„Ha az ember nagyon meg akar valamit nézni, odamegy és bejut” - mondtam el/írtam le hosszabban-rövidebben ezt a gondolatot az utóbbi héten belül legalább öt embernek. Ami pedig nem sikerül, azt nem is akartuk ELÉGGÉ. (Ez egyébként Horatius vesszőparipája volt - legalábbis Petrarca szerint, ajánlom mindenkinek a "Kétségeim titkos küzdelmé"-t. )
Ennek fényében az, hogy nem sikerült megnéznem Beethoven C-dúr miséjét kedden, említésre méltó, és tanulságokat hordoz. Közvetítés viszont legalább volt, és azt élőben is, másnap pedig többször meghallgattam.
Van aki ott volt és fotózott (kép egy FB-csoportból)
Ha már így alakult, ezáltal is tudom hangsúlyozni, hogy ez egy BLOG, nem kritikai célzatú oldal, és az írások célja az előadások/előadók AJÁNLÁSA, illetve a megtekintés kapcsán felmerülő gondolataim összegzése. Ennél több tanulságot pedig még nem vontam le megnézett koncertről sem.
A kudarc nem valami banális okból történt - pl. mert nem volt jegy és nem engedtek be-, mert akit délelőtt biztattam, hogy a helyszínen ne adja fel és próbálkozzon, kapott is jegyet három perccel a kezdés előtt, tehát a módszerem (nagyon akarni, odamenni és próbálkozni a kezdési időpontig) működik, és ezt tudom továbbra is javasolni.
Ezen a keddi napon kezdődött egy hosszabb időszak, amikor a gyerekekkel egyedül kell lennem, és nemigen szeretem őket este magukra hagyni, még akkor sem, ha jellemzően mindenki jól elvan a saját tanulnivalójával/elektronikus berendezéseivel nélkülem is. Éppen ezért elhatároztam, hogy ezekben a hetekben minimalizálom a távolléteimet, január napjainak feléről eleve kiradíroztam a beírt programot a biztonság kedvéért, és ezt a koncertet már a kiindulási pillanatban is csak a felére terveztem korlátozni. Beethoven C-dúr miséje 38 perc, megyek-jövök…
Délután a facebook-nak köszönhetően kiderült, hogy nemcsak felveszik a műsort, de a Bartók élőben közvetíti majd. Ez duplán megerősített abban, hogy nagyon jó lesz az, ha a készülődés közben elkezdem hallgatni itthon még az Eroicát, majd odasétálok továbbra is ezt hallgatva, és a mise után azonnal hazarohanok a fiamhoz, aki meg szokott várni sokszor előadás után. A terv tökéletesnek tűnt, és nem számítottam utolsó perces sorrend módosításra.
Ez csak az első tanulság: meg kell az utolsó pillanatban nézni még egyszer a műsort, kezdési időpontot, amely változhat, sőt el is maradhat valami.
A második információ, ami miatt mégis írok a koncertről: HA esetleg valaki nem tudná: a rádió és tévé műsorok interneten a médiaklikk.hu-n is meghallgathatóak 30 napig. Van ami már a befejeződése után is elérhető marad azonnal, van amire még várni kell, és csak egy nappal később lesz az, DE MINDEN, amit egyszer leadtak, egy NAVA-pontban (jellemzően közkönyvtárak) a harminc nap eltelte után is elérhető ingyenesen. Bármilyen internet-kapcsolattal lehet tájékozódni előre, hogy mit találhat meg az ember – a nava.hu-ra kell keresni.
A harmadik tanulság sokkal személyesebb, húsbavágó, de mivel éppen ezen a kedden fejtettem ki valakinek hosszabban, hogy is van ez a blogírás, és miként tudom összeegyeztetni ezt a rengeteg előadást a normális élettel, csak leírom. Különösen azért, mert ezt a bejegyzést tényleg kevesen fogják várhatóan megnézni, csak a „kemény mag” – majdnem olyan kevesen olvassák, amit koncertekről írok, mint amit külföldi/vidéki előadásokról.
Ezen az estén tehát nem a papírforma szerint mentek a dolgok, nem léptem le, és a fiam így nem kapta meg a számítógépemet cserébe, hanem mivel a zene közvetítésének első pillanataiban bekapcsoltam a rádiót, nagyjából húsz másodperc alatt felfogtam azt is, hogy megcserélték a sorrendet. (Milyen jó, hogy hónapok óta készültem rá, hallgattam a misét, és szinte kívülről tudtam már mostanára.) El sem indultam, sehogy nem értem volna oda a mise legvége előtt.
(Egy kollégámat két nappal később is nyomasztotta, hogy maradt le parkolóhely hiánya miatt szintén a Zeneakadémián a Perényi 70 első feléről szombaton, amelyet szintén rögzítettek. Ez ugyan nem az én történetem, de a parkolás miatt stúdióelőadásokról, a Katonából, a Centrálból biztosan ki lehet maradni, ahol későket szintén nem engednek be. Emiatt mindig van is üres hely, mindig van, aki megjárja.)
Számomra, ami ezek után következett az volt a lényeges, ami miatt írom ezeket a sorokat.
Ezek után – dühöngés helyett - a kilencéves fiammal eltöltöttünk egy igazán eszményi estét, pontosan olyat, amilyenről azt gondolom, hogy ideális lenne. Meghallgattuk együtt a misét, ha nem is teljes csendben, de nagyjából koncentrálva a zenére, majd Örkény István életéről beszéltem neki, akinek az egypercesei éppen kéznél voltak. Egy facebook-bejegyzés miatt szedtem elő őket a napokban, amelynek a címe pontosan olyan volt, mintha egy ilyen novella lenne („Magyar Walhalla épül Chemnitzben”). Felolvastam néhány egypercest is, majd vagy húsz oldalt a Harry Potter hatos kötetéből, ahol éppen tartott.
Valószínűleg ez lenne a minőségi idő, ezt kellene esténként leginkább csinálni, nem pedig hagyni, hogy ő is belesüllyedjen a sorozatok világába. (Ha eljutok a koncertre, akkor a Munkaügyeket és a Tóth János valamely részét nézte volna – nagyon jó színészek vannak ezekben is.)
Fogalmam sincs, hogy mások, akik nem járnak színházba/koncertre, mennyire képesek rendszeresen igazi minőségi időt tölteni nemcsak a gyerekeikkel, hanem a hozzájuk valóban közel álló emberekkel, vagy annyi a különbség csak, hogy fizikailag ugyan ott vannak minden este egy légtérben együtt, de ugyanúgy mindenki más is csak az elektronikai berendezéseik előtt nyúvad egyedül. Ami engem illet, az ilyen jól sikerült esték erősen arra késztetnének, hogy kevesebbet menjek el itthonról, ugyanakkor van bennem egy erős kíváncsiság is, hogy meglássam, hogy X vagy Y, sőt teljes társulatok mire jutnak egy színdarabbal, vagy zeneművel – illetve látom a gyerekeken, hogy valóban kötődnek ezekhez a sorozatokhoz, nem mondanának le róla minden este. Nem olyan egyszerű úgy tenni, mintha a virtuális valóság nem létezne.
Valahogy a középút megtalálása lenne a cél (Horatius nagyon előjön folyton), talán három ilyen este hetente elég is lenne. Akinek sikerült már harmonikusan felépíteni valamiféle működő egyensúlyt, azoknak gratulálok, idén igyekszem majd ez ügyben többre jutni, hátha sikerül.
Természetesen ez látszani is fog a blogon, mert szükségszerűen kevesebb lesz a bejegyzés, bár valószínűleg még heti 3 új előadás-leírásra sincs feltétlenül szükség.
Öt éve lesz február 14-én, hogy elkezdtem a Mezei nézőt, jelenleg 1964 bejegyzés olvasható rajta, nem baj, ha nem lesz ezentúl évente újabb négyszáz.
A „túltoltam, kevesebb hatásosabb lett volna” – érzés december végén jutott eszembe. Hallgattam a Bohéméletet és hirtelen eszembe jutott ez a vers:
Siv Widerberger: Bélyeg
Bélyeget gyûjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyûjtök bélyeget.
Ami történt, megtörtént. Azóta masszívan elhatároztam a csökkentést, miközben most egy kihagyott előadásról írok bejegyzést. (Túl sok Oscar Wilde-ot olvastam az elmúlt napokban (egy Thália-előadás kapcsán), aki imádta a paradoxonokat, és ez az írás így önmagában is az.)
ÉS ami a legszebb:
Előre eldöntöttem, hogy megnézem a koncertet, de semmiképp nem írok róla, mert nem zenekritikai célzattal mit is lehet egy koncertről egy színházi blogon írni? (néhányszor megpróbáltam ugyan) Másfelől: egyszeri esemény volt, nem kell ajánlani – és azért sem, mert olyan gyorsan eladták bérletbe pusztán a karmester és a zeneművek megjelölésével, hogy rám pláne nincs szükség, hogy Vásáry Tamást megvegyék.
Mit tudtam volna leírni, ha odamegyek?
Azt, hogy mennyire jó, hogy Horti Lillát, akit még akadémista korában több Almási-Tóth –vizsgában is láttam, sőt azóta legutóbb a Wagner-napokon is, most meghallgathatom (nemrég Mimi is volt, de ebben a szerepében sajnos nem láttam), illetve a másik női szólista, Gál Erika kapcsán éppen a 33. alkalommal írhattam volna, többek között azt, hogy mennyire hosszan lehet az Ebolijára visszaemlékezni, és kellene már hozzá egy újabb rendezés. Nem is beszélve Megyesi Zoltánról, akit igazán nagyon szeretek hallgatni, mert annyira átszellemülten énekel. Őt két koncert kapcsán is tudtam említeni decemberben, és biztosra vettem, hogy ezen a kedden hallani fogom, és még most is biztosra veszem, hogy a februári Cosí fan tutté-ban aztán mindenképp látom majd Ferrando szerepében, akár kétszer is.…És a bejegyzés legvégére hagytam volna Cser Krisztiánt, akivel kapcsolatban eszembe jutott az idézett vers. Jobban járt volna, ha kevesebbszer van róla szó, mert egy 164. említés arról, hogy milyen nagyon jól szólt most is a meleg fényű basszusa, már valóban nem oszt, nem szoroz.
Ha észbe kapok, akkor talán azért egy-két sablonos mondat lett volna Vásáry Tamás nagyszerűségéről is, a Nemzeti Énekkarról (a benne fellépő szólistákról akár név szerint, ha jól látom őket) és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekaráról. De sajnos erről a rengeteg hasznos információról így mind lemaradtatok, mert hát nem voltam ott…Javaslom a mediaklikk.hu felkeresését, a koncert meghallgatását kárpótlásul.