Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Lehet, hogy jó ómen volt, hogy különösebben nem mentem lelkesen a BFZ Fischer Iván által rendezett Falstaffjára. Nem szeretem a darabot túlságosan, nem tudtam előzetesen jegyet szerezni, az iskolában a szokásos, nagyon jó hangulatú humán vetélkedőt kellett miatta hamarabb ott hagynom, nem tetszett két éve a Fischer Iván által rendezett Varázsfuvola, bár a zenei színvonalával persze nem volt problémám. Ennyi előzetes „nem” pont elég lett volna ahhoz, hogy megállapítsam, hogy nem számít az egész, és akár ki is hagyhattam volna.

Viszont, amióta 2006-ban hasonló ellenérzések után vált életem legfontosabb előadásává a Kovalik-féle Figaro, mindig eszembe jut, hogy esélyt kell adni az előadásoknak, mert a legjobb élményei az embernek nem feltétlenül akkor következnek be, amikor várná.

Ezek után, az előadás befejeződését követően egy órával nekiültem, hogy mielőbb kész legyek ezzel az AJÁNLÓval, mert nagyon jó lenne, ha a holnapi utolsó alkalommal minden hely ki lenne használva a Müpa nagy hangversenytermében. Bérletes előadás, ma is több hely maradt üresen – lehet, hogy influenzajárvány van, vagy többen is vannak, akik kevéssé szeretik a Falstaffot, és nem volt olyan ostrom a jegyekért, amilyet az előadás feltétlenül megérdemelt volna.

Az előadás legfontosabb jellemzőit megpróbálom leírni most azonnal, hátha valaki a holnapi megtekintés mellett dönt - ez lenne a cél.

A Fischer Iván és partnere, Marco Gandini által rendezett előadásban – ahogy azt megszoktuk már több félig-szcenírozott rendezésben is -, a zenekar a színpadon helyezkedik el, így három sorral kibővül a nézőtér, és aki azt hitte, hogy az első sorba szól a jegye, az a valóságban a negyedikbe kerül! - ebből azért volt némi probléma, amit meg is tudok érteni. A színpadot egy lépcsős palló osztja meg, amelyen a szereplők többsége gyakran megfordul. A karmester előtti kis emelvény a másik ilyen kiemelt játszó-helyszín, karosszékkel, asztallal, sok üres palackkal.

28514858 2009091635786607 3849647889497603879 oA színpad madártávlatból

Fischer Iván karmesterként ténylegesen is bent van a játék centrumában, és számos esetben bele is van rendezve a jelenetekbe, a játszók hozzá beszélnek, ő pedig kellékekkel látja el menet közben Falstaffot (forralt borral, üveggel), levelet kézbesít számára, aki néhány esetben meg is szólítja, mintha például ő lenne a csapláros. Máskor a női szereplők neki címkézik méltatlankodásukat, egy esetben, amikor titkokról van szó, lehajtják a fejét, hogy ne hallgatózzon…Hasonló esetek sorát lehet kiemelni, ráadásul a harmadik felvonás második képéhez át is rendezi magát a zenekar, és a karmester akkor már állvány nélkül a helyét folyton változtatva vezényel, kotta nélkül tudja ezt a darabot is. Fischer Iván kulcsszereplővé válik, fontosabbá, mintha az árokban marad, és láthatóan nagyon élvezi, hogy ennyire benne van a történetben. Egészen benne van a zenében is persze - és mi nézők - nem mellékesen - látunk egy boldog embert.

A zenekarról ebben az előadásban a legnagyobb udvariatlanság lenne megfeledkezni, mert nem pusztán magas zenei színvonalon játszanak, de jelmezt is öltenek, néhányan az utolsó képben (az erdei jelenetben) helyüket elhagyva még szegény Falstaff megalázásába is beszállnak, további női zenészek kórusként énekelnek ugyanekkor. Sok funkciót képesek betölteni a BFZ tagjai, annyi szent.

Van viszont egy vendég kórus is (az A la c`ARTe) , amelynek a tagjait díszletmunkási és statisztai funkcióban is alkalmazzák, és egészen keveset énekelniük is kell. Falstaff folyóba dobásánál és leleplezésénél is aktívan segédkeznek, és nagyon sokat nevetünk éppen ezen a jeleneten, fontossá válnak. A kórus jól szól – naná, tele van szólistákkal, akiknek már voltak jelentős szerepeik is. Akiket felismertem az előadásban: Gradsach Zoltán, Varga Donát, Borka Ákos, Philipp György (utóbbi a kórus művészeti vezetője is), és fellépett még: Ádám Zsuzsanna, Csereklyei Andrea, Galbács Gabriella, Bánky Mátyás, Raáb Gábor is. Gradsach Zoltán és Philipp György át úszott-kúszott a színpadon, és ez külön élmény volt, tekintve, hogy mindezt kartávolságból nézhettem, az A sorból ugyanis még a zoknijuk mintázata is látszott…Mivel én sokkal jobban szeretem a már ismert énekeseket újabb szerepben nézni, így amikor színen voltak a kórus tagjai, akkor elsősorban őket figyeltem. Végig szerepben maradtak, játszottak - nem véletlen, hogy a Varázsfuvola után ismét őket hívta közreműködőnek a karmester.

Ahogy talán a korábban beillesztett fotóról is látszik, Andrea Tocchio díszlete valóban puritán, és minimalista, illett a Müpához. Ilyen esetben a jelmezeknek van a legfontosabb szerepe. Anna Biagiotti színpompás ruhákat tervezett, amelyekre ránézve tipikus Falstaff-jelmezeknek tűnnek, egy akármilyen hagyományos előadásban is lehetnének – csak most a játszók mögött nem egy hasonló látványvilágú díszlet áll, hanem a zenekar tagjai ülnek.

Az előadás egészére elmondható, hogy felesleges pótcselekvéseket nem iktattak be, a felvonásokat kezdő szereplők (rendszerint Falstaff) ugyanúgy jön be, mintha egy koncertre jönne, meghajol, de az énekes ezt már szerepben teszi. Néha kicsit morog, amit megértünk, hiszen kellemetlen lehet a nagy hastöméssel ülni, állni, akármit csinálni.

Az egész rendezés a librettóhoz hűen elmeséli a történetet, viszont minden akció kidolgozásán látszik, hogy most is az a fő törekvés érvényesül, hogy a ZENE és az ÉNEKESEK dominálhassanak. (Ez az őszi Don Giovannin is látszott, az is hasonló személetű volt, de nekem ez annál jóval sikerültebb vállalkozásnak tűnik.)

Az előadás énekes szólistái valóban MIND kitűnőek. A legutolsó  - Erkel színházban látott – Falstaff előadással se volt különösebb bajom, abban is remek szólisták voltak, így most azt nem tudom mondani, hogy messze lekörözte őket ez a mostani csapat, mert pl. Ambrogio Maestri láttán igazi hiányérzete kevés nézőnek keletkezhetett, és a magyar énekesek is nagyszerűen helytálltak. Picit még tudnék jobban lelkesedni ezért az előadásért, ha legalább néhány szerepre Fischer Iván hazai fellépőt választott volna, mert nem egy énekesünknek jól jönne, ha később külföldön is megmutatkozhatnának, és nekem nem tűnnek gyengébbnek ők sem. (De mivel nem vagyok szakember, nem próbálok senkit egy blogbejegyzésben meggyőzni, hogy jobb szereposztást is összeállíthatott volna a zenekar művészeti vezetője, mert legalább olyan érzetem ezúttal nem volt, hogy akiket meghívott, azok méltatlanok lettek volna a szerepükre.) Nagyon jó énekeseket hallottunk, és közülük néhány olyan jó volt, hogy kíváncsi lennék rájuk több szerepben is.

A BFZ kiadott egy műsorfüzetet, és ebben mindenkiről rövid pályarajz is olvasható, melyek mindegyike a MET-et, Scalát, Covent Gardent és további A-kategóriás operaházak sorát tartalmazza, és nem mellékesen a zenekari tagok is szerepelnek névszerint, illetve a BFZ támogatói is.

Nagyon jó a féltékeny férj, Ford szerepében Tassis Christoyannis, gyönyörű hangja van a fiatal tenornak, Xabier Anduagának, és Mrs. Quickly szerepében egy nagyon érzéki mezzoszoprán hanggal ismerkedhettünk meg, amelynek a birtokosa Yvonne Naef. Alicét Eva Mei, Meg szerepét pedig Laura Polveretti énekelte, míg Nanetta Sylvia Schwarz volt, aki már a Don Giovanniban is bemutatkozott. A Bardolfo szerepében fellépő tenor, Stuart Patterson szerencsés módon szinte teljesen hasonló alkatú, így az utolsó képben messzebbről valóban össze is lehetett őket téveszteni – lefátyolozva. Pistola Giovanni Battista Parodi volt, és most is sajnáltam, hogy ez a szerep nem hosszabb. Dr. Caiusként pedig Carlo Bosi éreztette, hogy markáns egyéniség – csak lenne több megszólalási lehetősége.

28827820 2009366702425767 7072322118601608613 o

Különösen tetszett és leginkább kíváncsi a címszereplőre lettem, Nicola Alaimo-ra, akinek nevetésében, kacsintásában mégis van valami vonzó, és mikor az előadás vége előtt nem sokkal azt halljuk tőle, hogy „én vagyok az életetek fűszere”, vagy valami nagyon hasonlót, akkor ezzel csak egyet tudtam érteni. Talán a legjobban a harmadik felvonás elején énekelt zárt számát szerettem, amelyben a világ hibáiról merengett - most adtam esélyt először arra, hogy esetleg valaha önmagában az opera miatt is kedvem lesz ezt a művet meghallgatni, és nem a fellépők/alkotók miatt megyek majd el rá.

Mivel korábbi Falstaff-bejegyzéseimben már fejtegettem, hogy mennyire kevéssé szimpatikus számomra maga a történet alaphelyzete, hogy ennyien rárontanak egy emberre azért, hogy megalázzák (még akkor is ellenszenves ez a szituáció, ha Falstaff nem áldozat-típus, és nem ártatlan), most a történetre vonatkozó észrevételeimet nem ismétlem meg, bár ez az előadás hasonló gondolatokat keltett bennem, igazi új felismeréseim nem keletkeztek.  Megint az jutott eszembe, hogy most három órán át néztük, amikor valakinek a házasságtörési szándékát keményen megtorolják, és mennyi igazi nagy gaztett marad büntetés nélkül, a Falstaffnál nagyobb gazemberek mindig megússzák. Ez a Verdi opera nem realista mű, itt van jó fordulat a végén, házasság is, happy end is. A tegnapi előadásból épp ezt hiányoltam, most ezt is megkaptam.

("Akinek ennyi jó kevés, azt...")

Akinek vígoperára, szórakozással egybekötött zenehallgatásra van szüksége, holnap még elmehet a Müpába, illetve ha nem akar kimozdulni, lesz élő közvetítés is. Legalább nézzetek bele.

Ps. A két fotó a BFZ facebook oldaláról származik, ahol még további 38 is megtekinthető!

Ps.2 - 2018.márc.7. - másnap

Az élő közvetítést újranéztem, persze ez korántsem jelenthetett olyan száz százalékos figyelmet, mint amikor valaki beül egy hangversenyterembe, de mégis a közeli képek nagyon hatnak. Hasonló volt a benyomásom az énekesekről, és már találtam is sok felvételt a címszereplőről a youtube-on, bár pont a 3. felvonásbeli áriáját nem. ÉS ott a tölgy, ami kimaradt a tegnapi beszámolóból - hangszerekből összeépítve, külön kiemeli, hogy itt most tényleg a zene az érdekes.

Azt hiszem, hogy könnyű ezt megjósolni, hogy sokat fog ez az előadás utazni, és hallani fogunk a sikeréről nem egyszer, sőt nem zárnám ki azt sem, hogy még egy-két év múlva ismét látható lesz a Müpában, újra.

Címkék: Laura Polverelli Opera BFZ Fischer Iván Müpa Falstaff Eva Mei Gradsach Zoltán Philipp György Varga Donát Borka Ákos Nicola Alaimo Tassis Cristoyannis Sylvia Schwarz Yvonne Naef Xabier Anduaga Carlo Bosi Stuart Patterson Giovanni Battista Parodi a la C`ARTe kórus Anna Biagiotti Andrea Tocchio Marco Gandini

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6113720942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.