Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Erre a szombat délelőttre azzal a feltett szándékkal váltottam jegyet az Erkelbe, hogy NEM fogom megírni, mert már nagyon elegem van abból, hogy szinte minden bejegyzésbe beleírom, hogy EZ NEM KRITIKA, mégis egyértelműen kiderül egyes megjegyzésekből/levelekből, hogy mivel olyan kevés szakember ír az előadásokról és nincs elég visszajelzés amúgy sem (a névtelen kommentektől eltekintve), hogy épp tőlem várnának valamiféle hiánypótlást. NEM, én nem tudom megmondani a tutit, nem is akarom kinyilatkoztatásszerűen minősíteni az előadásokat, CSAK A SAJÁT véleményem leírásába teszem bele az energiát, mégpedig AJÁNLÓ célzattal.

Most például abban a reményben, hogy van még egy-két kóbor operarajongó, aki holnap este (2017.ápr.1.) pont unatkozNA, de ennek az írásnak hatására hisz nekem, és megnézi ezt a NAGYON OPTIMÁLIS szereposztásban bemutatott két egyfelvonásost. HA már akad valaki, aki így tesz, akkor nem volt hiába.

(De egyébként sem, legalább marad nyoma ennek a mai délelőttnek, és szeretek olyan előadásról írni, amelyik megfogott.)

Előzetes figyelmeztetés: szubjektív, aránytalan és az előadás minden elemét NEM tárgyaló vélemény olvasható itt.

Évek óta inkább ösztönösen, mint tudatosan halogattam Georges Delnon rendezésének megtekintését, és ebben a körülmények is közrejátszottak – nemigen voltunk itthon a tavaszi szünetben, és ez rendszerint húsvéti műsordarab. Idén elszúrtam egy nagy utazási lehetőséget, ami adta magát, viszont így egy torokgyulladás mellett belefért néhány olyan előadás is a hetembe, amely amúgy kiesett volna.

Kezdjük a látvánnyal:

Az előadás képi világa lényeges, nagyon kevesen gondolnak arra, hogyha azonos díszletben játszódik egy történet, akkor a néző szereti, ha esztétikus látványt néz órákon át. Jobb lesz tőle a közérzete. Ezt hajlamosak figyelmen kívül hagyni az alkotók, pedig sokszor kevésen múlna az, hogy a közönség elégedett legyen, és ez nem is feltétlenül pénzkérdés.

Ezúttal a látványt Madeleine Schleich (díszlet) és Prisca Baumann (jelmez) jegyzi, akiknek a munkája rám vegyes benyomást tett. Egyértelműen szerencsésnek láttam, hogy a két egyfelvonásost azonos közegbe képzelik, a második részre a korábban (nem mindig a legügyesebben) mozgatott fabódék falat alkotnak, és a kórus ruhái is azonosak. Nagyon igyekezték a ruhákkal is egyéníteni a lakosokat, nem kapnak egyenruhát, de mégis hasonló jellegűek. A nézők kedvét kereste a rendező, amikor egy élő lovat is megmutat nekünk 1 percre, de erről nekem a pénzkidobás szó jutott eszembe. Fogalmam sincs, hogy az illető rendező még ifjú titán és épp csak megkezdte pályafutását, vagy óriási név és pirulnom kellene, hogy nem ismerem, de akár így, akár úgy, a Parasztbecsület esetén nem jeleskedett a kórus mozgatásával. Hiába talált ki néhány pótcselekvést (húsvéti tojásokat árul vagy osztogat valaki, ez se világos), annyi ideje nem volt, hogy rendesen bepróbálja, így mindenképp "csak" operakórusnak látjuk az operakórust. A kar egyébként szépen énekel, és ahogy éveken át kiragyogott nekem belőle Csiki Gábor, aki most karigazgatóvá lépett elő, ugyanazt látom Töreky Katalinon is, aki számomra már nem tud többé beolvadni a háttérbe, miután tavaly elvarázsolt A bűvös szekrény eljátszásával. Most is egyéniség, érzem, hogy van neki saját története, világoskék ruhájában most is játszik, nemcsak énekel, és olyan bájosan mosolyog az olasz karmesterre, Marco Cominra, hogy szinte várnám a háttérből a hozzá tartozó féltékeny vőlegényt, hogy a körmére nézzen. Ha már a kar teljesítményével kezdtük, akkor nehogy kimaradjon a gyermekkar, amelyik szintén elemében van és a cuki gyerekek a lóhoz hasonlóan szintén automatikusan hatnak ránk (betanította őket vezetőjük, Hajzer Nikolett).

A Bajazzóknál mintha a rendező kevesebb pótcselekvést tartott volna szükségesnek, és így a kettőből feltétlenül az a letisztultabb, kerekebb előadás, amelybe talán kevésbé lehetne belekötni, ha valaki azért menne, hogy hibákat keressen benne.

A szereposztás mindkét előadás legfőbb értéke, mivel a darab akkor tud megelevenedni, ha van, aki hitelesen mögé teszi a saját személyiségét, illetve az se mellékes, hogy  MIND JÓL el is tudják énekelni. (Utóbbit én hajlamos vagyok evidenciának tekinteni, mindig a színjátszás minőségével szoktam foglalkozni, azt gondolom, hogy akit már felkérnek egy szerepre, az valóban képes is minőségi módon megszólaltatni.)

Ennek a két verista egyfelvonásosnak a sikere egyértelműen – a zene dallamossága mellett – a témáján múlhat, az emberi viszonyok bemutatásán. Az átlagnéző számára azt gondolnám, hogy ez sokkal fogyaszthatóbb, mint egy Mozart, vagy pláne Wagner. Nem hosszú és intenzív érzelmeket fejez ki. De ha igazán jól sikerülnek, akkor a néző úgy érzi, hogy mégis túl sok egyszerre a kettő.

Szerelemről, szenvedélyről, birtoklásvágyról, „elengedni nem tudás”- ról szól mindkettő, eszembe is jutott róluk Somlyó György a címemben is idézett verse, és az előadás legfeszültebb pillanataiban bepillantunk az emberi lélek legsötétebb bugyraiba is. Ilyenek vagyunk mi is, fájnak a veszteségeink, csak szerencsére/sajnos a hétköznapi életben a helyzetek lekerekednek, a konfliktusok elcsitulnak és lesz helyette lemondás, belenyugvás, kompromisszum, depresszió,  jó esetben bölcs elfogadás, és kevesebbszer gyilkosság. Operákban – így ebben a kettőben is - gyakori, hogy a szeretett ember visszautasítása elfogadhatatlan, a szereplők kényszert éreznek, hogy aki nem lehet az övék, az másé se legyen. Látjuk persze, hogy a bosszúhoz kiélezett pillanat kell, amikor a szenvedély győz a racionalitás felett, és még akkor is, ha a Húsvét elvileg ellenhatásként segíthetne a megnyugvásban, a megbocsájtásban. De láthatjuk, nincs segítség, a szereplők indulataik rabjai és az sem változtat, hogy abban a tudatban cselekszenek, hogy "mindent lát az isten."

Aki az emberi természetet operák alapján szeretné megítélni, az minden bizonnyal katasztrofálisnak látja a helyzetet, ez az előadás alapján kétségtelen. (De jobb-e a helyzet a való élet megfigyelése esetén, ez itt a kérdés. Az operákban mindenképp enyhíti a fájdalmat maga a zene.)

A taglalást a második résszel kezdem, amelyiket színházi szempontból feltétlenül jobban sikerült rendezésnek látok.

A Bajazzók prológjában Kelemen Zoltán ( hatásosan, jól érthetően és kifejezően) énekli el a szerzői üzenetet: a színház az élet egy darabját mutatja fel, és a történetben ugyanaz a szerelmi háromszög-helyzet fog tragikus végkifejletbe torkollni, amelyet a komédiások vígjátéknak szoktak játszani. (Az előadás szünetében hallottam is beszélgetőket, akik épp ezt magyarázták, hogy sok ilyen történet játszódik körülöttünk.)

Mind az öt szereplő pontosan a helyén van, Fekete Attila jól elképzelhető társulatvezetőnek, aki a feleségét ugyan szereti, de igazi mély kapcsolatban mégsincs vele, és már egy ideje csak egymás mellett élnek rutinszerűen. A legjobb pillanata az, amikor a bosszú előtt közvetlenül feltárja lelkét, szerelmét, amely nem tudott utat találni a szeretett nő lelkéhez, és megérezzük a tragédiát. Mintha egy pillanatig felmerülhetne itt még egy másik út, az egymásra találás esélye is, de ez a pillanat gyorsan elszáll. Látunk két embert, akinek közös a mestersége (talán hivatása), együtt élnek és mégsem sikerül a saját érzéseiket, félelmeiket egymással közölni, és ebből következően az egymáshoz vezető utakat már rég benőtte a bozót. Nagyon jól megértjük, hogy mi vezeti Canio tőrét, miféle indulat, miféle boldogtalanság, de éppúgy átérezzük felesége, Nedda belső motivációját is arra, hogy elhagyja.

Létay Kiss Gabriella nem egy csapodár nőt, nem is egy dívát játszik, hanem egy olyan átlagos asszonyt, akinek melegségre, szeretetre van szüksége, és ezt a férjétől nem kaphatja meg, akitől ráadásul fél is. Hozzá kötik a mindennapok, a megélhetés, de nem érzi magát szeretve. Haja Zsolt ideális választás a kapcsolatba belépő harmadik szerepére, aki vonzó is, elhisszük, hogy komolyan gondolja az asszony-szöktetést, de nincs benne meg a szükséges erő ahhoz, hogy a férjtől megóvja az asszonyt.

A nézőben felmerül az is persze, hogy Neddának mennyire fontos a színház, valóban jó választás lenne-e a komédiás-életet otthagyni azért, hogy „csak” élettárs legyen, semmi több. Éppen emiatt sajnálhatjuk, hogy a dolgok nem fordulnak más irányba, és a házaspár nem talál egymásra. Ennek a tragédiája is megérint minket, nemcsak a két gyilkosság.

Bő tíz éve nézem az Operaház e két vezető énekesét, nem egyszer láttam őket együtt is, mit mondhatok ezek után - most is nagyon jók így együtt, és gyönyörűen énekelnek.

Nagyon jó Balczó Péter Peppe/Harlekin, illetve a már említett Kelemen Zoltán hibátlan az intrikus Tonio szerepében. Ezt a Toniót intenzíven lehet gyűlölni, annyira szemét módon bánik el Neddával. Pontosan ez a Tonio kell az előadás sikeréhez.

Az egész Bajazzók nagyon rendben van, talán a jelmezek azok, amelyekkel nehéz kiegyezni. Felvetik a kérdést, hogy mennyire gyűlölhetik a szereplők ezeket a szivacsos anyagból készült és valószínűleg nagyon meleg ruhákat. (Persze a tervezőket a hatás jobban érdekli, mint a ruháikban játszók komfortérzete, ez a benyomásom legtöbbször - tisztelet a kivételnek.)

A Parasztbecsületben a rendező által létrehozott felszín, a fabódék mozgatása, a kórus akciói már korántsem ennyire jól sikerültek, a néző meg-megakadhat egy-egy aprócska mozzanaton. Most is például a jelmezen – Kálnay Zsófiának ugyan bármi jól állna és mindenben nagyon nőies és vonzó lenne, és nagyon neki való Lola szerepe, amelyet kitűnően el is énekel, de ez a vörös fehérnemű, amelyben elvileg a falu nyilvánossága elé lép…ez valahogy sehogy sincs rendben. Lola nem prostituált, hanem egy olyan fiatal nő, aki nem tudta kivárni amíg a katonának elvitt szerelme hazajön, és biztonsági okokból hozzáment egy gazdag fuvaroshoz. Persze lehet egészen „üresre” is játszani a szerepet, a szövegből pont róla sok nem derül ki, de nyugodtan lehet olyan is, amilyennek Santuzza bemutatja – egy olyan nő, aki bár vőlegénye helyett mást választott, mégsem szívesen nézi, hogy a férfi mással többé-kevésbé elégedett lehet, és egyszerre akarja mindkét férfit, mert úgy jó neki.

Alfio, a fuvaros egytömbből faragott figura, nem túl bonyolult lélekkel. Canióhoz hasonlóan egyszerűen látja a világot, a feleségére hasonlóképpen „presztizs-tárgy”-ként tekint. Becsületén csorba esett, így ezt megbosszulja, és ezzel megoldottnak is veszi a helyzetet. Megint a birtoklás-problémájához érkezünk el, csak egy a bökkenő, a tárgyként kezelt emberek rendre fel szoktak lázadni… Szegedi Csabának ismét jól sikerül ezt a figurát is megjeleníteni,  nagyon hatásosan is énekli. Egy szava se lehet, idén minden agresszióját ki tudta játszani a színpadi szerepeiben, és ez a férfi még azon kevesek közé tartozik, akivel akár szimpatizálhatunk is. A megcsalt férj ezúttal nem "csak úgy" öl, de szabályos párbajban győz, és ez más. (Szegedi Csaba azon kevés énekesek közé tartozik, aki jövőre is rendesen el van látva szerepekkel, és ezt meg is érdemli. Bárcsak lennének sokan mások is hasonlóan jó helyzetben…)

Dobi-Kiss Veronikát eddig csak az Angelica nővérben láttam szólózni, most Lucia néni ( a férfi főszereplő anyja) és ebben a kicsi, ámde lényeges szerepben ő is egészen kitűnő. Jelenlétének súlya van, átérezzük, hogy milyen lehet egy olyan fiús anyának, akinek a fia még nem tudott megállapodni, vannak gyanús ügyei, amelyekről jobb nem is tudni. Érezzük a fiával „összefüggésbe hozott”, gyanús nőhöz való ambivalens viszonyát, azt, ahogy meglágyul - egy-egy mozdulata tömören kifejez mindent - de továbbra sem akar igazán tisztán látni. Később jól fog jönni neki Santuzza társasága, feltételezhető. Ez az alakítás olyan, hogy feltétlenül kíváncsiságot ébreszt, és a nézőnek kedve lenne az énekest nagyobb szerepben is megnézni. Nekem lett. (Erről persze ennek az esélytelensége is eszembe jutott és a jövő évad műsora is...)

Turiddu szerepében László Boldizsár nagyszerűen énekel, de átlagembert játszik, nem hőst. Turiddu nem is lenne az a darab alapján sem, hiszen neki csak egészen hétköznapi, tucat-tragédia jutott: katonának elvitték és közben szerelme nem várta meg. Úgy tűnik, hogy neki sem sikerült ezt az örökre tervezett kapcsolatot és a hozzá fűződő érzelmeket elfojtania magában, bár egy ideig ezzel próbálkozott, ezért is bonyolódott szerelmi viszonyba az utána vágyakozó Santuzzával. Nem tiszta a helyzet, Turiddu sem feddhetetlen, de ha nem is jóember, nem is igazán rossz. Esendő, bűnös, de eredendően a konfliktus-helyzet kialakulásáért nem ő hibáztatható, hanem leginkább a szegénység, illetve az a kényszerhelyzet, amely Lolát más választásra bírta jóval korábban. Ha minden jól megy, ez a Turiddu még hosszasan folytathatta volna kettős életét tragikus fordulat nélkül, kisstílűen és titokban, míg előbb-utóbb vagy egyik, vagy másik kapcsolata unalomba fulladva megszűnik. Az opera viszont épp a kialakult konfliktusok kiéleződésére alapszik, így ezúttal nem spórolható meg, hogy ráébredjen, hogy mit is művelt. Javára írható, hogy halála előtt nem keni másra a saját hibáit, és ekkor már sajnáljuk, hogy vesznie kell. Nagy utat jár be az előadás alatt, még egy ostoba ember dohányzik elégedetten a mű elején, és egy, a saját élete tragédiáját egészében felmérő rohan Alfio kése alá. Más megoldás nincs, belátjuk és szánakozunk rajta.

Turiddu nem különlegesen vonzó, nem is egy Adonisz – de két nő is szerethetőnek találja, olyannak, akihez érdemes ragaszkodni. (A borozós jelenetből látjuk, hogy közkedvelt társasági ember.) De ha nem lenne az, az se lenne baj, hiszen úgyis az számít, hogy ki mit lát meg benne, mit vetítenek rá. László Boldizsár jól megjegyezhetővé válik ezzel az alakításával, ha netán lenne olyan a nézőtéren, aki még nem vette volna észre. (A magam részéről várom, hogy milyen lesz A Nyugat lányában jövőre.)

Amíg Loláról nem tudunk meg sokkal többet, mint azt, hogy egy könnyelmű nő, aki Turidduhoz hasonlóan jól el tudja képzelni, hogy hosszú távon gond nélkül kettős életet élhet büntetlenül, addig Komlósi Ildikó Santuzzája rengeteg kérdést felvet.

Akit látunk, az nem a szövegben megírt huszonéves ártatlan leányka, aki Turiddu halála esetén rászorul majd az anya támogatására, hanem egy erős és független nő, akinek ez a szerelem az egyetlen gyenge pontja, amely sebezhetővé teszi. Eleinte erősnek mutatja magát, csak később derül ki, hogy ez mindössze álarc – elsőként szerelme anyjának vallja be fájdalmát, féltékenységét, és ezt a rendező azzal is jelzi, hogy lekerül róla a napszemüveg. (Ezt a szemüveget aztán Turiddu a földhöz is vágja később, és ennek a gesztusnak súlya is van, bár később tűnődtem, hogy hova is kerülhetett ez, miért nem nyúlt senki utána.)

Santuzza szinte végig az a nő marad, aki kifelé tudja tartani magát, és azt is látjuk rajta, hogy nem ebbe a közösségbe való, nem veszi figyelembe a falu elvárásait, függetlenül létezik. (Érdekes, hogy Turiddut csak az ilyen „deviáns” nők érdeklik, Lola is és Santuzza is kívülálló a ruhái alapján.)

Felmerülhet Komlósi Ildikó alakját látva a kérdés, hogy nem lehet-e az, hogy ez a királynői termetű nő túl jó, túl odaadó, túl szép, túl okos és minden területen túl sok Turdiddunak, aki talán egy ennél kevésbé bonyolult és jelentős nővel is beérné, például Lolával, aki kétségtelenül fiatalabb és dekoratívabb jelenség.

Ennek a Santuzzának vannak mélységei, és Komlósi Ildikó hagyja, hogy vele éljük át szerelmi csalódása minden fájdalmát. Féltékeny, elkeseredett, és mivel nem csapja be magát, azt is tudja, hogy Turiddut tényleg visszaigényelte annak volt menyasszonya, és így mindenképp el fogja veszíteni. Tudja, de nem akar belenyugodni ebbe az istennek sem, a tehetetlenség érzete pedig nyomasztja.

A józansága nem hagyja el, amikor Lucia nénit hallgatásra inti Alfio jelenlétében, de később, amikor megalázva érzi magát, belőle is előtör a bosszúvágy, és megint működésbe lép az a jól bevált operai képlet: „ha a szerelmem nem lehet az enyém, ne legyen másé sem, inkább haljon meg”.

Komlósi Ildikó Santuzzája mindezt átlátja, de a szenvedély erősebb, a láng kiolthatatlan és már elszólta magát, mire rájön, hogy Alfio nem befolyásolható, szerelmét néhány mondattal visszavonhatatlanul halálra ítélte. Az előadás végén magányos marad, ahogy a másik két asszony is – ezt a rendező egyetlen képbe sűrítve is be tudta mutatni, hatásos a felvonás zárása.

Komlósi Ildikó gyönyörűen énekel és átélhetővé teszi ezt a sorsot, vele megyünk, neki drukkolunk, miközben persze a további négy szereplő motivációival is tisztában vagyunk. Egészen megfogja a nézőt első megjelenésével és végig nem engedi el.

Vele kapcsolatban fel is idéztem a korábbi hasonló eseteket, amikor persze vártam, hogy jó lesz, de azt, hogy ennyire meg tud még mindig lepni, túl tudja ugrani a vele kapcsolatban támasztott nem annyira alacsony elvárásokat, azt nem. Őt nézve az is megjegyzendő, hogy egy olyan operaénekesről van szó, aki harminc évnél régebben tud ilyen magas szinten énekelni, és tartja magát fent a csúcson, a legkisebb megingás nélkül.

Pedig Santuzza, a szerelmének kiszolgáltatott törékeny lány alakja nem lenne feltétlenül az, akit a Művész szerepkörébe tartozónak éreznénk – Komlósi Ildikóhoz alkatilag leginkább a királynők (esetleg még hercegnők) illenek, ezt fenntartom továbbra is - , de mégis meggyőz arról, hogy lehet ez a Santuzza ilyen is. A nézői elvárás makacs dolog, és jelentős fegyvertény ennek lebontása.

És az is, hogy ez az alakítás rávett, hogy újabb előadások helyett leüljek a gépemhez, és inkább írjak hat oldalt az előadás kapcsán csak azért, hátha valakik még holnap rászánják magukat a megtekintésre. Amúgy persze nincs gond, ha nem jó a holnap, lehet menni akár Berlinbe is Santuzza.nézőbe, pl. április 5-én legközelebb. (Nem egyszerűbb itt megnézni, az Erkelben? – győzzön már a józan ész, ha a színpadon nem is tud soha, legalább a nézőtéren.)

ps. 2018. ápr.2. Utólag beillesztek egy képet is, Komlósi Ildikó Fb-oldaláról, amely mind az öt szereplőt még jelmezben mutatja:

29595067 10212732319037016 3926340216984026287 n

Címkék: Opera Erkel Színház Fekete Attila Komlósi Ildikó Létay Kiss Gabriella Parasztbecsület Balczó Péter László Boldizsár Szegedi Csaba Bajazzók Csiki Gábor Kálnay Zsófia Haja Zsolt Kelemen Zoltán Georges Delnon Dobi-Kiss Veronika Hajzer Nikolett Marco Comin Madeleine Schleich Prisca Baumann

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr313797194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.