Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Fontos előadás készült a Stúdió K-ban, ahol most úgy néz ki, hogy állandó együttműködő partnerként van jelen a K2 társulata, akik itt tartják műsoron a Mielőtt laz éj leszáll-t (szintén Brecht darabról van szó, A szecsuáni jólélekről, ismertebb nevén), és az általam csak nemrég látott Bakfittyet is, amely a két csapat első koprodukciós előadása volt.

A „Rettegés” nyílt próbájáról két hete írtam, és számomra már akkor és ott körvonalazódott, hogy milyen jellegű előadásra lehet számítani, és mivel a darabot viszonylag jól ismertem korábbról, ennyi előkészítés után igazi nagy meglepetés nem ért.

Mivel több profi kritikus is megjelent az előadáson, továbbá két blog (Toptipp, Két lámpás) összesen három szerzője, joggal remélhető, hogy napokon belül lesz elég információ erről az estéről, és így az előadásonként rendelkezésre álló 68 nézői hely rendre meg is fog telni. (Márciusra már elfogytak a jegyek, az áprilisi program most még nem nyilvános - előre kell ennél az előadásnál is gondolkodni.)

A darab első verzióját még 1937-ben bemutattak Párizsban, és ez is jelzi, hogy Brecht időben szólt a nácizmus előretörésének veszélyességéről, bár akkoriban valószínűleg Németországban nem lehetett volna úgy belefogni a játékba, hogy még a szünet előtt le ne tartóztassanak mindenkit, nézőket és játszókat egyaránt.

A 24 jelenet mindegyike arról szól, hogy hiába szeretne a kisember mindent elfogadni, mindenbe beletörődni, meglapulni, csak azért, hogy nyugodtan élhessen – ez a passzivitás csak erősíti a diktatúrát. Hiába minden, nem lehet elvonulni a magánéletbe, a nagypolitika megmérgezi a mindennapjainkat, kapcsolatainkat, gyanakvóvá válunk és minden gondolatunk tele lesz félelemmel. Az ínség is jelen van az életünkben, de a mégis a folyamatos rettegés válik nehezebben elviselhetővé…- amennyiben diktatúra van.

A témáról mindig a Radnóti-féle „surranva élés” jut eszembe, és mindennek a tarthatatlansága, és a Stúdió K erre még jobban ráerősít új bemutatójában.

Korábban kétszer is láttam ennek a Brecht-műnek a színpadi megvalósítását – mindkettő Zsótér rendezés volt. Az egyik az 1998-as radnótis előadás, amelyben feledhetetlen volt számomra a szőnyegfal (Ambrus Mária díszlete), amely előtt és néha arra felmászva játszották el a jeleneteket – benne Kováts Adél és Kocsó Gábor egészen tisztán megmaradt (utóbbinak tegnap volt egy új premierje a Pinceszínházban), és a másik a jóval későbbi (2011-es?) lakásszínházi változat, amelyet színművészetisekkel rendezett meg ugyancsak Zsótér Sándor, akik mellé a már végzett Pálmai Anna is beugrott akkor, amikor én láttam. ((Ennek az előadásnak az adatait nem találtam a színházi adattárban sem, és ez szokatlan. Azóta már meglehetősen ismert színészek is felléptek benne, mint például Borbély Alexandra, aki jelenleg filmje Oscar-díj jelölése miatt éppen Los Angelesben tartózkodik.))

Bennem ez a második előadás is erős nyomot hagyott, hiszen egy lakásban vándoroltunk helyiségről helyiségre, és így még élesebben elváltak az egyes jelenetek, és még hangsúlyosabbá vált az a gondolat, hogy ezek a történetek hozzánk hasonló kisemberekről szólnak, illetve: akár mi is lehetnénk ezek a szereplők.

Mindkét gyökeresen eltérő színházi megközelítést igen szerettem, és most szembesültem egy újabbal, amelyik ismét egészen más.

A Benkó Bence-Fábián Péter rendezőpáros a 24 jelenetnek legalább a harmadát kihagyta, de Zsótérnál többet hasznosít az előadásban. Kabaré gyanánt fűzték fel a megmaradtakat, bár itt-ott a sorrenden is változtattak. A kabaréhoz kell egy konferanszié, és ezt a személyt meg is találták Spilák Lajosban, aki a Stúdió K előadásaiban rendszerint „a zenélő ember” szokott lenni, akinek jellemzően kevés szöveg jut. Most fordult a kocka, és mivel minden jelenetváltás között van átkötő szövege, őt látjuk a legtöbbet beszélni.

Csak üdvözölhetjük ezt a megoldást, mert Spilák Lajosnak nagyon jó a kisugárzása, süt belőle a „jóemberség”, és így kellemesen érintenek minket visszatérései. Ennek ellenére megjegyzem, hogy itt-ott nem ártana, ha mégis rövidebb lenne egy-egy szöveg és jelenet, mert helyenként az volt az érzésem, hogy túlbeszélik a témát. Nem lehetetlen, hogy ahogy néhány előadás lement, a játszók maguk is felismerik, hogy mi az, ami felesleges, hol lehetne a tempón még változtatni.

A látvány szintén a kabaré hangulatról szólt – Horváth Jenny ruháira nézve nincs is kérdés, és Szakács Ferenc (aki a már említett pinceszínházi előadás díszletét is tervezte) szintén arra törekedett, hogy a színpadteret úgy alakítsa ki, hogy a Stúdió K-t kabarénak nézzük. A helyhiány a koncepció teljes megvalósítását látnivalóan akadályozta. Míg a nyílt próbán arról volt szó, hogy különböző asztaloknál ülnek a nézők és elszórva a színészek, ezt nem sikerült a teljes nézőtérre kiterjeszteni, pusztán a színpadtér két oldalára helyeztek el üléseket nézők számára is, itt van néhány felállított asztal, és a színészek – a darab szelleméhez igazodóan fehér x-szel megjelölt – székeken ülnek köztünk, és a nézőtéri emelvény két oldalán is. Ez a lehetőségekhez képest még a legjobb megoldás.

28165232 1649071045184200 4881343464621118908 oA Stúdió K fotója a nyílt próbáról (a FB-oldalról származik)

Az elrendezésnek persze vannak hátrányai is: nem minden helyről látszik jól az összes szereplő, de ez az élmény egészét igazán durván mégsem sérti, de nyilván érdemesebb az eredetileg is nézőtérnek számító részre ülni, hátra és középre – talán onnan minden rész jól belátható.

Az előadás kapcsán már az első percekben felmerült bennem, hogy mi az, ami ebből megírható anélkül, hogy szpoilernek számítana, és mi az, amit viszont muszáj megírni, nincs mese. (Erre nyilván mindenki más-más választ fog adni, így azoknak, akik számára ez az előadás érdekes, és a még ki sem hirdetett áprilisi időpontok jegyeire pályáznak, érdemes minden leírást megkeresni.)

A Stúdió K-ban nem először indul az előadás már az előszobában, és a belépés előtt alá is íratnak velünk egy színházi szerződést, amelyben a játszók ígéretet tesznek, hogy legjobb tudásuk szerint fognak minket szórakoztatni, és mi pedig ugyanígy nagyon fogunk igyekezni, hogy tényleg jól is szórakozzunk, és „a színpadon látottak és a saját életünk között semmilyen összefüggést nem keresünk”. Ennek a szerződésnek a fontosságára a konferanszié még nyomatékosan fel is hívja a figyelmet, mielőtt belépünk a színházterembe.

28336250 2013479938870116 4435789030914259541 o

Miután egészen a legutolsó percig kérdéses volt, hogy beférek-e vagy sem, ennek megfelelően nem merült fel bennem, hogy ezt a szöveget én is aláírjam előre akár a játék kedvéért. (Nem iszunk előre a medve bőrére…) Már csak azért sem lett volna kézenfekvő az egyetértésemet kifejezni, mert sokkal inkább járok azért színházba, hogy a saját életemmel kapcsolatos megoldatlan kérdésekre válaszokat, vagy ha azokat nem is, de legalább gondolatébresztő sugallatokat találjak, és csak igazán ritkán fordul elő, amikor én is csak azért megyek, hogy az aktuális gödörből, amelybe belejátszottam magam, kimásszak valamiféle szórakoztató élmény hatására. (Azt alá tudtam volna írni, hogy megpróbálom úgy nézni az előadást, hogy hasson is rám.)

Összességében megállapítható, hogy az előadás – a kabaré jellege illetve a zenei betétek miatt – nyomokban tényleg tartalmaz olyan mozzanatokat, amely alapján akár szórakoztatónak is mondható, de a felvetett téma súlya olyan, hogy ezáltal a körítés csak egy vékony ostyalapnak tűnik, amellyel a keserű orvosságot könnyebben bevesszük. (A Tiger Lillies zenéjét véltem nyomokban felismerni, amelyet a Jógyerekek képeskönyvében hallottam néhányszor az Örkény Színházban, de nyilván Horváth Szabolcs és Spilák Lajos, a produkció zenei vezetői sok más forrást is használtak. Rajtuk kívül Domokos Zsolt és Viktor Balázs is gitározott – ha még más is zenélt, tőlük elnézést kérek a kifelejtésért.)

Miután voltak előzetes élményeim, nekem elsősorban két tényező vált fontossá és az előadás óta eltelt lassan négy nap ezt erősítette meg.

Az egyik: tényleg nagyon lehet ezeknek a színészeknek a játékát szeretni, a két rendező ügyesen osztotta be a jeleneteket, és nyilvánvalóan azért sem hagytak meg még kevesebbet, hogy a fellépő 12 művész (Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Homonnai Katalin, Horváth Szabolcs, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Pallagi Melitta, Piti Emőke, Sipos György, Spilák Lajos, Viktor Balázs) mindegyikének legyen olyan része, amelyikben emlékezetes marad. Ez meg is valósult, és a teljesség igénye nélkül néhány alakításról említést teszek.

Horváth Szabolcs és Pallagi Melitta jóval tovább haladt a Marczibányi téren is próbált „Spicli” című jelenetben, megtámogatva a szobalányt játszó Boros Annával, illetve a gyanús gyereket játszó Spilák Lajossal. A félelem, a mindenkire gyanakvás levegője ebből az egy jelenetből is kiderül, de van mellette még sok. Számomra Boros Anna a Borsányi Dániellel és Homonnai Katalinnak együtt játszott „Krétakereszt” című jelenetben a legerősebb, ennek is a „ki kit jelent fel” a fő témája.

Ebben a jelenetben munkanélkülit, később nem-zsidó orvost játszik Nagypál Gábor, aki Piti Emőke partnere „A zsidó feleség”-ben. (Ez különösen erős jelenete a műnek, éppen ebből maradt meg 20 év után is Kováts Adél.) Piti Emőke is egészen kiváló, telefonbeszélgetéseknek álcázott monológokból is megérezteti, hogy milyen sokféle kapcsolat fűzi környezetéhez, és végül – hiába reménykedik ő is, mi is – csak kiderül, hogy a férje éppen olyan, amilyennek megismerte, és nem egy szupermen, aki felül tudna kerekedni az életüket meghatározó politikai rendszeren is. Látjuk, hogy képzeli el a személyes találkozást, és azt is, hogy a valóságban mi lesz belőle, hogyan marad el az éles konfliktus, és miként nyugszik bele abba, hogy még az utolsó találkozáskor se mondódjon ki az igazság. Talán ebben a jelenetben láthatjuk legerősebben, hogy két egymást szerető embert is simán el tud választani a nagypolitika, a szakadék áthidalhatatlan. Ami még fáj: megértjük mindkét fél „gyávaságát”, és tudjuk, hogy a helyükben valószínűleg mi is így tennénk.

Nagypál Gáborról már egyre közhelyszerűbbnek tűnik leírni, hogy mennyire erőteljes a színpadi jelenléte, és minden szerepében azt a benyomást kelti, mintha rá írták volna. Ez van. Még sokkal több jelenetben is elnéztem volna.

Domokos Zsoltra – most már lassan öt nap távlatból – elsősorban a „Jogorvoslat” című jelenet bírójaként emlékszem, aki eljut egészen oda, hogy egyáltalán nem érdekli az igazság, már csak egy kérdés foglalkoztatja: a rá nehezedő különféle nyomások közül melyiknek lenne legcélszerűbb engedni. Csak egy világos parancsra várna, semmi többre, de ahogy nézzük, jó döntést nem hozhat sehogy sem, és előbb-utóbb tényleg Pomerániában vagy egy koncentrációs táborban találja magát, mert mindenkinek nem kedvezhet.

A hegyi beszéd című jelenetben egy papot látunk kényszerhelyzetben, amikor az SA útmutatásai és a krisztusi tanítások között kellene választania, miközben egy haldoklónak (Sipos György) feladná az utolsó kenetet. Mellékesen látunk egy újabb családot, amelyet a politika tett tönkre.

Még bőven van több fel nem sorolt jelenet, amelyekben jellemzően három-négy színész vett részt, nyilván minden nézőnek más lesz az, ami leginkább megmarad.

Brecht és az alkotók is az összes jelenettel provokálnak minket, feszítik a húrt, táncolnak az idegeinken. Kicsit olyan, mintha egy matematikai tételt, amely eleve egyértelmű, sokféle módon akarnának újra és újra bizonyítani, ráadásul feltehetően olyan nézőknek, akik eleve egyet is értenek velük.

Ehhez kapcsolódik a másik fontos tényező: ez az előadás nyíltan, mismásolás nélkül felvállalja a játszók véleményét rasszizmusról, demokráciáról, a gondolat és a vélemény kinyilvánításának szabadságáról. Ez az előadás túlmegy az megszokott „áthallásos színház”-on, most az utolsó „Népszavazás” jelenetben Brecht levelét kicserélték egy másikra, egy igazi nyílt levélre, amelyet ők maguk intéznek hozzánk, 68 nézőhöz. (Felmerülhet, hogy kell-e ez, nem voltak egyértelműek az elhangzottak enélkül is – erre minden néző majd választ is ad magának, ha nem ír belőle blogbejegyzést/kritikát/facebook kommentet.)

Az elhangzottakkal egyet tudtam érteni, messze jobban, mint az előadás előtt aláírt szerződéssel, amely viszont a zárójelenetben ismét előkerült…

Igen, az egész előadás legfőbb üzenete ez: mindenki szedje össze magát, hagyjon fel a passzivitással, és vállalja fel a véleményét, nyilvánítsa is ki, ha úgy adódik.

Kell nekünk ez az előadás, még akkor is, ha túl későn ér véget (22.40), akkor is, ha nem lesz rá egyszerű jegyet venni. Két független színházi csapat már megmutatta, hogy hosszabb távon is képesek együttműködni, értékes előadásokat létrehozni, és ez kétségtelenül optimizmusra ad okot.

Címkék: Nagypál Gábor Stúdió K Szakács Ferenc Viktor Balázs Boros Anna Fábián Péter Piti Emőke Spilák Lajos Homonnai Katalin Lovas Dániel Horváth Jenny Sipos György Domokos Zsolt Borsányi Dániel Horváth Szabolcs Benkó Bence k2 színház Pallagi Melitta Rettegés és ínség a Harmadik birodalomban

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3113714318

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.