Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A cím akár arra is lefordítható, ha valaki nem veszi észre azt, hogy ez az egyik ária fő motívumának parafrázisa: most ez komoly, hogy csak négy előadás lesz a Porgy-ból??

Ha valaki alaposan elolvassa az előadás szórólapjának második oldalát, némileg megütközhet a jogokhoz kapcsolódó kétféle információn, és elbizonytalanodhat, hogy most jogszerű-e vagy sem a darab előadása.

Az 1970-es Mikó András rendezés idején még nem volt követelmény az „all black cast”, azt jóval később tették kötelezővé, de ennek ellenére az Operaház elérte, hogy „all-white”-ban mutassa be, illetve majdnem, mert dr.Marcelo Cake-Baly személyében, aki a rendőrt játssza, mégis van egy olyan fellépő, aki teljes egészében megfelel az előírásoknak. (Rajta kívül még 24 szólista táncol/énekel, akik viszont nem.) A szabály egyébként nem terjed ki a kórusra, zenekarra, így akár az is előfordulhatott volna, hogy az Operaház felbérel 24 feketebőrű szólistát és a saját kórusával együtt lépteti fel őket. Ezt tovább lehet gondolni, ha valaki akarja...

Aki persze a sajtó híreit követte, az nyilván értesült már erről a szövődményről, amely ugyan nem érinti a már meghirdetett és eladott négy előadást, de erősen kérdésessé teszi, hogy az a rengeteg befektetett munka hosszú távon is hasznosítható lesz-e.

Ezt az ajánló blogbejegyzést sietek megírni most azonnal a vasárnapi előadás után, csakis azért, hogy akit még érdekelhet a dolog, az szánja rá magát, és menjen el február 1-én vagy/és 8-án a maradék kettőre. Ez az, ami biztosan nézhető. (Az előadáson legalább két zenekritikus és egy színházi kritikus biztosan jelen volt, tehát a hivatalos vélemények is előbb-utóbb napvilágot fognak látni a második szereposztásról is.)

017 A47A3266 resizeFodor Gabriella, Bakonyi Marcell, Szántó Andrea

A jegyekből rendkívül kevés maradt, (még elsejére lehet venni az erkély hátsó soraiba, nyolcadikára most a megírás idején már csak öt van), az előadás napjáig bőven el is fogynak, de mivel az Erkelbe 1800 ember befér, elképzelhetetlen, hogy senki ne akarjon betegség v. egyéb okok miatt közvetlenül a hat órai kezdés előtt jegyet eladni. Nyilván lesz olyan is, aki amint megtudja, hogy egy újabb modernizált rendezéssel van dolga, emiatt megfutamodik a megtekintés elől. Utóbbiaknak én sem tudok mást mondani, (aki meg a illusztratív rendezéseket nem kedvelem), hogy a zene és az énekesek azért mindig ott vannak, lehet akkor is elég értéket találni az előadásban, ha valakit netán egy az egyben taszít a koncepció, vagy annak egyes elemei.

Engem nem a darab, hanem a rendező ÉS a produkcióban résztvevő számomra fontos énekesek nagy száma vonzott az Erkelbe, egyébként eddig nem volt hiányérzetem, hogy épp ebben az operában sem mélyültem el soha. Nagyon sok egyéb hiányosságom is van, miközben a Kékszakállút, Figarót, Ringet évtizedek óta állandóan újranézem, de az Operaház annyi új bemutatót kínál, hogy kénytelen vagyok a látókörömet tágítani. Most is hagytam magam elcsábítani.

Most ez az előadás feltétlenül kedvet csinált magához a műhöz, és ez a legtöbb, amit elérhetett.

Előre bocsátom, hogy bár most én sem tudok teljes mértékben csak hozsannázni, ahogy az idei kedvenc előadásom (Olasz nő Algírban) mindkét szereposztása kapcsán tettem, de az én mérlegem nyelve most is egyértelműen a pozitív irányba billent, többek között annak is köszönhetően, hogy korábban felkészülési célból megnéztem egy főpróbát. (Az lenne a profi megoldás, ha az ember mindkét főpróbát és mindkét szereposztásból egy-egy előadást meg tudna nézni, de ennek rendszerint számos akadálya van, attól tartok Fodor Gézával meghalt az az egyetlen ember, aki ezt mindig megtehette és meg is tette.)

Az előadás egy díszletben történik (tervező: Sebastian Hannak), amely egy középület előcsarnokának néz ki. Ide hurcolnak be matracokat, és rendeznek be átmeneti szállást – ahogy privátban megtudtam: a Katrina hurrikán áldozatainak.

Az előadásból ez a hurrikán-motívum nem derül ki, bár egyébként sok mindenre magyarázatot adna. A rendező, Almási-Tóth András egy interjúban elmondta, hogy meghatározhatatlan helyszínen kívánta játszatni a történetet, ezzel is annak általános érvényűségét akarta kiemelni. Nemcsak nem feketebőrűek az énekesek, de be sincsenek mázolva, és a történet karaktere így alaposan megváltozik.

Ez az „elkenés” nem minden szereplőnek tesz jót, felvetődnek kérdések, amelyekre nem kapunk magyarázatot, erősen bizonytalannak tűnik, hogy ki miből is él, milyen régóta ismerik egymást. (Ha a hurrikán véletlenszerűen összeverődött áldozatait látjuk, akkor szinte valószínűtlen, hogy ilyen gyorsan összetartó közösséggé formálódtak - vethetjük fel, ha nagyon akarunk kötözködni.)

Nagyon kevés olyan előadásra emlékszem, amikor kifejezetten a jelmezek zavartak volna legjobban, de ez most az. Lisztopád Krisztina nyilván szintén azt az utasítást kapta, hogy ne derüljön ki semmi konkrétum a ruhákról a szereplők társadalmi helyzetére nézve, és ez így is történik. Nagyon szedett-vedett és egymáshoz még véletlenül sem illő ruhadarabokat látunk mindenkin, leginkább úgy néznek ki az énekesek, mintha jelmezben lennének. Ahogy elnézegettem őket, még talán egyedül Szántó Andrea úszta meg, hogy valami egészen ízléstelen és/vagy jellegtelen ruhát kelljen felvennie, a lila szín amúgy is jól áll neki, ahogy ezt egy számomra emlékezetes fellépésén megállapítottam. A többi énekesnő nála jóval kevésbé szerencsés, mert legalább egy olyan kiegészítőt kapnak, amely valahogy nem passzol a többihez. (Második nézésre már volt időm mindenkit megfigyelni. Néhány kórustag azért akadt, aki kevésbé járt rosszul, de valóban, mintha cél lett volna, hogy senkinek ne legyen előnyös az öltözete. Ha így nézzük elég demokratikus eljárás.)

Nem nagyon veszem észre a színházi előadások többségén, hogy szempont lenne az alkotóknak az, hogy JÓ legyen ránézni a díszletre-jelmezre, amit két-három órán át kell néznünk, és ez most sem volt az. Zavart ez az eklektika, mert nekem nehéz volt e stílus mögé látni az embert. (Ha valaki erre azt mondja, hogy a négerek pedig biztosan mind így öltöznek, akkor erre csak megjegyezném, hogy ebben az előadásban még elméletben sincsenek négerek, még csak azt sem kell képzelnünk a szereplőkről, hogy azok.) Attól tartok, hogy egy konkrét emberi sorsot sokkal könnyebb bemutatni, mint nagy általánosságban valakit, akinek a helyzete sokakéra rárímelhet - most az utóbbival próbálkoztak.

A szereplők sokan vannak, nagy a kórus, sőt vannak még statiszták is, és most is mindenki nagy odaadással vesz részt a munkában, sokszor szólistákkal keverten végig játszanak négy órán keresztül, ez nem a büfézős előadások egyike, amikor csak egy-egy jelenetre kellenek az énekkari tagok. (A betanítás munkáját Riederauer Richárd és Csiki Gábor végezte, a gyermekkart pedig Hajzer Nikolett vezeti, amely most is nagyon meg tudta emelni az előadás végét.)

A zenekart ezúttal is élményszerűen vezényli Dénes István, aki az 1981-es felújítás karmestere is volt, láthatóan nincs szüksége a partitúra támogatására, egyszer sem vettem észre, hogy lapozott volna, és még szokás szerint néha van számunkra is egy-egy mosolya, akik az első sorban ülve néha éppen őt figyeljük. (A harmadik sorba szólt a jegyem, de előre ültem az elsőbe, mert volt történetesen három üres hely is szerencsére.)

A Dénes Istvánra vonatkozó információt egy színházi barátomtól kaptam, aki elhozta nekem megmutatni a régi előadás 1970-es és 1981-es műsorfüzetét is, amely sosem jöhetett volna létre, ha már akkor is érvényben van az "all black cast"-követelmény. Sólyom-Nagy Sándor, Kukely Júlia életében nem játszhatott volna Porgy és Besst.

A táncosokat kevésbé szoktam kedvelni az Almási-Tóth-rendezésekben, de most minden megjelenésük feldobta a hangulatot, keveselltem a jelenlétüket. (Barta Dóra koreográfiáját táncolták, és mivel nem szoktam nézni a balett-előadásokat, sajnos arcról nem tudtam beazonosítani a fellépőket, bár néhány név ismerősen csengett, hiszen a legtöbben kifejezetten nagy sztárok -  Bajári Levente, Popova Aleszja, Kozmér Alexandra, Kerényi Miklós Dávid, Oláh Zoltán - , nem spórolták ki a legjobb erőket a produkcióból.) Nem mondom, hogy számaik nem tűntek betétnek és szervesen kapcsolódtak a történethez, de úgy voltam velük, mint valószínűleg a többi mezei néző: jó volt őket nézegetni. (Ha már úgyis legalább nyolc oldalnyi lesz a szöveg, akkor megérdemli még az általam korábban nem látott Boros Ildikó, Rotter Bianka és az ezen az előadáson debütáló Balázsi Gergő Ármin is, hogy nyoma maradjon a szereplésének.)

Az előadásban a zene persze a legerősebb vonzerő, nem kevés szereplőn is látszott, hogy kifejezetten élvezik, hogy most ezt a művet énekelhetik. Ezen kívül a történet is beszippanthatja a nézőt, hiszen látjuk a „rosszt” (Crownt, a maffiózót) és a „jót” (Porgyt, a nyomorék koldust) harcolni egy lány (Bess, a kábitószerfüggő) szerelméért, aki hol erre, hol arra hajlik, és megpróbál a jó útra térni, de a körülmények ellene dolgoznak.

A történet felfogható a másik címszereplő szempontjából is, akár Porgy útjaként, aki meglátja a szépséget és a változtatásra való hajlamot Bessben, és miközben harcol érte, (még gyilkossá is válik, hogy megszabadítsa), erőre kap, és ahelyett, hogy egy helyben ülve passzívan tűrné a sorsát, elindul, hogy visszaszerezze magának.

Az előadás szerencsés módon nyitva hagyja a kérdést, hogy sikerül-e végül egymásra találniuk, vagy a boldogságot csak a túlvilágon fogják meglelni, de a reménykedés végigkíséri őket, nem szűnik meg. (Reménykedésre a nézőnek is nagymértékben szüksége van, így már csak emiatt is jót tesz nekünk ez az opera, bespajzolhatunk belőle.)

Ami minden koncepció/környezetváltás ellenére is megmaradt: egy erős, összetartó közösséget látunk, amelynek tagjai minden tragédia után fel tudnak állni, mindig bizakodnak, és újrakezdenek. Ez a hangulat, és ez a hozzáállás a történet erőssége, és mivel valószínűleg mindenkiben lehet vágy arra, hogy valahova tartozzon, nem olyan rossz egymásnak segíteni kész embereket együtt látni – legalább a színpadon. Van összesen két kifejezetten gonosz is közöttük, de a többieket zavartalanul tudjuk szeretni.

A mai előadáson, tehát a koncepcióval való második találkozásnál adtam be a derekamat, és fogadtam el, hogy ez a szerelmespár nem lesz olyan sehogy sem, mint amilyennek én szeretném őket látni. Ugyan nem volt előzetes előadásélményem, nem hasonlítgatom őket se fehér, se fekete énekesekhez, de az alap-sztori kapcsán valahogy mégis arra vágytam volna, hogy a sánta koldus karizmatikus figurának tűnjön, akiről érezzük, hogy erősen vonzza a jóléthez szokott Besst.

Nos, ez nem így lett, és feltehetően szándékoltan nem. Almási-Tóth Andrást a különleges emberek felmutatása helyett nyilván jobban érdekli a hétköznapi ember, aki olyan, mint a nézői. 

(Nem ritka eset, amikor az embert az előadás élvezetében a prekoncepciója zavarja meg legjobban, van a fejében valamiféle saját elképzelés, és az előadás sokszor ezzel szemben kellene, hogy érvényre jusson. Ha ezt tudatosítjuk, hogy egy másik előadást kérünk éppen számon valamin, már könnyebb a dolgunk. Emiatt mindig könnyebb ismeretlen műveknek örülni, mint egy olyannak, amelyhez már kötődik valami igazán emlékezetes élményünk.)

Bakonyi Marcell Porgyja kedves és szeretetreméltó fiatalember, kis testi hibával, amelytől akár dolgozhatna is, nem kellene feltétlenül koldulnia. Kicsit hiszékeny, babonás és könnyen megtéveszthető, de ránézve nem tűnik egészen elképzelhetetlennek, hogy valakinek megtetszik, vagy akár beleszeret. Süt belőle az ártatlanság, tapasztalatlanság, és bemutatja azt a folyamatot, ahogy megérik arra, hogy küzdjön a kiszemelt és idealizált lány szerelméért.

Bakonyi Marcell Szvétek Lászlótól vette át a szerepet, két hónapnál nem volt több ideje, hogy felkészüljön. Most is helytállt, jól bírja a kvázi-beugrási szituációt, csak azt sajnálhatjuk, hogy nem lesz több alkalma, hogy beénekelje. A két este senkinek nem lesz elég, még azoknak a szólistáknak van némi szerencséje, akik (hatan) mind a négy előadásban fellépnek. De a négy se sok, ennyi idő alatt kevéssé érik meg egy figura, és lehet, hogy az „all black cast” követelmény miatt, sosem lesz módjuk ezeket a további években még inkább elmélyíteni.

Aki Palerdi Andrással akarja megnézni a darabot, az február 1-én teheti meg,.

27332026 890772061091114 3724050669654007182 n(1)Palerdi András

A Besst éneklő Létay Kiss Gabriella kitűnő formában mutatkozott meg már a főpróbán, egészen késznek tűnt a szereppel, alakításából átérezhető volt a szereplő alkatának kettőssége, vívódása a kétféle életmód között, vonzódása az agresszív, de nagyformátumú Crownhoz, illetve a kábítószerhez. Különleges, gyönyörű, ugyanakkor helyenként összeférhetetlennek mutatkozó nő, aki logikus módon jelenlétével is provokálja az ún. „tisztességes asszonyokat”, akik kevésbé szépek és érdekesek. A főpróba csúcspontja feltétlenül Crownnal, azaz Szegedi Csabával énekelt kettőse volt, amely mindent elfeledtetett, azt is, hogy ezen a csütörtök délelőttön készültek az előadás fotói is, és a nézőtéren egy pillanatra sem állt le a mozgás. Önmagában azért az egy jelenetért is érdemes lett volna a négy órát az Erkelben tölteni.

015 H16A2411p.rakossy resizeLétay Kiss Gabriella, Szegedi Csaba

A szoprán a korábbi időszakban elég sok apácát játszott, illetve olyan nőt, aki áldozattá vált. Ez a figura is áldozat, de másként, és jó volt látni, hogy egyszer végre nem ugyanolyan karaktereket osztanak rá, és esély van arra, hogy a rászabott skatulyából kicsit kiszabadulhasson. Ez a kihívó nőszemély is nagyon illett hozzá, és azonosulni lehetett vele, drukkolni neki, aggódni érte.

A vasárnapi előadáson Sáfár Orsolya volt Bess, akit láttam már Úrhatnám szolgálónak is, mindig jól áll neki a határozott, férfiakkal flörtölő nő szerepe. Az ő Bess-e kevésbé bizonytalan, a döntései racionálisabbnak tűnnek, kevésbé éreztem függőnek akár a kábítószertől, akár a férfiaktól. Lehet, hogy nem túl szerencsés, de a mai Sporting Life-ra, László Boldizsárra nézve az jutott eszembe, hogy sajnos, tényleg ez a két ember az, aki igazán összeillik. A kábítószerfüggő nőhöz ez a kedélyes kábítószer kereskedő passzol, aki nem is tűnik olyan igazán borzalmasnak, csak éppen a „happy dust” eladásából él.

László Boldizsár énekel, és kétszer még trombitál is az előadásban, ez az ő közege, a zenét minden pillanatban teljesen átéli. Igazán megfogtak a szólói, amelyben persze inkább egy showmanre hasonlított nem egy dealerre, de jó volt nézni, ahogy élvezte azt, amit csinált. (Talán ez az előadás megfelelne az összes rajongójának, akik nem követték a műfajváltás után az Operába.) Ma neki volt a legnagyobb sikere, mert a közönség nem érzéketlen az iránt, ha egy művész ennyire át tudja magát adni a zenének, ennyire otthonosan mozog benne. Mintha ez a darab lenne az, amelyben mindkét világában egyszerre lehetne jelen a művész.

Balczó Péter a főpróbán szintén egészen készen volt, és egy nagyon kemény, rendkívül taszító figurát csinált ugyanebből a dealerből, és ennek köszönhetően kifejezetten tragédiának éltem meg, hogy el tudja vinni magával – a happy dust vonzereje miatt – Besst. A kéjenc útja után nem meglepő, hogy az ilyen ellenszenves figurák igazán jól állnak az énekesnek, és nagyon lehet utálni. Ugyanazok a szólók egészen más hatást keltettek éppen ezért.

Ha semmi mást nem néznénk az előadásban, mint csak a Sporting Life - Bess kapcsolatot, már ebből is leszűrhetné egy mezei néző, hogy ugyanaz a rendezés mennyire jelentősen eltérő hatást tud kiváltani, amennyiben más a szereposztás. (Elméletben tudhatja ezt valaki, de akkor fogja igazán mélyen tudni, ha legalább egy előadást megnézett más-más szereplőkkel.)

A szerzőnek és a rendezőnek is fontos az a közeg, ahol Porgy és Bess története lezajlik, és szerencse, hogy összességében is, és egyenként is jó benyomást tesznek az énekesek, nem egy két-három szereplős darabot látunk, amelyben mindenki más statisztál. Akik keveset énekelnek, azok is kapnak egy-egy emlékezetes jelenetet, és szinte minden szerep hálás.  

013 1 A47A2986 resizeFodor Beatrix és gyermeke

Az este első jelentős megszólalása, amely tele van reménykedéssel (és az opera talán leghíresebb dala, a többször is megszólaló Summertime), mind Rőser Orsolya Hajnalka, mind Fodor Beatrix tolmácsolásában nagyszerű, és később, amikor már férjük (Haja Zsolt, illetve Fülep Máté) halálát is siratják, átértékelődik, és megható. Fodor Beatrix megfigyelésére jóval több esélyem volt, mivel akkor már tisztában voltam a rendezés főbb vonalaival. Egészen elvarázsolt most is, ahogy a néma jeleneteiben minden egyes pillanatban úgy viselkedett a műanyag babával, mintha az igazi lenne, azaz akármi is történt körülötte, figyelme egy részét mindig a szeretett gyermeknek szentelte, sokszor bevonva a körülötte ülőket és a boldog apát is. Ezáltal a tragédiájuk még jobban hatott ránk, és kicsit idézőjelbe került Fülep Máté szólója ("A woman is a sometime thing"), mert nagyon úgy láttuk, hogy ez egy véglegesnek szánt és nem ideiglenes kapcsolat. (Ami szerencsés, mégsem vitték túlzásba a gyerekkel való foglalkozást, mert amennyiben esetleg még az átöltöztetésére, etetésére is sort kerítenek, egészen elvonta volna a figyelmünket a főcselekményről, Fodor Beatrix pontosan ráérzett a jó arányra.)

Később ezt a gyermeket látjuk Bessnél és Serénánál, akik szintén foglalkoznak vele, de mégsem úgy, ahogy az igazi anyja tette - és ez is rendben van így, elhihető. A férjét elveszítő Serena drámája szintén egészen mélyen érint meg minket. Fodor Gabriella még a ravatalként funkcionáló feltornyozott matracokon némán ülve is tragikus jelenség, nem nagyon lehet másra nézni körülötte, és hasonló hatást idézett elő már a főpróbán is Bakonyi Anikó, aki most megerősítette bennem a Stiffelión szerzett revelatív élményt.

05 H16A1706p.rakossy resizeA ravatal mellett ül Bakonyi Anikó

(Összefoglalhattam volna úgy is: minden női szereplő nagyon kiváló volt, de még húzom a dolgot kicsit....)

Szántó Andrea és Szerekován János szintén kapott a szerzőtől egy-egy szólót, amiből lett egy óriási kettős, az este egyik fénypontja kétségtelenül. A jelenetük annyira váratlan, erotika és humor keveredik benne, hogy feltehetően ez hosszú távon is nyomot hagy majd. A boltos Mária és a rákárus elvileg epret és rákot árulnak, de a rendezés nem hagy kétséget affelől, hogy voltaképp egy szerelmi kapcsolat kialakulásának lehetünk a tanúi, erősen felfűtött szexualitással. Ennek csak annyi a hátulütője, hogy Maria rendelkezik már egy férjjel/élettárssal is, és a másik: ilyen erős kölcsönös vonzódást nem tudunk felfedezni a két címszereplő között a cselekmény egyetlen pontján sem.

013 2 A47A3072 resizeLászló Boldizsár, Szántó Andrea

Szántó Andrea boltosként is szinte vamp, érzéki jelenség - és ez itt a reklám helye: nemsokára Judit lesz megint a Müpában, február 10-én. Vele kapcsolatban mindig elsősorban a Juditsága jut eszembe, abban a szerepében láttam a legtöbbször, bár azóta három másik szerepében is mindig tetszett, erős jelenlétű énekes, jó, hogy visszatért hozzánk külföldi évei után. De ugyancsak a Kékszakállú Juditja jut eszembe a váltópartneréről, Meláth Andreáról is, akit szintén sokat láttam Juditként, sőt decemberben CD-re is vették ebben a sokat énekelt szerepében, mégpedig az egyik legnépszerűbb zenekarral, a Dohnányival és Cser Krisztiánnal, aki egyébként Szántó Andrea partnere lesz az említett müpás előadáson.

Meláth Andrea Mariája kevésbé kihívó jelenség, más felfogásban játssza a szerepet, vele kapcsolatban a főpróbán azt figyeltem meg, hogy milyen egységes csapatot alkot Bakonyi Anikóval és Rőser Orsolyával, de ő tűnik közöttük a vezéregyéniségnek - ez mindkét szereposztásnál egyformán érvényesül.

Geiger Lajos gyapotszedőből lett halász, temetkezési vállalkozó és csaló ügyvéd egy személyben. A figurákat el tudja választani, és mindhárom jelenete megmarad bennünk. Mindkét szereposztásban énekel, ahogy Ujvári Gergely, Kristofori Ferenc, illetve Kiss Tivadar is, aki különösen hatásos a néma jeleneteiben is, hatalmas göndör parókája egészen átalakítja. Szerettem nézni, ahogy az előtérben családi jelenetet játszik egy énekkari taggal.

A rendező ahol lehet hétköznapi életből vett képekkel és általuk némi humorral oldja a történet feszültségét és tragikumát. A második rész elején lehet, hogy némelyek számára meglepő, hogy félmeztelenre vetkőztetett férfiakat mosdat a párja, majd a nők feltörlik a kilocsolt vizet, de ezek a jelenetek mégis sokat mondanak arról, amiről nem egy dal is szól: az ember erős, ha van párja. Nem kizárt persze, hogy néhány néző civilként szemléli meg a bemutatott férfitesteket, amelyek nem mind tökéletesek - de ez sokkal jobb, mintha a balett-táncosokat vetkőztette volna le Almási-Tóth András, így legalább a látottaknak a való élethez is van köze.

03 1 H16A1594p.rakossy resizeSzegedi Csaba, Balczó Péter, Létay Kiss Gabriella

Az első rész elején a férfiak kockázási jelenete is nagyon él, elhisszük a szólistáknak, hogy a játék valóban úgy bonyolódik, ahogy azt halljuk, és a jelenethez statisztáló nők is kellő érdeklődéssel figyelnek. A  már említett Szegedi Csaba, a két szereposztás egyetlen Crownja ebbe a jelenetbe érkezik. Talán éppen ő a legszuggesztívebb szereplő, félelmetes, és  tökéletes ellenpontja a közösségnek és Porgynak is. Egy tömbből faragott figura, aki legyőzhetetlennek látszik, elbizakodottsága határtalan, elhiteti velünk, hogy megöléséhez még így is kell bátorság, hogy puszta kézzel áll szemben a felfegyverzett Porgyval. Nagyon eltalálja a szerep, neki is kívánnám, hogy még sokat énekelhesse.

Két egészen kiváló prózai színész is keveredett az énekesek közé, akik számára persze két rövid jelenet még angolul sem kihívás. Kiejtésük remek, jelenlétük erős, és emelik az előadást így is, hogy nem énekelnek.

Kálid Artúr és Nagy Dániel Viktor ez a két színész, utóbbi két szerepben is megjelenik, és vele kapcsolatban muszáj megemlíteni, hogy akinek megtetszett, talál a műsorban egy olyan előadást, amelyben hetven percen át csak ő látható (Leszámolás velem).

01 1 H16A1921p.rakossy resize

Ahogy még egyszer végiggondolom, még számtalan olyan mozzanat maradt ki ( a zsinórpadlásról jól időzítve leeső sirály, a leereszkedő hatalmas zöld-fehér gömbszerű akármi megjelenése), amelyekre lehetne még szót vesztegetni, de hagyok valamit arra az esetre is, ha netán az Operaház menedzsmentje kijárná a jogtulajdonosoknál, hogy mehessen még tovább a projekt, ha már idáig eljutott. Ez esetben az újrajátszáskor még lesz miről szót ejteni.

 ps. Nagy Attila és Rákossy Péter képeit az Operaház honlapjáról töltöttem le. A képgalériában további fotók is megtekinthetőek. Palerdi András képét a Művésztől kaptam, köszönet érte.

 

Címkék: Opera Nagy Dániel Viktor Kálid Artúr Erkel Színház Kozmér Alexandra Oláh Zoltán Fodor Gabriella Fodor Beatrix Kiss Tivadar Geiger Lajos Palerdi András Balczó Péter Almási-Tóth András Popova Aleszja László Boldizsár Bajári Levente Szegedi Csaba Kerényi Miklós Dávid Porgy és Bess Barta Dóra Csiki Gábor Haja Zsolt Sáfár Orsolya Meláth Andrea Lisztopád Krisztina Szerekován János Rőser Orsolya Hajnalka Szántó Andrea Kristofori Ferenc Bakonyi Anikó Bakonyi Marcell Dénes István Boros Ildikó Fülep Máté Ujvári Gergely Balázsi Gergő Ármin Sebastian Hannak Hajzer Nikolett Riederauer Richárd Rotter Bianka

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr613612329

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.