéstől is, így sokszor a művész maximalizmusa sem old meg mindent.
Az, hogy most kire miként hat a mű, nézőfüggő, egy biztos, hogy három jó énekest néztünk, akik jól érzik magukat a játék közben, és talán ezzel kicsit a mi közérzetünket is javítják.
"Mindenkit akkor és abban kell nézni, amiben lehet – és egyre kevesebb alkalom kínálkozik operaénekesek megtekintésére, úgyhogy ki kell használni a Mata Harit is." - Ez lett volna a konklúzióm, de mivel egy miskolci utazás miatt (jön majd nemsokára a cikk Az emberek alkonyáról") csúsztam ezzel, közben megkaptam a Spinoza Ház hírlevelét. Ebből kiderül, hogy őszig nem tudják a működésüket folytatni, csak próbálják az új előadásaikat. Ezek szerint a Mata Hari is csak ősszel nézhető, az őszi napi ajánlókban fog ez a szöveg újra felbukkanni. Nem jó ez a hír, de bizakodjunk, hogy a munka hamarosan ismét zavartalanul mehet tovább.
