Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

KÉT OLDAL BEVEZETŐ – lehet lapozni, akit csak az előadás érdekel:

Az Operaház felújítása miatt a jelenleg mindössze egy helyszínen működő dalszínház repertoárja ugyan nem mondható egysíkúnak, és bővelkedik a különlegességekben, de idén nem Mozart képezi a műsor gerincét (Ring-évad van!), így az Operakaland (Figaro 2.0) óta most csupán ez az öt Cosí, majd áprilisban néhány Varázsfuvola lesz nézhető. ((Akinek hamarabb lenne szüksége utóbbira, az mehet Miskolcra akár már a hét vége felé, febr. 23-án, majd márc. 3-án és 10-én is. Azt a Varázsfuvolát a pestieknek május közepén, a Primavera fesztiválra majd fel is hozzák.))

A Cosíból kilenc nap alatt megy le az öt, kétféle szereposztásban, és a másikat veszik fel, amelyiken én nem jártam. (Az, hogy fogok-e, még kétesélyes.) A kiposztolással viszont azért nem várok egy napot sem, mert még három alkalom hátravan, sok a jegy, és feltétlenül ajánlani tudom a megtekintést, nagy tévedés kihagyni azoknak, akik szeretik a szerzőt és szeretik a „konszolidált” operarendezéseket. (Akinek ez lényeges: ez itt nincs modernizálva, de nem is egy üres képeskönyv – érvényesültek az énekesek. Talán sokaknak elfogadható Cosí - interpretáció, erős felháborodást biztosan nem kelt  – ELSŐRANGÚ közreműködőkkel.)

Idestova két hónapja beszélgettem erről a sorozatról először többekkel, és akkor ennek kapcsán a legfőbb információ az volt: „nem a Menczel-féle, hanem Szinetár Miklós régi rendezése jön az Erkelbe.” Mindenki nagyon örült ennek a fejleménynek, bár nyilván csak a díszlet méretei indokolhatták ezt a „visszalépést”.

Mivel az Operaház még mindig sok új bemutatót tart, így a Porgy és a Sellők között ez a felújítás nem emelődött ki eléggé a marketingben, így emiatt voltak bőven üres helyek ezen a mai, egészen kiváló minőségű előadáson is.

1991október 30-án láttam először a Cosí fan tutté-t, amely egy 1979-es rendezés felújítása volt már – ugyanez. Engem akkor meggyőzött arról, hogy unalmas-poros-érdektelen darab ez, semmi köze nincs a való világunkhoz, és lényegében „egyszernézős”. Nem foglalkoztatott, mert nem érintett a problematika sem, nagyon jól elfoglaltam magam a baráti körömmel és tanulmányaimmal, és pont a férfi-nő kapcsolatban rejlő csapdák, a hűség-hűtlenség, van-e örök szerelem gondolat nem foglalkoztatott, mert hasonlóan egyszerűen láttam a világot, ahogy Mozart szereplői. Nem hiszem, hogy Fiordiligi vagy Dorabella, vagy akár udvarlóik szívesen néznék a Cosít.

A darab megtekintése után úgy emlékszem, hogy szinte azonnal eldöntöttem, hogy ebből ennyi pontosan elég volt, és Mozartnak megbocsájtottam, hogy még egy unalmas operát írt – a Figarón túl.

Ha már a régi előadást felidéztem, álljon itt az a szereposztás is, hátha valakinek a nevek még mindig mondanak valamit: Fiordiligi: Ardó Mária, Dorabella: Takács Tamara, Ferrando: Laczó András, Guglielmo: Gáti István, Don Alfonso: Melis György, Despina: Kalmár Magda. Vezényelt: Kovács János (Színlapom nem maradt róla, nyilván azért, mert nem tetszett – viszont a dátum alapján Karczag Márton, az Operaház emléktárának vezetője kereste vissza az adatokat, aki egy mindenki által elérhető és kereshető adattár kidolgozásával foglalkozik évek óta. Köszönet érte!)

2006 márciusiában viszont jött az általam gyakran emlegetett, mert életem egyik kulcseseményének is tekintett Kovalik-maraton, és benne a Cosí, amely talán a három közül éppen a legsikerültebb rendezés volt, a Figaro után egy újabb reveláció. Valóban nehéz eldönteni, hogy melyik opera volt a nagyobb meglepetés, mert korábban egyik sem tetszett, és tényleg az unalom szót asszociáltam volna elsőként bármelyikhez.

(Aki nagyon meg van győződve arról, hogy sosem fogja megváltoztatni a véleményét művekről, annak csak annyit: 2006-ig nekem egyedül és kizárólag a Don Giovanni tetszett a Mozart operák közül, és a szerzőt bőven Puccini, Verdi és pláne Wagner mögé soroltam, nem érdekelt. Most pedig annak az esélyeit fontolgatom, hogy a maradék három Cosíból hányat tudnék még esetleg megnézni. Aki nem hisz abban, hogy jó lehet a Cosí, annak különösen javaslom a megtekintését.)

Abban a bizonyos legendás kék-zöld  Cosíban találtam meg magamnak Mester Viktóriát és Megyesi Zoltánt, akik együtt azóta sem játszottak ebben az operában (Megyesi Zoltán külön láthattam koncertszerű Ferrandóként a Zeneakadémián két éve), így önmagában ez a tény már eldöntötte, hogy ezt a szereposztást kell néznem. De a további énekesek sem mellékes tényezők: a Kovalik-maratonban Almavivát énekelt Kálmán Péter, aki azóta is kiemelten érdekes számomra, és itthon évente csak egy-két alkalommal bukkan fel a műsorban, Kolonits Klárával pedig két éve egy Cosí nyílt próbafolyamatot megnéztem, és azóta feltétlenül komplexebbnek látom a darabot, mint azelőtt. (Akit a darab apró részletei érdekelnek és még időmilliomos is, az ezt a 10+ bejegyzést el is olvashatja, mert abban szinte minden jelenet szóba kerül.) Haja Zsolt és Sáfár Orsolya se maradjon a hat szereplő közül ki: nemrég nekik is volt egy-egy jó alakításuk a Porgyban, amely feltétlenül a legtöbbet emlegetett produkciójává vált az idei évadnak. Nekem most mindketten még annál is jobb formában mutatkoztak, és jól álltak nekik ezek a szerepek is.

Még egyszer hangsúlyoznám, mielőtt az előadásról írok: abba, hogy egy előadás kinek milyen élménnyé válik, erősen belejátszanak az előismeretek, előélmények, a műhöz való hozzáállás és a néző aznapi állapota nemkülönben. (Tehát egy néző – egy vélemény – nem általánosítható. Most sem azt mondom, hogy milyen volt az előadás, hanem csak azt, hogy NEKEM milyen volt az előadás.)

Nem biztos, hogy a minél több tudás segít, sőt néha a túl nagy elvárás a befogadás gátja lehet.

Jelen esetben – az elmúlt időszak néhány nagyon várt előadásával (lsd. A vámpír, Rajna kincse, Kékszakállú) kapcsolatos tapasztalataimat hasznosítva mindent megtettem, hogy még véletlenül se csodaváró hangulatba menjek az Erkelbe, bár ezt a felsorolt nevek együttes jelenléte mindenképp indokolta volna, mert nekem ez álomszereposztás volt.

Ezt a törekvésemet a körülmények is nagyban segítették, idő nyomás alatt délelőtt befejeztem a III. Richárd ajánlómat, amely ennek a vasárnapnak a  kétségtelenül legjelentősebb színházi eseménye volt Budapesten, és ráadásul öt vendégünk is érkezett, akiket – némi szépséghiba – az előadás miatt ott kellett hagyni. Ez a helyzet szerencsésen elterelte a figyelmemet az estéről, így alapvetően nyitott állapotban tudtam beülni, és az Erkelbe menet a 3,9 km gyaloglás közben csak azért is Wagnert hallgattam – A Rajnát -, hogy hangulatilag ellenpontozza a várható 3 órás intenzív Mozartot. (Visszafelé már semmit nem tudtam hallgatni, azon kevés alkalmak egyike volt, amikor azt éreztem, hogy ez után a zene után nem jöhet más.)

MOST MÁR AZ ELŐADÁSRÓL:

Szinetár Miklós rendezése elegáns, mértéktartó, nem akarja áthelyezni a mába a történetet, nem erőltet rá semmit a darabra– pótcselekvéseket sem a szereplőkre - , egyszerűen hagyja, hogy az énekesek a saját személyiségükből építkezzenek, és nem zavar meg abban minket, hogy jól tudjunk figyelni arra, amit énekelnek. Nem merül túl mélyre, megtartja a rendezésben a Mozart zenéjéhez illő játékosságot és derűt.

Az ilyen rendezést nevezhetnénk „hagyományosnak” is, de ezúttal nem éreztem, hogy a látvánnyal akarnának minket lekötni elsősorban, bár a kosztümök (Schaffer Judit munkája) és a díszlet esztétikus volt, ha nem is különösen izgalmas.

Amennyiben nem a pozitív gondolatokra akarnám kihegyezni a leírást, azt is mondhatnám: a rendező rengeteg kitöltetlen űrt hagyott, és az énekeseken múlt, hogy a rendezőileg ki nem talált helyzeteket tartalommal tudták feltölteni. NE felejtődjön ki a karmester, Halász Péter és a zenekar sem, a Csiki Gábor által betanított énekkar, illetve a közreműködő három táncos (Purszki Lilla, Vila Ricardo, Medvecz József), akik Sebestyén Csaba koreográfiája által szintén abba az irányba vitték az előadást, hogy könnyed játéknak fogjuk fel.

Akár így, akár úgy nézzük, nekem az volt a benyomásom, hogy hasonlóan a Don Giovanni rendezéshez, az énekesek, akiket legalább valami darabidegen megoldás nem zavart meg, magukból hozzá tudták adni azt, ami szükséges, és nekem élt ez a történet így, talán 15. megtekintésre is (amennyiben a nyílt próbákat is számolom, akkor ennyi Cosí-élmény jött össze eddig). (Megjegyezném, hogy ezt a hatást a Menzel-féle rendezés három megtekintésre sem érte el, az a szobalányon kívül sikeresen hatástalanította a további öt szereplőt, ami nem kis dolog.)

Mondhatnám, hogy meglepett, hogy 26 év után most másodszorra működött nekem a rendezés, de ez nem igaz – én sem vagyok már ugyanaz, és egyértelműen ki is néztem minden szólistából, hogy az alkalmas szerep kínálta jó lehetőséget ki tudja használni. A hat énekes közül egyre se mondhatom (és nem is gondolhatom) azt, hogy a léc alatt bújt át. Két előadásra álltak be (Kálmán Péter az egyetlen, aki mind az ötben játszik), és azt éreztem, hogy a maximumot nyújtják, amire jelen esetben fokozottan szükség is volt.

Kolonits Klára és Megyesi Zoltán képesek kifejezni, hogy mélyebben érinti őket az új szerelem, bonyolultabban reagálnak, több érzéssel, és ez átjön. Nagyon lehetett szeretni azokat az apróbb gesztusokat, néha csak egy-egy kabát-simítást, vagy pillantást, amely egyértelműen jelezte, hogy az énekes nem maradt a felületen.

Haja Zsolt és Mester Viktória a szerző szándékai szerint könnyedébben áll hozzá az élethez, őket kevésbé viseli meg a variálás, és ez a felfogásbeli különbség szintén világos számunkra, mint ahogy az is, hogy az újonnan kialakult párok illenének inkább össze.

A két lány közti eleven kapcsolatot ugyancsak érezzük, és Sáfár Orsolya a tűzről pattant szobalány hálás, és alkatához illő szerepét erősen ki tudja emelni. Hozzá képest igazán jó kontraszt Kálmán Péter Don Alfonsója, aki sminkje alapján idős ember, és bölcsessége abban is kifejeződik, hogy ő viszont nem ugrál, nem hirtelenkedik, ehelyett nyugodtan vár. Ránézve, amikor csak ül és néz, abban is annyi tartalom van, hogy nem jut eszembe, hogy azt követeljem, miért nem találtak ki neki valamiféle színpadi kiegészítő cselekvéssort. Jelenlétének kellő nyomatékot tud adni.

A nagy áriák is remekül sikerültek tegnap Mester Viktóriának, Haja Zsoltnak és Megyesi Zoltánnak egyaránt és mintha a közönség is jól reagált volna arra, ahogy percekre leállt a cselekmény. Fiodiligiként Kolonits Klára most is letarolt minden jelenlévőt a koloratúráival, fenyegetésre is használta őket, és különösen az elsőnél elmondható, hogy az ária eléneklése során a kapcsolatokat is tovább mélyítette, a többiek reakcióin is remekül szórakozhattunk. (A Cosí próbák után persze valaki mondhatja, hogy ezek a jelenetek ahhoz képest takaréklángon valósultak meg, nem volt olyan szinten tele ötletekkel, de ez nem a Kamra, hanem az Erkel és ennek a rendezésnek a keretei között ez így is egy roppant aktív és saját magával is intenzíven harcoló Fiordiligi volt, akinek minden mondata mögött van tartalom.) Persze, Fiodiligi csak a felszínen látszhat ártalmatlannak, most is perzselt gyilkos pillantása, és nem szívesen lettünk volna az „albánok” helyében.

A Szinetár-rendezés őt és még néhány szereplőt arra késztetett, hogy a nézőkhöz direktben is kiszóljon, nekünk énekeltek és ez feltétlenül élénkítette az egyébként nem rövid előadást. (22.15-re lett vége)

A magam részéről nem éreztem hosszúnak, és laza játékossága ellenére a darab lényege is érvényesült, azaz most is megérintett a történet mélyén rejlő keserű tapasztalat az emberi kapcsolatok felszínességéről, és annak a kilátástalanságáról, hogy ez megváltozhasson. Persze, ott voltak a remek énekesek, akiket csodálni lehet, és a tapsrend közben nézni őket már civilben, amikor hirtelen választási helyzetbe kerülnek, hogy előrejöjjenek meghajolni, vagy most már a jól megérdemelt rántott csirkéjük/pohárkrémük felé forduljanak…

Az első sorokat mindenesetre elborította a rántott csirke szaga, a műanyag gyümölcsök, és egyéb ennivaló-utánzatok mellett volt ott valami igazi is az asztalon.

Pontosan ez a helyzet a Cosíval, a történet képtelensége mögött-mellett ott van a valóság, amely csak abban különbözik, hogy csalás és ármány ugyan tényleg van, de valószínűtlen, hogy valaki ilyen őrült energiákat beletenne abba, hogy egy nőt meghódítson (különösen akkor, ha nem is akar tőle semmit).

Ahogy 1991-ben, úgy most is igazságtalannak tűnt, hogy azon, hogy sikerült a hódítás, a csábítók legyenek leginkább felháborodva, és kicsit jól esett volna, ha az egyik női szereplő felmászik a belógatott táblához, és a "tutte" végén a nőnemet kifejező e-t i-re javítja át.

Az előadás megtekintését feltétlenül javaslom – elsősorban február 23-án, az általam kipróbált szereposztással, de nyilván jó élmény lehet a másik két időpontban (febr. 22, febr.25 délelőtt) is.

 

Címkék: Opera Kálmán Péter Erkel Színház Halász Péter Szinetár Miklós Mester Viktória Megyesi Zoltán Kolonits Klára Csiki Gábor Sebestyén Csaba Haja Zsolt Sáfár Orsolya Cosí fan tutte Forray Gábor Schaffer Judit

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3813681564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.