Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Egy oldalnyi bevezetés (átugorható) a színházlátogatás körülményeiről

Diákként olvastam a regényt, önszántamból, nem is volt kötelező olvasmány. A főszereplő tipródásának részletes bemutatása sokkal kevésbé kötött le, mint például A félkegyelmű, vagy a Karamazov testvérek. Utóbbinak az első kötetét egy előadás miatt egy lendületből olvastam el (aztán jöttem rá, hogy van még hátra 400 oldal, és így estig semmiképp nem jutok a végére).

A Vígszínház előadásának megtekintését a 2016. októberi bemutató óta hónapról hónapra halogattam, bár igazán sok vonzó név szerepel a színlapon, és éppen ezen az eredetileg színházmentesnek szánt napon azért került rá mégis sor, mert egy általam is tanított osztály épp erre ment, és így mód lesz rá, hogy drámaórán közösen megbeszéljük.

Naponta sok száz néző mehet el egy előadásra csak azért, mert a körülmények úgy alakulnak, kapnak ajándék-jegyet, vagy férjük-feleségük-szüleik vagy akár osztályfőnökük rábeszéli őket a megtekintésre, és nem biztos, hogy saját maguk is épp azt választanák, vagy ha igen, akkor sem pont azon a napon. (Valami azt súgja, hogy aki egy ilyen színházi blogot olvas, az döntően maga választ előadást a legtöbb esetben, vagy legalábbis szeretne ide eljutni…)

Nagyon nehéz más helyett választani, főleg amikor még további szempontok is vannak (hasznos legyen a tananyag tárgyalásához, legyen rá elég jegy), és nekem sem mindig sikerül jól. Volt néhány nagy tévedésem, amikor nem néztem meg előre a produkciót, de persze sokaknak az én kedvenc előadásaim sem jöttek be. NINCS olyan előadás, ami mindenkinek biztosan tökéletes választás, ebbe is bele kell nyugodni, sőt abba is, hogy az ember gyakran akkor is mellélő, ha csak magára kell gondolnia.

A kötelezőség nagy probléma, mert nagyon nem mindegy, hogy megy oda a helyszínre a diák, milyen elvárásokkal, esetleg belső ellenállással. Egy mezei néző, aki magának választ, reménykedik és hinni akar abban, hogy jó lesz az, amit lát, míg akit odavonszolnak, azt akarja igazolva látni, hogy „tudtam előre, hogy nem lesz érdemes eljönni, lemaradtam a sorozom új epizódjáról is emiatt”. Az előadásnak nehéz dolga van, ha az utóbbi hozzáállással érkezőket kell a saját pártjára állítania, de persze nem lehetetlen ennek a kihívásnak megfelelni.

Olyan is van, amikor csak az időzítés nem szerencsés, ugyanakkor muszáj legtöbbször előre dönteni. Ha valaki belegondol, hogy mostanában már 2 hónapra előre egyeztetnek, és legalább hat hétre előre árulják a jegyet a színházak, a legtöbb esetben mindenkinek előre kellene ráérezni, hogy egy jóval későbbi napon éppen lesz-e kedve az adott darabhoz. Nem egyszerű helyzet, a véletlenen múlik sok minden. Valószínűleg én emiatt szoktam sokszor az utolsó napokban változtatni, és ritkán döntök előre. (A jövő héten hat este megyek színházba, és öt ebből már biztosnak néz ki, amennyire biztos lehet valami – ez roppant ritka helyzet, ráadásul az egyik alkalomra augusztus közepe óta van meg a jegyem, de azt más vette meg ajándékba, akiben fel sem merült, hogy nincs kedvem rá vele elmenni. Egyébként nem is tévedett.)

Ezen a szerdán néhány színház szervezésének meglátogatása után, jó hangulatban, színháznézésre alkalmas állapotban ültem be a Vígszínház nézőterére.

MOST MÁR INNEN AZ ELŐADÁSRÓL konkrétan

Michal Docekal a rendező, akinek még mindig fut több korábbi munkája is, köztük A jóembert keresünk, (e darabnak két vidéki előadásán is jártam az elmúlt héten belül, Kecskeméten és Székesfehérváron), sőt éppen egy új előadáson dolgozik (márc.1-én bemutatja „Egy éj a paradicsomban” címmel Feydeau bohózatának átdolgozását).

Miután nem láttam a vendégnek csak az említett egyetlen rendezését (a Mikvét és a Mester és Margaritát eddig nem), fogalmam sincs, hogy mennyire gyakori megoldás nála a színész arcának fehér festékkel való kiemelése. Abból, hogy A jóemberben és a Bűn és bűnhődésben is ez történik, azért feltűnt, hogy talán szeretheti ezt az elidegenítő effektet. (Engem történetesen nagyon zavar, de aki pont szereti, annak ez is egy érv a megtekintés mellett.)

A Bűn és bűnhődés minden lehetséges eszközzel NAGYON kiemeli, hogy ez most SZÍNHÁZ, és nem a való élet. Engem az ilyen nagyon megcsinált hideg-rideg előadások nem érintenek meg, valami hasonlónak érzékeltem a legutóbbi Átváltozást is az Örkényben, DE vannak olyan nézők, akiknek éppen ez kell, a hangsúlyozottan rendezői színház, amelyben kétségtelenül sokkal több rendezői ötlet ragadható meg, mint az olyan színészközpontú munkákban, amikor a rendező észrevétlenségre törekszik, és el akarja hitetni, hogy spontán cselekednek a szereplői.

Ha nem így lenne, ha nem lenne igény Docekal stílusára, egy ilyen óriási teret nem lehetne megtölteni. A Vígszínház pedig több mint egy évvel a bemutató után még mindig tele volt erre az előadásra. Nem lehet az egész az épület érdeme, bár könnyen el tudom azt is képzelni, hogy valaki azért vesz bérletet, mert szeret ebben a környezetben rendszeresen megfordulni. Talán ez IS a kulcs, mert ha a műsorra nézünk, abban nem könnyen emészthető bulvárdarabokat látunk, bár itt is a zenés darabok a legnépszerűbbek.

Az előadás minden eleme NAGYON ki van dolgozva, sok és precíz munka van a háttérben, és ez nem lebecsülendő. Látjuk a szélgépeket, nemcsak a fátylak lebegését, látjuk a falon a baltát kiemelt helyzetben, később a gyilkosság újrajátszását, megfigyelhetjük, hogy milyen módon szűkítik le a teret a második részre. Egyes mozzanatokat külön kiemel az élő zene, a hanghatások a jelenetek alatt és között jól időzítettek. Vannak táblák is, amelyeken a jelenet sorszáma szerepel, és ezek is elég feltűnően vannak a színpadon elszórva, mintha Dosztojevszkij művéből is Brechtet akarna rendezni a cseh vendég.

A rendező kiemelt figyelmet fordított a világításra, amely ennél az előadásnál a látvány lényeges része, bár a tervező neve nem szerepel, ahogy a legtöbb előadásnál sem szokták pont a fénytervezőt megnevezni. (Lehet, hogy azért, mert a rendező pontos előírásait követi csak, és nem tekintik többnek, mint azt, aki a ruhákat megvarrja.) Látjuk a mozgatható lámpákat, amelyekkel a történések lényeges pontjaira irányítják a figyelmünk, az éles fényváltások pedig a jeleneteket is elhatárolják. Mondhatnám, hogy a jellemzően sötét és a vakítóan világos képek váltogatják egymást, és emiatt az elbámészkodó/elbóbiskoló néző is időről-időre visszakerül az előadás áramlatába. A fehér falú szobában kigyulladó éles fény persze a kihallgatás szituációjára is emlékeztet, és el tudnám könnyen képzelni azt is, hogy az egész olyan, mintha Raszkolnyikov lelkében játszódna, aki magát vallatja folyamatosan.

Rendszerint nem érzem sikerültnek a regény-adaptációkat, bár lehet, hogy sokaknak épp ezek tetszenek, másként nem lehetne olyan sok műsoron. (A Vígben nemrég mutatták be a Háború és békét is, amelyet még mindig nem láttam.) Ebben az előadásban is sok a narráció, amikor mikrofonon át hallunk néhány magyarázó szöveget, és ezeknek a beiktatása is tagolja az előadást, és nincs belőlük aránytalanul sok.

Annak ellenére, hogy összességében nem érintett meg az előadás, és csak egy-egy jelenet kapott el, kétségbevonhatatlan a befektetett munkán kívül az is, hogy nagyon jó a szereposztás. Alázatos színészeket látunk, mert szinte mindenkinek csak rövid szerepek jutnak, és egy-két jelenetben kell megfogniuk a nézőt. Ez annyira nem könnyű feladat. Ha már a fényekkel foglalkoztam: olyan néhány színész fellépésének a hatása, mintha egy-egy ezer wattos égőt kapcsolnának fel pár percre. Ilyennek érzékeltem Börcsök Enikő, Bata Éva jeleneteit, illetve a náluk jóval többet felbukkanó Stohl András megnyilatkozásait, aki a vizsgálóbíró szerepében, nem sokkal sérvműtétje után, láthatóan nagyszerű színészi állapotban lépett fel. Azok a jelenetek, amelyekben ők szerepeltek, kifejezetten intenzívek voltak, és ilyenkor nem éreztem, hogy kívül maradok az előadáson.

Miután ez egy blog, a többi szereplőt nem sorolom fel, a színlapot linkeltem be, de velük kapcsolatban sem azt éreztem, hogy bennük lenne hiba, egyszerűen ebben a rendezői stílusban az alakításaik RÁM nem hatottak.

A főszereplő persze nem hagyható ki, Orosz Ákos, aki kellő dinamikával viszi is az előadást, ő kapja a legnagyobb terhelést és még kínozzák is: vízzel is leöntik a végén. Nekem ő mindig húzónév volt, nagyon szerettem Laertesnek, és korábban is végig a Maladypén. Most is minden energiáját bevetve dolgozott, és mégsem hatott rám.

Ez a mozzanat, hogy ebben a rendezésben egy olyan színész, akivel kapcsolatban csak jó élményeim vannak, nem hatott rám – ez volt a legerősebb hatás. MIÉRT NEM? – miként fordulhatott ez elő?

Ezen gondolkodom három napja, miközben kevéssé érintettek meg a felvetett dilemmák, hiszen számomra egy percig sem tűnt soha indokoltnak elvi okból egy embert megölni, pláne ha egy ártatlan lény halála a kísérőjelenség.

Mellékesen elgondolkodtam az előadás kapcsán azért, hogy a folyamatos önelemzés, önmarcangolás mennyire tesz jót. A blogírás is valami ilyesmit jelent, előadás közben is figyelem a reakcióimat, rögzíteni próbálom a benyomásaimat, és nyomozok a hatások okairól…

A diákoktól pedig hamarosan jönni fognak az elemzések, és kiderül, hogy rájuk, a kiszemelt célközönségünkre hogyan hatott. Most ez lesz a fontos.

Címkék: Stohl András Vígszínház Börcsök Enikő Michal Docekal Orosz Ákos Bata Éva

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr1813610343

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

DownUnder 2019.02.11. 21:42:08

Most olvastam ezt az kritikát a Bűn és bűnhődésről egy évvel a megírása után (mivel most fogom majd megnézni), de igencsak érdekelne hogy hogyan hatott a diákokra?! Remélem nem túl késő és még emlékszik rá! Szivesen elolvasnám hogy őket megfogta-e az előadás és ha igen mivel?