Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Előzetes figyelmeztetés a biztonság kedvéért: ami itt jön, NEM zenekritika (a szakma több professzionális művelője is részt vett az előadáson, majd ők kinyilatkoztatnak – ki névvel, ki név nélkül -, én a saját, személyes reflexióimat írom le, leginkább azt, amit magamnak szűrtem le tanulságként az Erkel Színház koncertszerű előadásáról, amely egyszeri esemény volt.

Nem szeretem a vámpírtörténeteket, nem érdekelnek.

Ezt fejtettem ki ennél hangyányit hosszabban majdnem pontosan egy éve, ugyanennek az operának a kapcsán, amikor csakis azért, mert operavizsga volt (Almási-Tóth András rendezésében), odavonszoltam magam a Solti terembe.

Ha valaki azt a bejegyzést elolvassa, láthatja, hogy sok problémám volt az előadással, de összességében inkább tetszett már akkor is, mint nem, a főszereplő (Erdős Attila) pedig megfogott, és jó emléket hagyott. Elég jót ahhoz, hogy tavaly március elején, amikor nyilvános lett az Operaház idei programja teljes szereposztással együtt, IGAZÁN belelkesedjek, és ezt az előadást az évad egyik legfontosabb napjaként lássam, még akkor is, ha a koncertszerűség ténye világos volt.

Ez a mozzanat egyáltalán nem volt elhanyagolható – továbbra is azt gondolom, hogy a hatás szempontjából nagyon nem mindegy, hogy milyen állapotban ülünk be egy előadásra. Ha az ember kevesebbet vár, netán szkeptikus hangulatban megy a helyszínre, kisebb a csalódás esélye, és ez összességében csak jót tehet az éppen a fejében megszülető előadásnak.

Több színházi kritikust ismerek, akit mintha mindig kétkedő, kicsit pesszimista hangulat lengene körül és most értettem meg, hogy ez voltaképp jó. A teljesen semleges állapot lenne az igazi, és VALÓBAN mindenféle elvárástól/reménykedéstől mentesen kellene beülni, hogy kizárólag az éppen aktuális előadás hasson.

Attól tartok, hogy ezt viszont gyakran színházba járó néző rendkívül nehezen valósítja meg. Amikor színházjegyet vesz valaki, akkor nem találomra teszi, hanem vár valamit. Például a darab kezdi érdekelni (ez a jobb eset), de mégis a törzsnézők (az Operában pláne) nevekre mennek a helyszínre.

Több ismerősömmel találkoztam, aki az elsőként kiírt címszereplőre, Cser Krisztiánra vett jegyet még azonnal az első bérletmegújítási nap délelőttjén, míg mások viszont egyedül Kolonits Klára miatt voltak ott. (Akinek csak ő számított, az jöhetett ki igazán szerencsésen ebből a kalandból ezen a pénteki napon. És nemcsak azért, mert a koloratúrszoprán volt az egyetlen túlélő az áldozatok közül, akit a vámpír mégsem harapott meg…)

Ami engem illet, sokkal jobban jártam volna, ha az előadás napjáig még nem sikerül feldolgozni a vámpír-cserét, és lehangolva, rosszkedvűen megyek oda. De nem így volt. A vámpírok vámpírja  lett volna Cser Krisztián, szerettem volna az egy hónappal ezelőtti Bohémélet után ismét hallani, pláne így, hogy kedden a koncertjére se jutottam el, mégis eléggé örültem annak, hogy Bruno Taddiát az Olasz nő után ilyen gyorsan visszahozták.

Az olasz baritonról a Rossini előadás kapcsán már leírtam, hogy mennyien harangozták be nekem előre, és aztán le is  nyűgözött az alakítása. Az énekesről egy nézés után is feltételeztem, hogy még koncerten is játszani fog, és pontosan így történt. Vámpírként sétált be a színpadra, néha a szája szélét is megnyalta, a karmesterre is úgy pillantgatott, mint aki vámpírként és nem szólistaként vár segítséget, a partnerekre reagált. Eszményi zenés színészt láthattunk most is benne, de mégis, éppen a koncertszerűség miatt még jobban számított volna maga a hang – a volumene és a szépsége egyaránt. Énekesként bennem hiányérzetet hagyott, és ez rányomta a bélyegét az egész estére.

A produkció néhány további szereplőjén látszott, hogy talán mégis túl kevés időt kaptak a halálugráshoz, (egy ismeretlen opera szerepének begyakorlása minimális idő alatt, sok más fellépés között kétségtelenül az), és nem kizárt, hogy valami egyéb akadály miatt épp nem voltak csúcsformában (vagy csak én éreztem így). Az Operaház teljes évadjának programját nézve, ez több mint érthető, és nem is gondolom, hogy elvárható, hogy mindenki minden helyzetben tökéletes legyen. (A héten végig Oscar Wilde-ot olvastam, például az Eszményi férjet, amelyben kiemelten figyelmeztet az idealizálás veszélyeire. Pont elég, ha a művészek igyekeznek, aztán sikerül, ahogy sikerül...)

Szerekován János csak villanásnyi ideig volt látható, majd ismét nézhető a Porgy és Bessben, amelyben többen is próbálnak a szereplők közül, mint például a vámpír barátját éneklő Balczó Péter is. Keszei Bori pedig első áldozatként nagyon gyors véget ért, szinte időnk sem volt, hogy sajnálkozzunk miatta.

Néha azt érzem, hogy már maga az is nagy fegyvertény, hogy egy előadás létrejön a szorító körülmények között, és jelenleg is így voltam vele, elfogadtam, hogy épp ez az előadás összességében mégsem hat rám eléggé, amelyhez a prózai részek is hozzájárulhattak, hiába olvasta őket épp Aczél András, akihez rengeteg kellemes élményem fűződik az éjszakai vetélkedők és rendezései kapcsán is. ( Kár, hogy az egész héten így voltam a többi előadással is, nyilván az én készülékemben (is) volt/van a hiba. Nézőként úgy látszik, hogy kritikán aluli teljesítményt nyújtottam.)

Számomra az est részeredményeket hozott, és csak azokat említem, akiket én kifejezetten szerettem, akik a produkció átlagos szintjénél NEKEM jobbnak tűntek.

Nagyon tetszett a kocsma-kvintett úgy, ahogy volt – Kiss Tivadar, Ujvári Gergely, Rezsnyák Róbert, Molnár Zsolt és Kálnay Zsófia jelenete feldobta az előadást. Dramaturgiai funkcióját is teljesítette, az opera általános hangulatából kizökkentett minket. Kálnay Zsófia mindig minden helyzetben játszik, és ez hasznára vált az egésznek. Egy házsártos nőszemélyt látunk, aki négy férfiembert ugat le egyszerre.

Balga Gabriella az idei évadot tényleg végigdolgozza, produkcióról produkcióra adogatják, érzem, hogy párhuzamosan próbál több darabot, és mégis…Vagy talán éppen ezért, mert beénekelt rendesen, elhiszem neki az általa játszott nőt, és remekül el is énekli. Ahogy haladunk előre, úgy tűnik nekem egyre jobbnak a fiatal mezzoszoprán. (Persze, a Hunyadiban, amikor legelőször hallottam, már akkor is jónak tűnt, de ezt folyamatosan meg is erősíti 2012 ősze óta.)

Kolonits Klárát a végére hagytam, akinél megszoktam, hogy mindig tökéletes, és hiába megyek ebben a tudatban oda, tudva, hogy nincs kockázat, és az adott akármilyen produkciónak egyik megbízható tartóoszlopa lesz, mégsem csalódom, pedig egyáltalán senkit nem nézek ennél nagyobb elvárással. (Persze igyekszem ebből visszavenni, de az állandó jó élmények ebbe az irányba löknek.) Még mindig ledöbbenek, amikor jönnek a koloratúrák, még most sem hiszem, hogy  ilyen lazán és magától értetődően lehet ilyen hangokat kiadni. Pedig igen. Ráadásul még játszik is közben. (Ezt a bekezdést két órával a mai Operabeavató előtt írtam le. Azóta muszáj ezt korrigálni: amennyiben fellépési lehetőséget kap, színpadra megy ÉS énekel, arra az esetre áll fenn mindez. Most már tudom, hogy van olyan eset is, hogy meg van hirdetve a fellépése, színpadon tölt másfél órát és mégsem énekel. Az embernek legjobb a heroikus pesszimizmus szemléletét felöltenie: ebben a világban egyáltalán nincs egy biztos pont sem. Aki ezt a gondolatot elfogadja, nem fog csalódni valóban. De pénteken Kolonits Klára igazán csodás formában volt és hozta a szokásos maximumát, a bejegyzés pedig arról a három óráról szólna elsősorban.)

Az előadás végére bevonódtam, sőt annyira, hogy a vérnyomásom ténylegesen is felment az utolsó jelenetre (most már azért lemehetne, hisz két napja vége a produkciónak...), és már kezdtem megharagudni Rácz Istvánra, aki  mindenáron hozzá akarta adni egy igazi vámpírhoz. A basszista nagyon meggyőzően hozta az „fafejű apa” operákban oly gyakori figuráját. „Klárit azért mégsem kellene hagyni!” – gondoltam magamban, ezzel is újfent bizonyítva a mezei nézőségemet.

26841327 1926651204015033 4142613680975878118 o"A zene öröme" - Cser Ádám, Kolonits Klára (a fotó a Fb-ról származik)

Az est karmestere minden laudációt megérdemel, szerettem elnézegetni, ahogy vezényel – örülök, hogy Cser Ádám nem az árokban töltötte az est majdnem három óráját. Látnivalóan érzékenyen tud reagálni a nagyon jól teljesítő zenekarral és énekkarral is (utóbbit Csiki Gábor tanította be) mellett az egyes szólistákra is, támaszkodhatnak rá. Nagyon sok operát vezényelt Miskolcon, leginkább olyanokat, amelyeket maga tanított be, de úgy tűnik, jól boldogult az operaházi művészekkel is. Nagyon remélem, hogy jövőre több lehetőséget is kap majd, hogy Pesten is láthassuk. (Aki rá kíváncsi, február 11-én a Zeneakadémián megnézheti, amint a saját V. szimfóniáját vezényli többek között, Miskolcon pedig január 20 után jön a Varázsfuvola, amelyet május közepén a Primavera fesztiválon az Erkelben is meg lehet tekinteni.

Címkék: Opera Rácz István Erkel Színház Balga Gabriella Kiss Tivadar Balczó Péter Keszei Bori Kolonits Klára Csiki Gábor Rezsnyák Róbert Molnár Zsolt Kálnay Zsófia Szerekován János Cser Ádám Aczél András Ujvári Gergely A vámpír Bruno Taddia

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5413574231

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.