Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (54) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (86) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (283) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (26) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) opera (22) Opera (631) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (26) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (21) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Tudunk-e IGAZÁN örülni, amikor valami jól sikerül, amikor megkapjuk azt, amire régen vágyakoztunk, képesek vagyunk-e hosszan élvezni, amikor jó nekünk és nyugi van?

Például egy koncertet, két órát egyfolytában…- néztem rá a mellettem ülő turistára, aki az előadás végén intenzíven bravózott és tapsolt, de előtte -  már kb. 20 perc után - elkezdett a mobilján üzeneteket írni, de aztán rászóltam, hogy ez a bejegyzés ne erről szóljon végül…(Lehet, hogy Hollerung Gábornak van igaza, és a koncerteken ücsörgés nem természetes állapot a zenehallgatásra, főleg ma, amikor megszoktuk, hogy egyszerre több dologra figyelünk?)

A boldog állapot is hasonló ahhoz, mint amikor a mókuskerékből kiesünk egy előadás erejéig, és néha nehezen tudunk valóban leállni, lelazulni.

Ez a kérdéskör foglalkoztatott, amikor a Régizenei Fesztivál keretében a Müpában megtekintettem életemben először Monteverdi Orfeóját, amelyiket mellesleg az első igazi operaként tartanak számon. (1607-ben volt a bemutatója, úgyhogy a műfaj már 400 évet biztosan túlélt, és minden aggódás ellenére hátha húzza még tovább is, csak esetleg a körülményei fognak megváltozni.)

Miről szólt ezen az estén - nekem - ez a történet? (a műsorfüzettől némileg elütő verzió következik)

A főszereplőnk Orfeo (a MŰVÉSZ), aki miután hosszan ostromolta Euridice szívét, elnyerte hajlandóságát. Az öt felvonásos opera a legboldogabb pillanatban kezdődik, amikor pásztorok ünneplik a boldog nászt. Orfeo eddig küzdött, de megkapta, amit akart. Ez a nyugodt boldogság viszont nem maradhatott tartós, még az esküvő napján jön a kígyó, a lány meghal, így jöhet a folytatás, a küzdés második szakasza. Az alvilági felvonásokban láthatjuk, hogy Charont elaltatja énekével, majd az alvilág urát annak feleségén, Proserpinán keresztül rá tudta venni, hogy tegyen kivételt és elvihesse magával Euridicét.

És ekkor elérkeztünk egy nagyon fontos mozzanatig, amelyet a mitológiai történet különböző feldolgozásai másként tárgyalnak: most Euridice nyugodtan követi szerelmét, nem lázadozik, nem hisztizik, ahogy azokban a művekben, amikor ő is a címben szerepel, és kizárólag Orfeo döntése az, hogy hátranéz, bár tudja, hogy ez szerelme végleges halálával jár.

Hátranéz, mert – ahogy mondja – nem biztos abban, hogy követi a nő, „és Ámor hatalmasabb, mint Plutone”.

Hátranéz, és elveszíti a nőt, mehet vissza epekedni és kínlódni ugyanabba az erdőbe, amelyiket megszokott („a komfortzónájába”), és folytathatja ugyanott, ahol abbahagyta, mielőtt Euridice igent mondott neki. A sóhajtozás-vágyakozás az, amely dalolásra inspirálja – érthető módon. (Jóval kevesebb műalkotás született azért, mert valaki boldognak érezte magát, mint éppen hiányérzetből.)

Az ötödik felvonásban eldől Orfeo sorsa, Apollo felviszi az Olümposzra, és istenné válva dalolhat, ameddig akar, hívogathatja szerelmesét, felfedezheti a csillagokban.

A történet fordulatait figyelve, miközben árad ránk a harmonikus zene, amely még a feszült és tragikus pillanatokban is elsősorban SZÉP, és kiegyensúlyozottságot sugároz, azt a következtetést vontam le, hogy nem maga Euridice kell ennek a dalnoknak, hanem a lehetőség, hogy legyen egy „méltó ideál”, aki után vágyakozhat. Attól tartok, hogy nemcsak Orfeóra igaz, hogy szüksége van a hiányra, és talán nem lenne baj, ha ezt a jelenséget tudatosítanánk is.

Ez a koncert önmagában lehetett sokaknak egy ilyen Euridice, amire lehetett hosszan várni, sőt amíg épp ott voltunk, akkor is lehetett neki örülni – tomboló siker volt, ráadással – és lehet majd még hosszabban emlékezni rá, és visszasírni. Kiemelkedett a hétköznapokból, és azoknak a nézőknek is kivételes élmény lehetett, akik hetente több koncertre mennek, és bérletet vettek a teljes fesztiválra.

A magam részéről ellentmondásos érzésekkel vártam ezt a március 10-ét, mert több helyen is szívesen lettem volna egyszerre. Mivel munkanap volt, eleve kiesett, hogy el tudjak menni egy délutáni miskolci Varázsfuvolára, amelyikre már máskor sem tudtam eljutni, de még mindig ott volt az erős alternatíva, a Hunyadiban Cilleiként debütáló Gábor Géza, akit viszont még március 15-én is meg lehet nézni.

Mivel ez az előadás egyszeri esemény volt, ezt kellett választanom, hiszen két olyan énekes is fellépett benne, akiket két éve nagyon szerettem a Poppea megkoronázásában, és szinte sose lépnek fel Magyarországon.

Baráth Emőke valóban szinte már csak külföldön látható, egyértelműen a nemzetközileg jegyzett énekeseink közé tartozik, bár két hete Handel Susannájának a címszerepét elénekelte a Vígadóban (én aznap Cosí fan tuttét néztem), így most már tényleg látni akartam őt is. Jeffrey Thompson a másik fellépő, aki személyesen is érdekelt, akit  most összesen mindössze ötödik alkalommal hallottam, és nagyon sajnálom, hogy nincs most már jelen a pesti régizenei koncerteken úgy, ahogy korábban volt.

Persze valaki itt akár fel is hördülhet, hogy mi van már, két oldalnyi szöveget végigrágott, és hol van a koncert fő sztárja, a legfőbb szenzáció Rolando Villazón?

Mivel ez nem zenekritika, távolról sem, csak a saját reflexióim a koncert kapcsán, ismét leírom, hogy engem sokkal inkább vonz néhány énekes pályájának követése, jobban szeretem XY-t tízedik/hetvenedik/kétszázadik alkalommal is megnézni, látni az apró kis eltéréseket előadásaiban, mint egy világsztárt egyszer megcsodálni, és utána megállapítani, hogy valóban felülmúlhatatlan, csak éppen módom nincs utána utazni, követni és látni, hogy alakul.

A koncertre 4 perccel a kezdés előtt kaptam is jegyet, ráadásul meg is ismerkedtem így valakivel, aki nálam sokkal otthonosabban mozog ebben a zenei világban, mint én, és ez nem kis bónusz.

Nincs lehetetlen, ha az ember valóban szeretne valamit, talán tényleg megkapja, csak bele kell tenni az energiát, oda kell menni legalább és próbálkozni. Orfeo ebből a szempontból jó párhuzam, mert ő nagyon tud küzdeni, és meggyőzően dalolni, de vele ellentétben végig sikerült azt is élveznem, amikor már nyugalmi állapotban, bent lehettem, és végig tudtam, hogy most valóban kivételes ez a két óra, amiben részem van.

(((Még egy mellékes megjegyzés: nem tudom, hogy más is így van-e ezzel, de néha nagyon tudok vergődni a „menni - nem menni – inkább a másik előadásra kellene menni”- témában. Persze közben tudom, hogy ez maga a boldogság, ha éppen más bajom nincs. A „de muszáj betegen is odamenni” elhatározáshoz most az juttatott el, hogy az elmúlt napokban a törölt előadások helyett kritikákat olvastam régi koncertekről és előadásokról, és közben találtam vagy tíz olyat, amelyikre mentem volna, ha tudok róluk, és így utólag nagyon fájt értük a szívem.

Mindenkinek, aki bizonytalan, hogy nézzen-e valamit, vagy üljön meg a fenekén helyette, csak azt tudom javasolni, hogy még mindig a kisebb rossz azon sajnálkozni, ha mellényúltunk a választással, mint azon, ha valamit szándékosan kihagytunk, ami érdekelt volna.)))

A koncert valóban két óra élvezetet jelenthetett a régizene kedvelőinek, ráadásul nem a szokásos „kottaállványos-egy sorban állós” megoldást alkalmazták, hanem a művészeti vezető és karmester Christina Pluhar a 20 tagú zenekar, az Arpeggiata alapítója az énekeseket a zenekar előtt-mögött kisebb csoportokba rendezte, és ezek mozgatásával, illetve a szerepváltásokat öltözéssel is jelezve elérte, hogy a kevésbé legyen statikus az előadás, bár erre – a BFZ Falstaffja után pláne – nem mondható, hogy félig-szcenírozott lett volna. De nem keltett hiányérzetet az, hogy a zenén volt a hangsúly, és néhány énekes így is igyekezett a lehetőségeket maximálisan kihasználva játszani is. Elsősorban gondolok itt a már említett Jeffrey Thompsonra, aki akkor is feltűnő jelenség, ha hét énekes között áll, és mi a II. emeleti középerkély utolsó sorából nézzük. Minden porcikája játszik és énekel, átadja magát a zenének, nem képes mozdulatlanul maradni egy percre sem. Pásztorként és alvilági lélekként is leköti a figyelmünket.

A másik énekes, aki színpadi játékával is erősen hatott rám – és most jön a meglepetés – éppen a koncert sztárja volt, akit élőben még sosem láttam, és így annak ellenére, hogy híres, képes voltam elfogultság nélkül szemlélni.

Rolando Villazón azon felül, hogy a nem könnyű és nem kevés recitativót kifejezően és kellemesen énekli, elhitette azt is, hogy ő ez a dalnok, aki nagyon jól érzi magát a vágyakozó-küzdő pozícióban. Beleadja magát egészen az előadásba, és rám elsősorban ez szokott hatni, ha egy énekesnél ezt a hozzáállást észlelem, az áradó energiákat. Földszinten ülő ismerőseim azt mondták, hogy túljátszotta a szerepet, de a második emeleten nem tűnt fel nekem semmi aránytalanság. Indokolható az is, hogy a szerelme életéért daloló művész térdre vesse magát szmokingban a zenekar előtti térben – hajlandóak vagyunk vele így az alvilágba képzelni magunkat mi is.

Nekem feltétlenül jó élmény volt ez az első találkozás a híres tenorral, és nem volt hiányérzetem.

Gyönyörű basszus hangja miatt kiemelkedett számomra a nagyon magas színvonalú gárdából Plutone (és egy alvilági lélek) alakítója, Dingle Yandell. Olyannyira, hogy hazaérve első dolgom volt, hogy szétnézzek a youtube-on, és találtam is egy jó felvételt, így egy hangmintát is mellékelek.

A további férfiénekesek is kiválóak voltak, akiket csak felsorolok a teljesség kedvéért: Vincenzo Capezzuto, Aidan Coburn, Benoit Arnould, John Taylor Ward, viszont a női szereplők – nekem – még náluk is jobbnak tűntek. „A mi Emőkénk” maga volt a tökéletes múzsa, és a prológusban egyébként is maga volt a zene megtestesítője. Igen, nagyon átszellemülten énekel, és elhiteti, hogy érdemes érte az alvilágba lemenni. Sokkal tovább is szívesen hallgattam volna. Hasonlóan szuperlatívusokat kellene variálni a hírnököt éneklő Giuseppina Bridellire, a Proserpinaként fellépő Céline Scheenre és a reményt megtestesítő Benedetta Mazzucatóra.

Egyedül azt sajnáltam, hogy a koncert előtt csak néhányszor tudtam a darabot meghallgatni, igazán mélyen nem ismertem meg. Ez éppen az az opera lett volna, amelynél azok jártak a legjobban, akik alaposabb előismeretekkel ültek be. Sebaj, így is nagyon jó volt minden – még két nappal később is lehet ennek az élménynek örülni.

Címkék: Rolando Villazón Opera Müpa Jeffrey Thompson Baráth Emőke Orfeo Giuseppina Bridelli Céline Scheen Benedetta Mazzucato Vincenzo Capezzuto Aidan Coburn Benoit Arnould John Taylor Ward Dingle Yandell Ensemble L`Arpeggiata Christina Pluhar

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5313734026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása