Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Kedd késő délután van már, én pedig a pénteki első megtekintés után kezdtem a bejegyzés írásába, amely nem hagyja magát lezárni, feltehetően azért nem, mert még nem szeretném az élményt én sem elengedni, amelyre olyan hosszan vártam.

A címbeli éjjel viszont nem a blogírás végeláthatatlannak tűnő éjszakáira utal, de a Kékszakállú záró mondatára. A Müpába Bartók operája vitt be most, amely harminc éve foglalkoztat, 25 alkalommal írtam róla az utóbbi 3 és fél évben (akit bővebben érdekel a téma, rengeteg fejtegetést olvashat a darab kapcsán), és néha már megkérdezem magamtól, hogy meddig fog még eltartani ezt a megismerési folyamat, és mikor hagyok fel az emlegetésével sok más előadás kapcsán. Ahogy néhány művészt figyelek, akik évtizedek óta játsszák (lsd. Komlósi Ildikó) vagy vezénylik, ahogy az est karmestere, Eötvös Péter is, van egy sejtésem, hogy a Kékszakállútól véglegesen nem lehet szabadulni. Ahogy a Senza sangue-ben elhangzik, ragaszkodunk a saját poklunkhoz, traumáinkhoz, úgy ragaszkodhatunk egy olyan műhöz, amely elég hatékonyan sugározza a szerzőnek az emberi kapcsolatok kilátástalanságába vetett hitét. Nem könnyű elsőre befogadni, és még 43. nézésre is erősen megráz.

27752462 542557979440242 5613982794488973137 n

Eötvös Péter darabjáról a Kékszakállúhoz képest kevesebb mondanivalóm van, bár paradox módon – ha a rendezést és a színházi szempontokat veszem figyelembe – mégis muszáj elismernem, hogy ezúttal az tetszett jobban, és ez nem kevés, ha hozzáteszem egészen őszintén, hogy amennyiben módom lett volna rá (ha van szünet!), akkor ezúttal ki is hagyom. Ettől függetlenül minden énekes másként, de NAGYON tetszett, és képtelen lennék sorrendet felállítani közöttük, de nem is kell. (Ja, és amúgy ez nem kritika, hanem ajánló blog – mondom megint a biztonság kedvéért – az értékeket keresem, és ebben az előadásban bőven vannak, nem hiába néztem kétszer, bár egyes rendezői megoldásokkal szemben maradtak fenntartásaim.)

Egészen más olyan énekeseket nézni, akiket soha nem láttam (Jordan Shanahan most első élményként meggyőzött természetes játékával), vagy nagyon keveset (Vizin Viktória és Szántó Andrea egyaránt csak mutatóban volt itthon látható, hátha majd a jövőben többször…), akiknek így esélye volt még arra is, hogy nagy meglepetést okozzanak. Vizin Viktória jobban megfogott mint korábban bármikor, egészen tökéletesnek éreztem ezt a nőalakot minden szempontból, Szántó Andrea pedig megint igazi Judit volt, ahogy ezt reméltem is tőle.

Cser Krisztián teljesítményét viszont a saját korábbi 12 Kékszakállújával is össze tudom vetni, így saját korábbi alakításaival is meg kellett küzdenie, (Igen nehéz a korábbi élményektől függetlenül nézni egy előadást, bár úgy kellene.) Méltatlannak érzem már egy ideje, hogy mindig azt várom, hogy folyamatosan túlugorja magát, pedig most is ez történt. Egyre összetettebb ez a Herceg és még mindig vannak újabb színei. („Míly gazdag vagy Kékszakállú!”) Mindig más jut róla eszembe, a darabnak újabb dimenziói nyílnak meg, miközben természetesen esztétikai élményt is okoz a basszus szólam éneklésével. (Bartók részrehajló volt, sokkal kellemesebb hallgatni a herceg válaszait, mint Judit követelőzését. Arra törekedett, hogy mi is a férfi pártjára álljunk, bár a legtöbb igazi Judit, így Szántó Andrea is rendre eléri, hogy az ő nézőpontjából kövessük végig a történetet.)

Ennyi volt a rövid laudáció, akit pedig a részletek érdekelnek, az hét oldalnak vág neki most, másfélen van túl. A kiemelések segítenek az ugrálásban.

Eötvös Péter Senza sangue című operáját két éve mutatták be először az Armel Fesztivál keretében, amelyről írtam is, sőt még az egy évvel korábbi castingjáról is. Akkor is a Kékszakállú volt az est második darabja, hiszen a szerző eleve ahhoz komponálta kiegészítőnek a saját egyfelvonásosát.

Az az előadás azóta bejárta Európát, Hamburgban repertoáron is van, most a Müpába pedig egy új rendezést készített Káel Csaba. (Akinek most megtetszett, újabb szereplőkkel és más beállításban ismét láthatja majd május végén háromszor az Erkelben, bőven vannak rá még jegyek.)

Káel Csaba két éve már színre állította a Kékszakállút, akkor is a Nemzeti Filharmonikusokkal, amelynek a bemutatója Kocsis Zoltán utolsó fellépése is volt egyben. A szólisták közül a Juditot éneklő Szántó Andrea megmaradt, akit nemrég láttam kitűnő formában a Porgy és Bessb-ben is, míg Bretz Gábor helyett ezúttal Cser Krisztián lett a vártulajdonos, aki egy hete még Wotan szerepében debütált Chemnitzben, a premier másnapján pedig visszaváltozott Wotanná egy részlet erejéig. (A Zeneakadémián énekelte Wotan búcsúját A walkürből.)

A Kékszakállú díszlete is változatlan, amelyet Szendrényi Éva tervezett, otthont ad az Eötvös-operának is, és ezáltal valóban szinte percnyi szünet nélkül gördülhet előre az előadás. (A főpróbán még taps sem volt közben, de a premieren is hamar észlelte a közönség, hogy abba kellene hagyni.)

27867483 2038796276145555 2842868942966450659 n

A díszlet és a jelmezek mind fekete-fehér tónusúak, a hét kifeszített fehér vászoncsíkra kivetített képek is ehhez igazodnak, és így a vörös (a vér motívum kapcsán) megjelenése különösen hatásos. Jó ez a megoldás, mert van is látvány, de mégsem nyomja el az énekeseket, ahogy egy hatalmas háttérvászon minden bizonnyal megtenné. Nekem tetszett ez a megoldás, a Müpa adottságaihoz is illeszkedett, és ez sem hátrány.

(A szcenírozott Kékszakállú-előadások az én tapasztalatom szerint túl sok buktatót rejtenek, és könnyebb hibát találni bennük, mint elfogadni őket olyannak, amilyenek. Minden néző mást szeretne, van aki azt akarja látni, amiről beszélnek, mások épp ellenkezőleg…- egy koncerten viszont nincs díszlet, ami csalódást okozhat, és mindenki kedve szerint elképzelheti a maga várát, és ez utóbbi behozhatatlan előny.)

Előzetesen kicsit megriasztott a koncepciónak az a része, hogy a két egyfelvonásost minél szervesebben akarták összekapcsolni az alkotók, és ezt még azzal is kifejezték, hogy nem iktattak be a két rész közé szünetet.

Tendencia manapság sok színházban, hogy összevonnak felvonásokat, nem engedik ki a nézőt órákon át a nézőtérről, és ilyenkor felmerül bennem a gondolat, hogy aki ezt kitalálja, milyen gyakran ül be maga előadásokra, és miért nem veszi figyelembe, hogy a nézők sokféle szükséglettel bíró emberek, és van aki ideges lesz önmagában is attól, ha nem jut egy cigarettához, vagy menet közben megéhezik, kimenne a mosdóba, vagy egyszerűen megbeszélné a látottakat időről időre.

A magam részéről egyértelműen túlzásnak éreztem a zeneszerző-karmester vagy-és a rendező döntését már előre, mert a nézőnek igenis jár a szusszanás. A második rész – azaz jelen esetben a Kékszakállú – szereplőinek terhelését nyilván fokozza, hogy esetleg egy már szétesőben lévő közönséget kell a saját hullámhosszukra állítani.

(A szünetnélküliség azoknak a nézőknek volt szerencsés, akiknek az első opera tetszett, és sikeresen rá tudtak hangolódni. Akinek viszont nem, azok sokkal jobban jártak volna, ha a folyamatot mégis megszakítják, és van idejük az átállásra. Eötvös Péter és/vagy Káel Csaba nyilván erősen hitt abban, hogy a nézői többségének fog tetszeni az alkotása, mert a szünet elhagyása nem történhetett azért, mert féltek, hogy épp a Kékszakállúra nem marad ott a közönség. Talán fordított sorrendnél ez a rizikó még fennállhatott volna. Nekem végül működött így az előadás, ahogy megtörtént, de voltak többen, akik pontosan úgy nehezményezték a két opera egybejátszását, ahogy ezt feltételeztem.)

Az előzetes félelmeim és fenntartásaim ellenére igyekeztem nyitottan hozzáállni ehhez a „2 in 1” koncepcióhoz, és ehhez nagy segítség volt, hogy a Müpa jóvoltából megtekinthettem a „hűségprogramosokkal” együtt a főpróbát is péntek délelőtt, sőt az ifjúsági programnak köszönhetően közel harminc tanítványomat is magammal vihettem, akiknek kevés kivétellel ez volt az első élő találkozása Bartók operájával. (Voltak azért néhányan, akik már Szombathelyen hallhatták a művet Cser Krisztiánnal két évvel ezelőtt, de az koncert volt, és színpadi változatot senki nem látott és Eötvös-művel sem találkoztak korábban élőben, bár nem mulasztottam nekik beszélni a tavalyi bemutatójáról, a „Szerelemről és más démonokról” címet viselőről sem.)

Néhányuk számára olyan sikeres volt a két mű összekapcsolása, hogy elbizonytalanodtak, hogy ez most végülis egy opera vagy kettő.

Az este engem sokkal jobban meggyőzött, hogy köze van a két darabnak egymáshoz, mint az ősbemutató.

A Senza sangue című operában két ember ismerkedésének kezdetét látjuk, akiket igazán erősen köt össze a múltban közösen elszenvedett trauma, amelyet kétféleképpen, de mindketten megszenvedtek, amelytől nem tudnak szabadulni, és a helyzet tisztázása után jutnak el oda, hogy akár kezdhetnek is valamit egymással. Ugyan vannak benne megszakítások, de mégis egyetlen hosszú beszélgetésnek éljük meg a Férfi és a Nő találkozását, amelyben végig tragédiáról van szó, és ezt végig átélhetővé teszi, szerencsésen kevés rendezői beavatkozással Jordan Shanahan és Vizin Viktória. Kevés a mozgás, nincsenek pótcselekvések, és ez kedvező. Az opera ismeretlen volt a nézők nagyobb részének, nagyon kellett figyelni a szövegre, bár az énekesek olasz kiejtése jól érthető, de a többség nyilván mégis a kivetített feliratokba kapaszkodott. Ugyan két többszörös gyilkost látunk magunk előtt, de ahogy nézzük őket, pont erre nem gondolunk. Visszafogottak, érzékeny, sebzett embereknek tűnnek, és szerethetőek, ráadásul a színpadi beszélgetéseikből azt érezhettük, hogy valóban képesek voltak egymásra figyelni és egymáshoz kapcsolódni. Ez nem olyan kis dolog, ha az ember látott már elég operaelőadást egymás mellett éneklő sztárokkal, így minden szuperlatívuszt is rájuk lehetne most önteni, megérdemlik. Nem lehetetlen, hogy akár saját magunkat is a helyükbe tudjuk képzelni, hiszen átlagos, hétköznapi embereket mutatnak be, akiknek jórészt a körülmények hatására megy tönkre az életük.

27750327 2038797389478777 6552521954703664996 n

Nem elképzelhetetlen, hogy más is figyelt annyira a librettóra, hogy megakadt néhány mondaton, amelyek értelmében a férfi 72, a nő pedig nagyjából tíz évvel lehet fiatalabb. A kiinduló gyilkosság 50 éve volt, amikor a férfi nagyjából húsz éves, a nő pedig kisgyerek. Akárhogy is, minimum 55-60 éves kellene, hogy legyen utóbbi, pedig maximum 40-nek nézhető, többnek semmiképp nem. Valami miatt a férfi öregítését fontosnak látták, de így a kettejüket elválasztó életkori szakadék túl nagy lett.

Ennek ellenére, hogy a távolság talán az előírtnál is nagyobb a szereplők között, és ez befolyással van a mű végkicsengésére, elmondható, hogy mégis elképzelhető a két szereplő között a kapcsolódás, elhihetjük nekik, hogy végül közük lesz egymáshoz. Az ilyen történet-lezárások mindig nagyon jót tesznek nekünk, ezeket a reménymorzsákat visszük igazán szívesen haza mi nézők, és nem kizárt, hogy emiatt is szerettem jobban ezt a részt, mint az örökké tartó szerelem és az egymáshoz tartozás lehetetlenségéről beszélő Kékszakállút.

Bartók operájában viszont a férfi és a nő szinte egészen idegenként kerül össze, az az erős benyomásunk, hogy a férfi a kezdés pillanatára meg is bánta, hogy meghívta a nőt, nem hisz a kapcsolat esélyében, és nehezen enged fel. Nem véletlen, hogy Judit mögött van, aki a megismerési folyamat erőszakos beindítója. A Senza sangue-val ellentétben most a kapcsolatnak nincs még múltja, nincsenek közös élmények, egészen olyan, mintha a Herceg az első találkozáskor ad hoc szöktette volna meg a nőt, anélkül, hogy sokat tudna róla, vagy érdekelné, hogy milyen. Valószínűleg hihet abban, hogy megismerés nélkül is létezhet két ember között szoros kapcsolat, szerelem. Judit ezzel ellentétben mindent tudni akar, és éppen a megismerési folyamat válik trauma forrásává, mégpedig annak siettetése.

A nőről a lényeges tudnivalók az első néhány percben kiderülnek, neki nincs múltja, csak egy otthagyott vőlegényről hallunk mindössze. Semmilyen törekvés nem irányul az ő történetének megismerésére (ellentétben az Eötvös-operával, amelyben a nő múltja tűnik az érdekesebbnek), helyette a férfi tulajdonságai tárulnak fel előttünk, bár helyenként akár el is bizonytalanodhatunk, hogy nem torzító tükörben látja Judit, nem aránytalanul sok-e a vérfolt.

Jellemzően Judit mondja el, hogy milyennek látja Kékszakállút, NEM szükségszerűen olyan a férfi, mint amilyennek tűnik – minden néző eldöntheti a játszókat figyelve, hogy mennyi a rávetítés, mennyi lehet az elhangzottak alapja.

A Kékszakállú két összeegyeztethetetlen kommunikációs stílusú ember találkozását mutatja be nekünk, és azt, hogy miként öli meg a szerelmet a két fél eltérő gondolkodása, hozzáállása a másikhoz. Mindkét fél igazságát értjük, és azt is, hogy a kudarc borítékolva van. Talán ezen az estén ez még sokkal egyértelműbb volt, mint máskor. Egy sokkal keményebb, „macsóbb” Kékszakállút rejtett a páncélszerű ruha, akiről egyetlen Judit sem lenne képes a védőburkát leimádkozni, akármilyen kemény és harcos alkat maga is. (Visszagondolva a chemnitzi Wotanra, Cser Krisztián ezúttal a rendezői koncepció által NEM veszítette el a Herceg méltóságát, nem lett belőle ezúttal „kisszerű átlagember vezető beosztásban”.)

A darabon évek óta rágódva egyre tragikusabbnak érzem a történetnek azt a jellemzőjét, hogy minél több kiderül a megismerési folyamat során a hercegről, annál erősebb lesz Judit illúzióvesztése, és nem a mű végére, de már az ötödik ajtó kinyitásakor világossá válik, hogy felesleges is tovább erőltetni a dolgokat.

Amíg a Senza sangue-ban nincs vér, addig a Kékszakállúban a férfi minden tulajdonságának van árnyoldala is (ezt fejezi ki a vérfoltok emlegetése minden felületen), és mire hajlandó magából valamit megmutatni, az mindig kevés lesz, és mindig egyben csalódás forrása is.

Káel Csaba míg az első részben hétköznapi ruhában, átlagembereket mutat, a második részben a korábbi jelmezeket tartja meg (Németh Anikó munkája), amelyek szépek, szépek, de meglehetősen teátrálisak. Judit fehér ruhája elfogadható menyasszonyi ruhának, de a hajviselete az annyira extrém, és művi, bár jól áll neki, a Kékszakállú ruhája pedig szintén a „herceg” képre asszociál, hogy bennük első ránézésre is már a rendkívülit látjuk.

Nekem sokkal jobban tetszett volna, ha – az összekapcsolás szándéka miatt is – a második páros is hétköznapi ruhát hord, ha bennük is minden férfit és nőt akart volna a rendező megmutatni, nem a különlegeset.

Káel Csaba viszont a mítoszt láttatná a darabban, szándékosan elemelte a második részt, és nem akarta még jobban összekapcsolni a két opera világát.

A mítosz hangsúlyozása azzal a mellékhatással is járhat, hogy több nézőben felmerülhetett, hogy az eredeti történetre, azaz a tömeggyilkos Kékszakállúra gondoljon. Egy nézővel beszéltem is, aki elégedetlenkedett, hogy ez a herceg neki nem hiteles tömeggyilkos.

Igen, Bartók már ennél továbblépett, és hiába vannak szándékosan krimire játszott, a mű férfi-nő kapcsolatot elemző mondanivalóját figyelmen kívül hagyó előadások, ez az opera mégis veszít, ha valaki le akarja ilyen módon egyszerűsíteni, de nekem az előadás kétszeri megnézéséből mégsem jutott volna eszembe, hogy Káel Csaba ennyire vissza akart volna nyúlni a történet forrásaihoz.

A Kékszakállú Bartók művében nem pszichopata gyilkos, ha annak írta volna meg Bartók, akkor a lassan száz éve bemutatott opera kevéssé is lehetne érdekes számunkra. Nekem ez a történet nem szól másról, mint „A” férfi, aki „A” nővel próbálna kezdeni valamit, de a tartós összekapcsolódásuk kudarcra van ítélve. Minden előadás tologatja az arányokat, rengeteg variáció létezik, hogy meddig lehet reménykedni, milyen kapcsolatban vannak a szereplők, egyedül a végkicsengés az, ami biztosan negatív.

Visszatérve még a ruhákhoz, amelyek két éve is zavartak már:

A látvány valószínűleg erősebb hatással van a nézőre, mint ahogy ő maga vagy akár a rendező is gondolja. Ezek a jelmezszerű jelmezek a Kékszakállú esetén kifejezik a távolságot, és azonnal tudatják velünk, hogy két külön világot látunk, két egész embert, aki nem fog nagyon összeolvadni.

A jelmez megkíván egyfajta viselkedést is, és amíg hétköznapi ruhákban valószínűleg egy ágyjelenet még ágy nélkül is jobban elképzelhető, ezekben a hatalmas és merev ruhákban a rendezésnek ezek a megoldásai – a két szereplő egymása fekvése például annyira nevetségesnek tűntek, hogy az előadást először néző tanítványaim hangosan nevettek is a helyzet képtelenségén. Bárki arra törekedett volna, hogy levegye ezeket magáról, gondolhatták joggal („vissza kell vinni a kölcsönzőbe, várj egy kicsit, amíg leveszem” - mondta volna Judit), így rontott a történet hitelességén. Ráadásul az első rész gesztusairól el lehetett hinni, hogy valódiak és természetesek, viszont a Kékszakállúban óhatatlanul is (a ruhájukhoz illő) túl teátrális gesztusokkal éltek a szereplők. A ruha meghatározta a játékstílusukat, így ezáltal is inkább kontraszthatás érvényesült.

Emlékeim szerint még így is egymáshoz közelebbinek éreztem a szereplőket most, a két évvel korábbi verzió még nagyobb távolságot érzékeltetett, és így most határozott javulásnak éltem meg az előadást a premierjéhez képest.

A rendező a történet végkimenetelén is alapvetően változtat. Bartóknál a megismerési folyamat befejeződésekor – legalább – a férfi számára egészen világos, hogy így már nem maradhatnak együtt, és így emlékkép válik Juditból. Bartók valóban elsősorban a férfi szemszögéből láttatja a történetet, így különösebben nem foglalkozott azzal, hogy Juditban mekkora nyomot hagy ez a villámtalálkozás.

Káel Csaba viszont foglalkozik ezzel, félreérthetetlenül jelzi, hogy Judit gyermeket vár, így ő is megőriz valamit a Kékszakállúból, aki viszont őt őrzi meg a szívébe zárva. (Az előadás utáni közönségtalálkozón ez direktben el is hangzott, Juditot  a hetedik ajtónál ezért állítják egy vörös fénnyel kivilágított szív alakú dobogóra, amelynek alakja persze feltehetően az emeleten ülőknek látszik igazán jól.)

Mindenki visz tovább valamit, kapott valamit a másiktól, bár a kapcsolat most sem megmenthető. Folyamatos együttélés nem lehetséges, mindössze találkozások vannak, amelyek csak rövid időre kapcsolják össze a feleket. Ez tűnik a mű és az este végkicsengésének. Egyéjszakás kalandokban, nem közös évtizedekben lehet gondolkodni, és még akkor is így van ez, ha közben gyermek is születik.

Természetesen a néző szemléletén is rengeteg múlik, hiszen akinek sok az élettapasztalata, az képes kompromisszumokra, és akár azt is mondhatja, hogyha az élet nem is adhat meg mindent, de részértékeket igen, és legalább ez a néhány rövid, de intenzív találkozás megadatott a szereplőknek. („Élet helyett órák”)

Ez a rendezői módosítás (Judit terhességének beiktatása) – számomra – egyértelműen tragikusabb az eredetinél, mert ez nemcsak annyit jelez, hogy Kékszakállú negyedszer sem tudja „véglegesíteni” a szerelmét, és ettől az asszonytól is elválnak útjai. Amennyiben a távozó Kékszakállúról feltételezzük, hogy még tudott is a gyermek jöveteléről, és utalt rá a szövegében, akkor még sikerülhet fokozni a negatív végkicsengést, de ezzel kapcsolatban nincs bizonyítékunk, csak találgathatunk.

27750019 542560226106684 8170519980212032456 n

Nem ez lenne az első előadás, amely azt akarná kiemelni, hogy az életben nincs tartós szerelem, a zeneszerző életrajzának kutatói is éppen egy viszonzatlan szerelem élményéhez kötik a Kékszakállú megírását. Eötvös Péter legalább azt elősegítette, hogy félidőben ne gödörből indítsunk, hanem reménykedő állapotban nézzük meg, hogy milyen eredményre vezethet az, ha egy nő meg akar ismerni egy férfit.

Már nem egy operának végignéztem a transzformációját (egy hete Chemnitzben legutóbb), ahogy a zenével ellentétesen átértelmezik azért, hogy a rendezői mondanivaló saját korunkról érvényre juthasson, és ugyan a Kékszakállú esetén már szakavatott emberek (lsd. Földes Imre például) a mű kezdő és záró hangjainak elemzésével bizonyították, hogy Kékszakállú útja során visszaér a kiinduló magányosságához, a szöveg alapján én nem bánnám, ha valaki ennek ellenére mégis pozitív értelmezést látna bele a végébe. A „Negyediket éjjel leltem..” illetve „És mindig is éjjel lesz már” összeköthető, és jöhetne egy olyan lezárás, amelyben ott van ugyanaz a gesztus, amely Eötvös Péter operájának végén megjelenik, a bosszú helyett a megbocsájtás.

Szívesen venném, ha egyszer a Kékszakállú túl tudna lépni azon, hogy minden titkát kitaposták belőle az előző 65 percben, mégpedig nem kis agresszivitással, és Judit is túltenné magát azon, hogy egészen más a férfi, mint amilyen a híre, vagy amilyennek mutatta magát, megszokná, hogy olyan, amilyen. Eztán vennének egy nagy levegőt és elkezdenék a közös utat, hiszen meglátta benne a szépséget is, és mindössze csak át kellene hangolnia magát. A nézőpontváltás neki is hasznára válhat, ennyi a siker titka, de ránk nézőkre is néha ránk fér.

Ebben az előadásban meg lehet látni a fel is emlegetett problémákat, de sokkal jobban járunk, ha az értékeit és nem a vérfoltokat vesszük ELSŐSORBAN észre. Már az is nagyszerű, hogy most, jóval az évfordulós dömping előtt, van egy Kékszakállú. Külön örültem annak, hogy az én eddigi legjobb élményem után három évvel ismét éppen ezt a Szántó Andrea-Cser Krisztián párost tűzték ki, és annak is, hogy semmi nem jött közbe, és az augusztus óta (bérletben, Kauffmannra eladott) előadásra deus ex machinával kaptam ajándék jegyet is, és megfelelően ráhangolt állapotba is tudtam hozni magamat a megtekintésre. Bónuszként pedig kedvem lett a Senza sangue további előadásaihoz is.

ps.1 Alig több mint egy év választ el minket Balázs Béla halálának hetvenedik évfordulójától, amely egyben azt is jelenti, hogy nem lesz semmilyen korlátozáshoz kötve a mű interpretálása, így várhatóan a mindössze két szólistát (bár nagyzenekart) igénylő produkció újabb reneszánsza következhet, úgyhogy ezek után felkészülhetünk arra, hogy sokan és sokféle férfi-nő kapcsolatot fognak nekünk bemutatni ezzel az operával. Májusban, ha jól számoltam vár ránk még hat lehetőség…

 ps.2. Palyi Zsófia a Müpa számára készített képeit a FB-ról szedtem le.

 

Címkék: Opera Kékszakállú Cser Krisztián Müpa Vizin Viktória Káel Csaba Eötvös Péter Nemzeti Filharmonikus Zenekar Szántó Andrea Szendrényi Éva Németh Anikó Senza sangue Jordan Shanahan

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2613664156

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.