Handel Messiását adta elő tegnap este az Ars Nova Sacra énekegyüttes (karigazgató: Dr. Répássy Dénes), a Concerto Kamarazenekar Cser Miklós vezényletével. Szólót énekeltek: Horti Lilla, Kissjudit Anna, Kéringer László és Jekl László. A koncert kapcsán nyomhagyó bejegyzés (szubjektív és aránytalan!) következik, NEM ZENEKRITIKA, újra mondom előre – és még több szó lesz a nézőkről, mint magáról az előadásról, attól tartok.
Ahogy egy koncert minőségét néha egy közreműködő is súlyosan tudja rontani, ugyanerre egyetlen zavaró néző szintén elég az ember környezetében. A Messiás pedig nem könnyű darab, és aki azt hitte, hogy laza kis esti szórakozásra kapott jegyet, hát az tévedett. Bőven voltak ilyen nézők tegnap este a MOM Kulturális Központban…
A MOMKult tegnapi eseménye szinte telt házat vonzott. Nem voltak drágák az alaphelyárak sem, ráadásul a helyi lakosokat – a Hegyvidék Kártyával rendelkezőket – nagy kedvezményekben részesítették: ötszáz, illetve a nyugdíjasoknak és diákoknak már kétszáz forintért adtak jegyet. Talán ettől nem függetlenül, a teremben a jelenlévők legalább nyolcvan százaléka nyugdíjas korú volt, de azért akadt egy-egy fiatalabb külföldi néző is.
Jó ez a kezdeményezés és a magas részvétel mutatja, hogy a helyi lakók figyelik művelődési központjuk hirdetéseit. A zene legyen mindenkié! – és most a lehetőség adott volt.
Az egyetlen bökkenő csak az, hogy bár a közönség döntő része az eseményre szépen felöltözött, tehát rákészült, mégis sokan lehettek, akiknek nem volt előzetes tudása arról, hogy Handel Messiás című oratóriumának megtekintése szünettel együtt három órás elfoglaltságot jelent. Hosszú a darab, nem vitás - mondhatnánk, hogy Handel „túltolta”, ha ma élne, biztos nem merne ilyen hosszadalmasan fogalmazni. (Vagy de, lehet, hogy nem érdekelné, hogy végig tudják-e ülni, vagy sem, ahogy én is most írok simán két oldalt a közönségről, ha érdekel valakit, ha nem.)
A nézők észrevehető hányada nem vette magát rá, hogy végig megnézze a teljes előadást, beérte az első másfél órával (kétszáz forintért még így is a pénzénél volt valaki), és többen az előcsarnokban jól hallható „ ebből ennyi elég volt” felkiáltással indultak haza. (De láthatóan nem azért, mert nem tetszett az, amit hallottak, csak sok volt ez is, ennél többet nem tudtak volna befogadni.)
Míg az első részben a karzaton ültem, addig a másodikat így módom volt a földszintről megnézni.
Szeretek elöl ülni előadáson, és nemcsak azért, mert akkor jól látom a közreműködők minden arcrezdülését, de azért is, mert akkor jobban belekerülök az előadás hatókörébe, ÉS bónuszként: kevésbé zavaró a többi néző.
A karzaton nehezen indult be a Messiás, mivel rengeteg későnjövő érkezett, akik még beszélgettek is leülés közben, a mellettem ülő viszont gyakran fotózott, néhányan minden egyes cukorkáért ki-be húzogatták a cipzárt a táskájukon és - különösen a szóló-áriák alatt - utóbbit lassan bontogatták, bár valaki ugyanezt a műveletet tépőzáras táskával bonyolította. Néhány testesebb nézőtárs (érthető módon) rengeteget fészkelődött a bőrüléseken, és néhány idősebb hölgy – mivel tetszett neki, amit hallott – ezt hangosan osztotta meg a mellette ülővel, ahogy az otthon tévézés közben normális is lenne. Néhány alsótagozatos korú gyerek már az első ária alatt elkezdett unatkozni, és a szülő utána be is vetett mindent, hogy megnyugtassa őket – másfél órán keresztül.
Ugyan egy színházként nem leírható koncerten voltam, de mégis közben rengeteg impulzus ért a környezetemtől. Végignézve a közönségen, próbáltam kitalálni, hogy ki jöhetett magától és ki volt mindössze annak az áldozata, hogy egy családtag nagy ötletnek látta ennek a Messiásnak a megtekintését.
Egy ilyen koncerthez nem csak nagyszerű előadókra van szükség, de tökéletesen viselkedő emberekre, akik képesek egymást nem zavarni – és mi ugyan ilyenek vagyunk-e? És meg tudunk változni egy pillanat alatt, ha kell?
Közben eszembe jutottak Hollerung Gábor karmester októberben mondott szavai: a koncertlátogatás nem természetes módja a zenehallgatásnak, és ahogy figyeltem az embereket, szinte egyértelművé vált, hogy jobban hatott volna az erős többségre ugyanez otthon, esetleg háttérzeneként főzés közben, amikor az ember hirtelen meg-megáll, egy-egy különösen jól sikerült résznél, de egyébként teszi a dolgát.
Mindenkinek tudnia kell, hogy mire megy, rá kell készülni és akkor talán fel is tud nőni a nem kis feladathoz, amely egy Messiás meghallgatása és jobb esetben élvezete jelent. Mert egy koncert meghallgatása munka a befogadó oldaláról is, bár a néző játszhat megúszásra is, elalhat, vagy másra gondolva lélekben távozhat a koncertteremből… (Ez lett volna a tanulság, amit ilyen hosszadalmasan osztottam meg.)
A második részben a földszinten már jobb volt a helyzet sokkal, ráadásul nyilván számított, hogy akik igazán nehezen bírták, azok feladták és távoztak már. Azonnal hozzátenném, hogy aki viszont maradt, azok az előadás végén nagyon lelkesen ünnepelték a közreműködőket, értékelték a látottakat, tapsoltak két koncertteremnyi közönség helyett is.
A magam részéről annyit, hogy hosszú ideig csak egy-egy részletet hallgattam a Messiásból, élőben először tavaly nyár elején Vácott láthattam egy minőségi előadást. Most több napja torokgyulladás miatt zsinórban négy este nem voltam sehol (ugye borzasztó?), ezen is gondolkodtam, hogy menni tudok-e erre, vagy sem. Legalább nem köhögtem, míg sokan hallhatóan félhalott állapotban is bevállalták az előadás megnézését, de hát persze ez is érthető, ilyen jó lehetőség nem gyakran van.
Idén a Messiás a tavasz (ez elvileg tavasz, ami most van) későbbi részében kétféle interpretációban is bevállalható, mindkétszer a Müpában, május 15-én Vashegyi Györggyel és az Orfeóval (+ Purcell Kórussal), illetve a Kórusfesztivál keretében a BDZ előadásában május 20-án és 21-én is. Utóbbi alkalommal négy olyan szólistával, akiket évek óta nézek - Szemere Zita, Schöck Atala, Megyesi Zoltán és Cser Krisztián énekelnek majd.
Azt hiszem, hogy minél többet hallgatja valaki, annál könnyebb igazán élvezni ezt a zenét, és másodszor nekem is könnyebben ment, mert ezúttal jobban rámelegítettem, és kétszer egymás után végighallgattam a darabot közvetlenül a koncert előtt. A youtube-on elérhető többek között egy 2011-es felvétel is 24 részletben, amely szintén Cser Miklóshoz és ehhez a két együtteshez köthető, bár mind a négy szólista más, és feltehetően a zenészek/kórustagok sem azonosak.
Cser Miklós most is uralta a helyzetet, ahogy négy évvel ezelőtt egy (nem rövidített) Máté-passió előadáson, ahol először láttam egy hasonló léptékű művet vezényelni. Mind a zenekar, mind az énekkar jól fel volt készülve a nagy feladatra, és élmény volt őket hallgatni. Különösen sok a kórus-szám ebben, így nagyon nem mellékes a kórus, bár persze a szólisták tűnnek fel igazán, az ő nevüket jegyezzük meg.
Kéringer Lászlón most is azt láttam, mint egy éve a János-passióban: szeretne játszani is, nehezen bírja a koncertszólista helyhez kötöttségét, lehet, hogy leginkább felrepülne, ha tehetné. (Aki nem látta, nézze meg a Maladype Csongor és Tündéjében, akkor fel fogja fedezni az énekes másik arcát.)
Jekl Lászlót annak idején igazán megkedveltem az Átváltozásban, Faragó Béla operája egyik legnagyobb élményem maradt azóta is, de most nekem mégis kevés volt ezekhez a basszus szólókhoz, bár mivel épp a mű basszus-részeit ismerem igazán, ennek ehhez is köze lehet, sőt akár maradhatunk abban is, hogy elfogult vagyok és emiatt tudtam kevésbé értékelni. Akinek nincs összehasonlítási alapja, lehet, hogy jobban járt - ki tudja. (Minden néző nyilván másként érzékelte a látottakat, csak nem mindenki strapálja magát, hogy leírja.)
A közönség, ha nem is volt a legnyugodtabb – ahogy nem mindig az a Müpában vagy a Zeneakadémián sem -, de legalább nem tapsolt bele az előadásba tételek között. Ettől kicsit tartottam, mert egyik-másik zárt szám annyira tökéletesre sikerült, hogy igazán mélyen nem tudtam volna elítélni azt, aki tapsra fakad.
A két pályakezdő énekesnő megszólalásaira gondolok, akiken nagyon látszott, hogy IGAZÁN fontos számukra a koncert és a mű, és mindent beleadtak ebbe az estébe. Ezt a hozzáállást szoktam észlelni már befutott, nagynevű művészeken is, akik talán pontosan azért tartanak ott, ahol, mert minden megmutatkozási alkalommal így tesznek, és ezáltal megemelik az előadást és a helyszínt.
Horti Lilla jó formában volt, bár róla szinte azonnal eszembe jutott, hogy alapvetően mennyire le vagyok még mindig törve a következő operai évad miatt, mennyire kevés előadás lesz, amit nézni fogok – ebből viszont kettőben újdonság lesz számomra éppen a fiatal szoprán (Bohémélet, Cosí fan tutte), és most megerősített abban, hogy érdekeljen, hogy mire jut majd a ráosztott két főszereppel.
A koncert egyik csúcspontja számomra Horti Lilla duettje volt Kissjudit Annával, akinek hangja évekkel ezelőtt azonnal megfogott, még amikor éppen csak elkezdte zeneakadémiai tanulmányait.
Már egy ideje küzdök azzal, hogy lehet egy hangot leírni (nem igazán lehet, hallgatni kell), és ez az erős, puha és meleg fényű alt (mezzoszoprán?) megnyugtató hatással van rám. Szinte hihetetlen, hogy ilyen természetesen szólal meg, a még mindig nagyon fiatal énekesnő már most magabiztosan bánik vele. A csütörtök esti Messiás egyik fő értéke számomra az volt, hogy elég sok szerep jutott benne Kissjudit Annának, de akár még egyszer ennyi ideig is szívesen hallgattam volna.
Kissjudit Anna
Miközben néztem, persze elgondolkodtam, hogy ez éppen olyan hang, amelytől könnyen függővé lehetne válni, de egyben olyan hang is, amely egyértelműen a nemzetközi karriert predesztinálja számára, azaz sokkal jobb, ha mind már most tudatában vagyunk, hogy minden egyes megtekintési lehetőséget ünnepnek kell felfogni, de nem szabad magunkat beleélni abba, hogy majd mindig elérhető lesz. Úgyis csak egy Operaház van, amely nem társulati elv szerint működik, nem építi senkinek a pályáját, viszont igyekszik minél többféle művészt felmutatni. Nagy hibát követ el, aki elkezd valakihez ragaszkodni, hiszen borítékolható, hogy a premier-dömping lejárta után csak alkalomszerűen tudunk énekeseket nézni, a pályakövetés gondolatát el kell felejteni – csak ez jut eszembe ezúttal is. Máshol lesz operacsillag Kissjudit Anna – legalábbis a pályája elején biztosan. Nekem már most az persze, ezzel a teljesítménnyel feltétlenül. Érdemes volt miatta a helyszínre menni, és meg kell köszönni a lehetőséget mindenkinek, aki ezt elősegítette.
