Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Hunyadi idén nagy hangsúlyt kapott az Operaház repertoár-előadásai között, végigutazta több szereposztással Erdélyt, a Felvidéket és a Délvidéket is, sok új beálló kipróbálhatta, hogy milyen sportcsarnokokban nagy tömegek előtt énekelni.

Ha idén pont nem is, de a 2012-es premier óta évente többször is láttam ezt az előadást, mert minden alkalommal a szereposztásban volt egy vagy több szereplő, aki érdekelt. Ahogy mennek az évek, kezdem érezni, hogy mostanára a Hunyadi-nézésbe befektetett idő (rengeteg, ha az eddig már megírt tíz bejegyzésre fordítottat is nézzük) mostanára közel hozta hozzám ezt az Erkel-operát, és már talán valóban meg is szerettem. Az operaházi ősváltozat felvételét néha csak úgy meghallgatom, amikor eszembe jut - ez valószínűleg ezt mutatja.

A mai szereposztástól összességében is jó estét vártam, és szinte minden a papírforma szerint alakult. Most elsősorban a Cilleiként debütáló Gábor Géza miatt mentem az Erkelbe, de a többiek miatt maradtam ott végig.

H16A3919p.rakossy resizeFekete Attila - Gábor Géza és a férfikar

Eredetileg nagyon nem voltam Hunyadi-néző hangulatban. ((Két napja Jan Assmann „A varázsfuvola” című szakmunkáját olvasom, egy, a múlt szombati Monteverdi Orfeón „beszerzett” ismerősöm javaslatára, aki szerint a 450 oldal átrágása majd közel visz a műhöz, ha eddig nem is szerettem meg. Úgy látszik igaza van. Mostanában rengeteg dologból ezt a tanulságot vonom le: a befektetett idő dönt el sok mindent, általa válnak fontossá dolgok/emberek.))

Az előadás nyitánya közben persze már ráhangolódtam a történetre, ahogy mindig, bár 15+ megtekintés után is eszembe jut, hogy milyen felesleges ez a flash-mob imitáció az elején, de már nem kelt bennem indulatokat, mert ha ezt leszámítom, akkor legalább elmondható róla, hogy nem „énekes-ellenes” rendezés, ha nem is túl invenciózus. A lényeg nem sikkad el, és néha az ember már ezt is örömmel fogadja.

KITÉRŐ

Ami nem mindig történik meg: ma elgondolkodtam kicsit mélyebben a darabban feldolgozott történelmi eseményeken is, nem pusztán azzal foglalkoztam, hogy ki hogy énekelt.

Elvégre március 15. volt (a zenekar eljátszotta a himnuszt az előadás előtt, és közösen énekelt a nézőtér), és idén ráadásul hat hetet tettem bele, hogy kitaláljak és megírjak egy iskolai műsort, saját szöveget 45 percre, és épp emiatt február eleje óta nem kevésszer eszembe jutott, ami ezen a Hunyadi előadáson is:

mi lett volna, ha a magyar történelem utóbbi 1100 évében nem a pártoskodás, a széthúzás, a saját érdeknek a nemzeti érdek fölé helyezése érvényesül, mi lett volna, ha minden korszakban a legégetőbb feladatok megoldására koncentrálnak – például ha ezt az apja nyomdokaiban lépdelő, a török kiűzését prioritásnak tekintő Hunyadi Lászlót sosem ölik meg, és megmaradhatott volna akár kormányzóként, akár később királyként ez a török-ellenes politikai irányultság, és nem jön Mátyás dicsőséges korszaka, amikor teljesen felesleges „presztízs-háborúkban” folyt el a kincstár jövedelme, és ennek folyományaként Mátyás halála után a török már könnyen legyőzhette a végvári rendszerünket, amelynek fejlesztésére Hunyadi János halála után már csak a szükséges minimumot költötték….Mi lett volna, ha se Cillei, se Gara nem ármánykodik…

Természetesen tudom, hogy a magyar történelem egyetlen korszakára sem volt jellemző a tartós összefogás, és így elég utópisztikus gondolat éppen a XV. század, vagy akár a jelen politikusaitól elvárni, hogy ne kizárólag a saját érdekükre legyenek tekintettel. Ugyanakkor épp ezen az egy napon, március 15-én, mintha ezt a tendenciát sikerült volna felülírni igazán kivételesen– nem mintha azzal bármely megemlékezés foglalkozna, hogy milyen kevés maradandó eredményt sikerült ezáltal elérni, és ha aznap nem is volt vérontás, de a szabadságharc nem vált elkerülhetővé, és annak már bőven voltak áldozatai, sőt leállt a fejlődés utána 15 évre…

ZÁRÓJEL BEZÁRVA

Az opera zárlata optimista – ebben a rendezésben különösen -, de Hunyadi László sorsa mégis tragikus, ha tetszik, ha nem, viszont legalább Erkel műve felmutat nekünk egy tiszta hőst. (Kérdőjelek és idézőjelek nélkül látunk egy olyan embert, akinek vannak elvei.)

Bár a címszereplő Hunyadi, mégis szinte minden megtekintésnél azt a következtetést vontam le, hogy az első felvonás Cilleié, a másik kettő viszont Szilágyi Erzsébeté, mert az adott részben ők dominálnak.

Ez most is pontosan így alakult az én benyomásaim szerint. (Két zenekritikust láttam a nézőtéren, így lehet reménykedni, hogy szakcikkek is születnek erről az alkalomról, nem csak az én blogbejegyzésem fog nyomot hagyni az estéről.)

Gábor Géza debütált Cilleiként. Pályája Szegeden éppen a Hunyadival indult, amelyben Rozgonyiként mutatkozott be, de az énekesként töltött 28 éve alatt száznál jóval több szerepet eljátszott már, volt már több rendezésben Kékszakállú, Fülöp király és Ochs báró is, mire ezt a terjedelmében apró, de dramaturgiailag annál jelentősebb feladatot megkapta. Ez a Cillei az út egyik „kisállomása”, és nem jelentett kihívást az eljátszása a legkisebb mértékben sem, alkatához, énekesi habitusához szerencsésen illeszkedett. A szerep megvalósításból kicsit sem érződött, hogy a művész nem vett részt az előadás létrejöttének folyamatában, hanem utólagos szerepátvétel történt. (Most ebből az alkalomból többet írok róla, mivel korábban nem volt benne a Figaro 2.0-ban, amely kapcsán 33 szólistáról külön ajánló készült, de róla még ilyen nem. De ami késik, az jön...)

Gábor Géza Cillei Ulrikja magabiztos politikus, megjelenése tekintélyt parancsoló, azonnal látszik, hogy nagyformátumú személyiség, és számolni kell vele. A szerencse nemrég a kezére játszott, meghalt Hunyadi János, az egyetlen igazi riválisa, és pontosan tudja, hogy a király jelentéktelen, bármit elérhet nála, így már rég kidolgozott terve van a megmaradt két Hunyadi megölésére is. Ez a magabiztosság a szerep kulcsa, emiatt nem elég körültekintő – nem ismeri alaposan az embereket, és Rozgonyira tévesen számít – a hübrisz, a túlzott önhittség áldozata lesz. Egyetlen pillanatra sem tételezi fel, hogy tévedhet – a királlyal folytatott nézőtéri párbeszédében így nem jelent meg semmiféle izgatott idegesség, mohóság. A gyűrűt ellentmondást nem tűrően követeli, fel sem merül benne, hogy azt meg is tagadhatják tőle. Imponáló volt, ahogy az énekes basszusa betöltötte az egész színházat, lehettek sokan, akik sajnálták, hogy meghalt a cselszövő. (Az énekeshez nagyon közel ült egy apró fiú, aki élénk figyelemmel - de megjegyzések nélkül - követte végig az egész előadást, és rajta látszott a legjobban az elragadtatás, hogy tőle egy méterre egy ilyen basszus hang hatalmas hangerővel megszólalt.)

((A nézőtéri jelenetet színesítette, hogy egy néző az első sor közepéről éppen akkor állt fel, és ment ki a nézőtérről a jobb oldalon, és szembe is találkozott a zenekari árok felé tartó Cilleivel. Nyilván rosszul lett – van ilyen. De az, hogy a jelent végén hagyták, hogy ismét visszaüljön, és nem kellett a hátralévő kb. tíz percet egy hátsó széken kivárni, mégis túlzás. Az Erkel földszintjére elvileg kezdés után késők sem mehetnek be. Nagyon szerencsétlen volt az időzítése is ennek az incidensnek, mert sok nézőnek eleve szokatlan lehetett a nézőtéren megjelenő két énekes látványa önmagában is.))

A gyilkossági jelenet ezek után most is, mint mindig paródiának tűnik, hiszen épeszű ember nem támad rá negyven fegyveres által védett személyre. (A rendező sara.) Gábor Géza az esést is másként oldotta meg, mint elődei – nem borult arcra és nem feküdt bele az oldalából kifolyó vérbe sem, amelyről még mindig nem hiszem, hogy hátul is látható, és van bármi értelme a művér folyatásának. Hiába, vannak az előadásnak pontjai, amelyekkel akárhány megtekintés sem békít meg.

A már említett nézőtéri beszélgetés az előadásnak a legérdekesebb része, amelyet ezúttal a jobb oldal széléről láttam, szinte Cillei háta mögül, viszont olyan kedvező szögből, hogy most először jól meg tudtam figyelni Szappanos Tibor mozgását.

Szappanos Tibor V. László alakítása nagy utat járt be, és ez ezen a blogon is jól dokumentált, az általam látott legtöbb előadásban ő volt a király. Eleinte egy ártatlan, félrevezetett személynek mutatkozott, de az elmúlt években már váltott, és most már ez az V. László is vérprofi politikus, akinek csak az a baja, hogy rosszak a lapjai. Ez az V. László már biztosan tudja, hogy Hunyadi halálos ítéletét írja alá a gyűrű átjátszásával, és a „csak vért ne onts” semmi mást nem jelent, csak annyit „intézd el, de engem hagyj ki belőle”. Ehhez illeszkedően, még kicsit húzódozik a hamis eskütől, de korántsem annyira, mint kezdetben. Nagyon szeretem a szerelméről szóló bensőséges áriáját, a címbe is abból emeltem be az idézetet. Látunk egy embert, aki folyamatos alakoskodásra kényszerül, aki folyton fenyegetve érzi magát, és így könnyen becsapható. Ha nem is az előadás keretei között, de tudjuk, hogy mégis áldozat lesz belőle. (Annyira mégsem sajnáljuk meg, Hunyadi lefejeztetése azért több a soknál...)

Rácz Rita személyében nagyon vonzó Gara Máriára talált, aki egyértelműen érezteti, hogy számára a vőlegénye a legfontosabb, és bár kedves a királlyal, még véletlenül sem téveszti meg. Jól sikerülnek az énekszámai, és a közönség melegen ünnepelte is érte.

Hunyadi László szerepében örültem, hogy egy év szünet után ismét Fekete Attilát láthattam, akinek játékáról egyértelmű, hogy azonosul a szereppel, egészen a magáénak érzi. Igen, neki el lehet hinni, hogy hisz az igazságban, és a börtönből nem szökne meg – katona elsősorban, és előtte még van értéke az eskünek és a becsületszónak. Azért drukkolunk neki, hogy fogja fel végre, hogy politikusok között van, és más játékszabályok érvényesülnek. A legjobban a börtönben énekelt áriája sikerült, az előadás elején még  túl hangos volt, és nagyjából a harmadik felvonásra jutott el oda, ahonnan már az elején indíthatott volna. Vele kapcsolatban mindig azt érzem, hogy ez a tenor hang akár a MET-ig is röpíthette volna, ha ezt lett volna a célja, de ehhez mindenképp szükséges lett volna, hogy megtanulja „letekerni” a hangerejét, és nem mindig a maximális fokozaton énekelni. El lehet tőle olvadni, amikor ez éppen sikerül.

Balga Gabriellát 2012 őszén a Hunyadiban láttam meg először, és most ebben a sikert sikerre halmozó évadjában újra nézhettem. Örültem neki is. Kevés énekesről mondhatnánk el, hogy egyáltalán nem kapott kevesebb feladatot az operaházi előadások kiesése ellenére sem, és azt talán még kevesebbről, hogy ilyen magas színvonalon meg is tudott mindent oldani, amit csak megkapott. (Még nem láttam a Normában, de valahogy még arra is volt ideje, hogy Debrecenben is próbáljon. De hogy? – talány.) Most is kesereghetnénk, hogy miért nem játszhatja el nadrágszerepként egyedül Mátyást, de ezt már tízszer megtettem eddig…

Kelemen Zoltánt szintén nem először látom Garának. Egészen tökéletesen adja a hatalomért mindent feláldozni kész megélhetési politikust, sikerül a lehető legellenszenvesebb alakot formálnia belőle. Ez kifejezetten szerencsés, mert így Hunyadi iránt a szimpátiánk megnő. Egyszer már megnézném, amint nemcsak ezt, de a Cilleit is elénekli ugyanabban az előadásban, és akkor még jobban kidomborodhatna, hogy ezek a hatalomvágyó politikusok egymást váltják kiirthatatlanul, nincs mit tenni – sosem lesz másként.

Az előadás sikeréhez Egri Sándor (Szilágyi Mihály) és Káldi Kiss András (Rozgonyi) a szokásos módon, alázatosan most is hozzájárult.

Végére hagytam a főszereplőt, aki a második és harmadik felvonást most is dominálta.

Fodor Beatrix volt ennek a rendezésnek az első általam megismert Szilágyi Erzsébetje, akivel eredetileg megszoktam az operát. Jelenléte kezdettől fogva erősen kompenzálta a rendezéssel kapcsolatos hiányérzeteimet.

Ez a Szilágyi Erzsébet elsősorban, de még másod- és harmadsorban is CSAK anya, valóban „védtelen özvegynek” tűnik, még véletlenül sem a Hunyadi ház irányítójának. Olyan asszony, akinek a fiai a fontosak, és férje halála után más nem is érdekli. Valószínűleg, ha ezt a két fiút biztonságban tudhatná, könnyen átadná akár Nándorfehérvár kulcsait is Cilleinek. Ez a szerepértelmezés is indokolt, ahogy lehet politikus-alkatúnak és anyatigrisnek is láttatni ugyanezt az asszonyt, ugyanezzel a szöveggel.

A szerep több bravúráriát is tartalmaz, és ahogy Rácz Rita, úgy Fodor Beatrix is megkapta a megérdemelt ovációt a jól sikerült, virtuóz módon elénekelt koloratúrákért.

Jó este volt, Medveczky Ádám vezényelte a zenekart és a férfikart, nem maradtak ki ők sem az általános ünneplésből.

Örültem, hogy ha idén nem is láthattam több előadást a sorozatból, legalább ezt az egyet igen. Nyilván lesz jövőre is, és ennek a részletei most már talán egy héten belül kiderülnek, hiszen bérletmegújítási kampány várható még március utolsó napjaiban, és emiatt nagyon hosszan már nem halogatható a jövő évad programjának nyilvánosságra kerülése sem.

ps. Rákossy Péter fotóját ehhez a bejegyzéshez kaptam az Operaháztól, köszönet érte!

Címkék: Opera Hunyadi László Erkel Színház Fekete Attila Balga Gabriella Fodor Beatrix Káldi Kiss András Gábor Géza Rácz Rita Szappanos Tibor Medveczky Ádám Egri Sándor Kelemen Zoltán

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7513747914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.